Justine újra a Trafóban - Szabó-Székely Ármin és Andrássy Máté a darabról

A Trafó ismét műsorára tűzi Kálmán Eszter: Justine című darabját, amelyet de Sade azonos című regénye alapján Szabó-Székely Ármin alkalmazott színpadra. A dramaturggal, és a nőgyűlölő szerepét alakító Andrássy Mátéval Kovács Gabi beszélgetett a darabról.

A Justine ötlete egy vidéki munka közben merült fel. Kálmán Eszter, a darab rendezője szerint egy közösen átbeszélt éjszaka kellett ahhoz, hogy aztán megszülessen a darab újszerű adaptációja. Dramaturgként mi foglalkoztatott ebben a történetben?
Sz.Sz. Á.: Engem elsősorban az a tézis fogott meg, amit de Sade állít: Justine egy olyan világban él, ahol az jár jól, aki velejéig romlott, végletesen önző, totálisan gátlástalan és semmitől nem retten vissza. Mindenki másból áldozat lesz, minél becsületesebb és jobb szándékú valaki, annál többet fog szenvedni élete során. Ez a felvetés első pillantásra csak provokáció, de a Sade által elmesélt történet minden epizódja arról győz meg minket, hogy ez egy sarkos állítás az igazságról. A történet persze túlzó, extrém, de éppen attól erős, hogy az a világ, amelyben Justine mozog, rengeteg momentumában utal a miénkre. A regény 1791-ben született, de úgy tűnik, a bűnök és bűnözők lélektana nem korfüggő. Az persze valószínűtlen, hogy mindez egy személlyel essen meg, de pont ezért éreztük, hogy a történet színpadra kívánkozik: Justine figurája sokkal többet tud jelenteni önmagánál. Mivel Kálmán Eszter a látvány felől közelít a színházhoz, számára az is fontos volt, hogy a regény epizodikus szerkezetű, több történetből áll, és ezeket jól lehet képpé fogalmazni.

Andrássy Máté a Forte Társulatból érkezett a produkcióba, ahol a fizikai színház és a hagyományos prózai színház nyelvezetét egymással ötvözve használják. Mivel csábítottak a darabba?
A.M.: Kálmán Eszter kért, hogy vegyek benne részt, azzal csábított, hogy az összes férfiszerepet én játszhatom majd el. Ezek ugye mind nőgyűlölő férfiak, egy ilyen lehetőséget pedig nem hagyhattam ki. Eleve csábító több szerepet eljátszani egy produkcióban. Az már később jött, hogy végig énekelni kell, nem is akárhogyan. Ezért az eddigi rutinomat egyáltalán nem alkalmazhattam, énekórákat kellett vennem Bagó Gizellától, akinek nagyon-nagyon hálás vagyok, hogy hat év csend után egy hét alatt visszahozta a torkomba azt a befektetett munkát, amit az egyetem után félbehagytam. Sade márkiról a Quills c. film ugrott be, Geoffrey Rush alakította a márkit, szenzációsan. Meg a polgárpukkasztás, a botrány, a szex. Örülök, hogy ez a produkció nem öncélú ezen a téren. Szórakoztató stílusban mesél el egy rettenetes történetet, kifordítja a regényt, és inkább groteszk, mint sokkoló. Boldog vagyok, hogy részt vehetek benne.

Állítólag nincs módszered, aprólékosan, a többieket figyelve építed fel a karakteredet.
A.M.: Tényleg aprólékosan építkezem. Itt konkrétan szó szerint kottaépítés zajlott. Ha hamis, az bukta. Ez a szabály, és nincs kibúvó, mert hallatszik. Nem lehet utóbb javítgatni. Hasonló a kockázat a táncban és a mozgásban is, mert ezekben sincs két lehetőség egy este. Nem lehet javítgatni utólag. Ráadásul közismert popdallamokat énekeltünk, és ezeket kellett összeilleszteni aztán a többiekkel, a tánccal, a vetítéssel. Csak szöszölve ment, sehogy máshogy.

