A Maxim Gorki Theater Berlin vendége volt Dömötör András. A rendező Notizen zu Hurenkinder Schusterjungen címmel készített előadást Fekete Ádám dramaturg közreműködésével. A darab meghívást kapott a Voicing Resistance Fesztiválra
Villámkérdések Dömötör Andráshoz:
Hogy kaptál meghívást Berlinbe?
Dömötör András: A Gorki Theater új társulattal és megújult koncepcióval indította el novemberben az évadát. Az egyik intendáns, Jens Hillje kezdeményezte, hogy a részben külön utakat járó stúdió művészeti vezetőjével, Marianna Salzmann-nal dolgozzam együtt. Ő egy nagyon fiatal és elképesztően izgalmas drámaíró-dramaturg, Németországban rengeteg helyen játsszák a darabjait. Marianna írta azt a művet, a Hurenkinder Schusterjungen-t, ami a munkánkhoz kiindulási alapként szolgált. Személyesen tavaly júniusban találkoztunk, ezután rengeteg beszélgetés, lógás következett. Ebben az időszakban kezdett kialakulni a stúdió profilja is, tehát lényegében végigkövethettem valaminek a születését, és eközben lehetőséget kaptam arra, hogy remek színészekkel dolgozzak. Szóval konkrét felkérést nem kaptam, hanem különböző találkozásokból született munka.
Milyen témát boncolgat az eredeti darab, és mennyiben tértetek el tőle?
Dömötör András: Salzmann művét a törökországi események ihlették. A történet egy albérletben játszódik, szereplői menekülnek az utca valósága elől, bezárkóznak, miközben forradalom dúl a városban. A kérdés, hogy mikor jön el az a pont, amikor már mozdulni kell és észrevesszük-e, hogy itt az idő? Engem ezek a kérdések magyarként is nagyon foglalkoztatnak. Hosszú beszélgetéseket folytattam arról, meddig tart a duma, igazolható-e a távolságtartásunk, van-e személyes felelősségünk. Majd egy másik dramaturg, Irina Szodruch azt javasolta, hogy próbáljunk egy olyan előadást csinálni, ami valamilyen formában rekonstruálja a beszélgetéseket. Így egy kísérleti szöveg létrehozása lett a cél. A darab motívumaira építve Fekete Ádám dramaturggal írtunk egy hosszú monológot, amit részletekben beillesztettünk a meghúzott drámába. Az albérletbe “beköltözött” még egy lakó, egy magyar színházrendező, aki az itthoni eseményekről számol be, szabadulna a saját történetétől, de nem tud. Az ő figurájában a személyes élményeimről is mesélhetek, arról a tébolyról, ami nálunk zajlik. Egy érdekes és azt hiszem, érvényes szöveg jött létre, ami két, párhuzamos szálon fut, és bár a kettő között felfedezhetők stiláris különbségek, össze tudnak adódni.
Milyen térbe helyeztétek a történetet?
Dömötör András: A színház büféjében játszunk, ami tökéletes helyszín, hűen türözi a darabbéli zárt világot. Van egy nagy, eltolható ablaka, ahonnan belátni a színpadra, ezt persze kinyitjuk az előadás végén, amikor a történet szerint ki-ki, a maga módján kilép az albérletből, vagy egy családból vagy az életéből vagy a szokásaiból vagy egy országból. Ez a gesztus a darab szempontjából könnyen értelmezhető, de egy kicsit magáról a helyről is szól, arról, hogy a megújult színházban ez az első bemutatók egyike volt.
Látsz különbséget az itthoni lehetőségeid és a kinti felkérés nyújtotta lehetőségek között?
Dömötör András: Berlinben is elsőrangú csapattal dolgozhattam. De amit érdemes összehasonlítani, az nem a színház, hanem a társadalmi közeg minősége. Mindig meglep az az érzékenység, nyitottság és kíváncsiság, amit kint tapasztalok - óriási felhajtóerő és tanulnivaló egyben.
Színház.hu
Az előadás színlapját itt elérhetik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.