"Aktív részvételt kívánunk teremteni" - Schilling Árpád válaszolt

Schilling Árpádot, a Krétakör művészeti vezetőjét kérdezte Jászay Tamás a Goethe Intézet kulturális magazinjának interjújában.

A goethe.de cikkéből:

A Krétakört mindig foglalkoztatta a néző helyzete a színházban. Mi a néző dolga az utóbbi évek projektjeiben, amelyek elrugaszkodtak a hagyományos színházfogalomtól?

A fő cél, hogy ami számunkra a próbafolyamat során ügy, a néző számára is azzá váljon. Aktív részvételt kívánunk teremteni, amely a klasszikus befogadói attitűd továbbgondolása. A régi előadásainkat követő közönségtalálkozókon vettem észre, hogy mi, színháziak vagyunk a fő akadálya annak, hogy a néző szabadon beszélhessen arról, amiért létrehoztuk az előadást. Először magunkat okoltam ezért, aztán rájöttem, hogy nincsenek eszközeink arra, hogy elvezessük a nézőt a valódi problémához. A 2007-ben bemutatott hamlet.ws felnőtteket és fiatalokat is megmozgatott, de amikor utána beszélgettünk, gyakran éreztem, hogy szinte leépült mindaz, amit az előadással elértünk. Nem akartam többé, hogy a rendező kiüljön és elmondja, miről szólt az előadás, ehelyett azt éreztem, hogy kérdésekkel, játékokkal, jól irányított beszélgetéssel lehetne kezdeni valamit.

Fotó: Kerekes Szaffi, fidelio.hu

Amiről beszél, az a TIE (Theatre in Education) hagyományos modellje.

Igen, amikor erre rájöttem, az lett a kérdés: hogyan tudom mindezt összeegyeztetni a színház hagyományos kereteivel? Vagyis az eszközöket nem utólag, egy előadást követő foglalkozás keretében, hanem az előadásba beépítve akartam használni, ahogy azt A papnőben megpróbáltuk. A cél, hogy a néző ráismerjen: a színház azért van, hogy egy probléma megelevenedjen. Ezt úgy érhetjük el, ha belemegyünk, szétszedjük, megkérdőjelezzük. Ez abszolút kortárs, felhasználói jellegű gondolkodás, amiben a néző eszköznek tekinti a színházat. Láttam nézőket, akiknél ez működött, miközben reális veszéllyé vált, hogy az esztétikai szempont a háttérbe szorul. Röviden: elkezdett hiányozni az, ami korábban dühített. Mostanában az esztétikai és a politikai aspektus egyensúlyára törekszem.

Sikerült már ezt elérni?

Az iskolai környezetben játszódó, 2011-ben bemutatott Mobilban közel jártunk ehhez: a diákok azt, amikor két színész eljátszik egy jelenetet, hagyományos színházként kezelik, de amikor a következő pillanatban hozzájuk fordulnak, rögtön váltanak, és nem okoz gondot számukra, hogy belehelyezkedjenek egy általuk teremtett figura helyzetébe.

A kritika sokszor leírta, hogy nincs Schilling-stílus, ezért mindegyik előadása más. Hogyan tud megújulni a fix eszközkészlettel dolgozó színházi nevelési programoknál?

Itt még nem értem el arra a pontra, hogy eldobjam a meglévő eszközeimet. Számomra az, ami 2003-ban a Sirájjal kezdődött, majd az iskolai környezetbe helyezett hamlet.ws-sel, a 2009-es Akadályversennyel és a Mobillal folytatódott, egyenes irány. A színész úgy, ahogy van, belép az üres térbe. A színház házhoz megy, a színész pedig – Brechtet továbbgondolva – nem egyszerűen kiszól, hanem kérdez. A legnehezebb megtanulni jól kérdezni, ezt a színész-drámatanároktól, akik már húsz éve ezzel foglalkoznak, lessük el. Ha egy személyben egyesülne a nagyon jó színész és a nagyon jó kérdező, az valódi határátlépés, színházi paradigmaváltás lenne. Ehhez nem elég, hogy a színész jól kérdez: kell, hogy érdekelje, mit felel a néző. Számomra az a totális színház, ahol a csúcspont után kiáll egy ember és felteszi a kérdést: maguk mit gondolnak erről?

(...)

A teljes interjú itt olvasható.