Erősen filozofikus a mű, a sötét és erotikus, ráadásul a dramaturgia szerint a narrációt nagyrészt Juliette-től halljuk.
Sz.-Sz. Á.: Juliette, aki Justine testvére és egyben inverze, feltűnik a regényben, de az ő történetét Sade egy másik írásában meséli el. Mivel Juliette-nek nincs semmilyen erkölcsi gátlása, a Juliette regény a különböző perverziók tárháza. Sade-ról a perverzió jut mindenkinek eszébe – minket pont ez nem érdekelt. A filozófiája, a sokkal mélyebb, gondolati provokációja és a történet vadregényes kellékei miatt nyúltunk hozzá. Sade eleve csinál egy keretjátékot az eredeti műben: Justine álnéven meséli el élete eseményeit a nővérének. Ez egy jól működő irodalmi eszköz, amit a színpadon nem akartunk megtartani. Juliette figuráját viszont többször visszahozzuk narrátorként. A történetnek Justine az áldozata, ő szenved és ő képvisel értéket – de Juliette is vonzó figura: övé a hatalom, a pénz és a hírnév. Mindenki választhat, hogy mi kell neki. Elég egyértelmű, hogy a Juliettek világában élünk.

A bűn, az érvényesülés, a szabályalkotók felelőssége mind fontos témája a darabnak. Milyen kérdéseket vet fel az előadás és milyen válaszok születnek?
Sz.-Sz.Á.: A bűn mint fogalom szerintem nem értelmezhető önmagában – erről is szól az előadás. Justine bizonyos helyzetekben mantraszerűen hajtogatja, hogy ez a bűn, az a bűn – ahelyett, hogy megoldást keresne. Justine-t lehet sajnálni, akár csodálni is, mint egy szentet, de nem hiszem, hogy bárki az ő útját választaná. Ebben a történetben minden erkölcsi kérdés relatív, de attól, hogy valami relatív, még létezik. Vagyis: minden szabályt meg lehet kérdőjelezni, de valahogy mégis élni kell a végén az életünket. El kell helyezni magunkat a Juliette-Justine skálán.

A videó, a jelmez, a zene és a szöveg egyenrangú alkotóelemek. A rendezői elv egy egységes stílus megteremtése volt, amely leginkább a nyolcvanas évek disco-világára emlékeztet. Miért pont ez illik Justinhez?
Sz.-Sz. Á.: Ez a stílus főleg az előadás zenei világát határozza meg. Kákonyi és Friedenthal ismert slágerek motívumait felhasználva hoztak létre egy önálló zenei szövetet, amely szintén a történetmesélést segíti. A nyolcvanas évek stílusa nekünk már színházi kellék, ami mégis ismerős. Vagyis tudunk rá objektíven tekinteni, de valamiféle emlékek, érzelmek is tapadnak hozzá. Ugyanez a helyzet az alapanyaggal is – a szöveg sokszor túlzó, formalista, a történések hihetetlenek, de mégis mindegyik benyom valami gombot bennünk, aktuális problémákhoz is köthetjük őket. A pop műfaj giccse és súlytalansága, túlhangsúlyozott szexualitása pont egy olyan világot idéz, ahol a Justine-ek elbuknak a Juliette-ek pedig nagy karriert futnak.

A narratív epizodikus helyzetekben a színészek végig énekelnek, ez ellenpontozza, vagy éppen megsegíti a történetet?
Sz.-Sz. Á.: Egyértelmű volt, hogy ezt a történetet nem lehet hagyományos módon színpadra adaptálni. Nincs benne például lélektan. Justine és az összes többi figura is valaminek az emblémája – nagyon állítanak valamit az első pillanattól kezdve, és ugyanazt állítják a végén is. A sok állítás egymás mellé kerülése ad izgalmat a történetnek. Ebből és a szöveg túlburjánzó stílusából jött az a gondolat, hogy végig énekeljenek. Valaminek az elmesélése volt a fontos és nem a megelevenítése – a mesélés pedig mindig énekszerű, dallama, ritmusa, visszatérő elemei vannak. Justine a regényt is végigáriázza, erkölcsi meggyőződéseit variálja oldalakon keresztül, az őt megrontani/megtéríteni kívánó alakok, pedig ugyanígy értekeznek a bűnről. Ezek a szövegek nem működnek prózában. És érdekes módon azok az eldurvuló részek sem, amelyek Justine szenvedéseiről szólnak. Énekelve minden messzebb kerül, és nem a durvaságot látjuk, hanem a jelentést. Az előadás stílusáról azt tudnám mondani, hogy egy huszonegyedik századi moralitásjáték, egyházi zene helyett Madonna-slágerekkel.