Antigoné - Anca Bradu rendezése Debrecenben

Március 14-én mutatta be a Csokonai Színház Szophoklész Antigoné című tragédiáját, melyet a román rendezőnő, Anca Bradu állított színpadra.

Ajánló az előadás elé:

A halottak eltemetése létfontosságú. Ez megkérdőjelezhetetlen. De mit kezdünk azzal az abszurd döntéssel, hogy tilos eltemetnünk a halottunkat? Mi történik akkor, ha a hatalom önkényesen úgy dönt, hogy mától ő az isten? Hogy parancsa szentebb az erkölcs törvényénél? Antigoné válasza egyértelmű: törvényesen vagy sem, a halottat el kell temetni. Még akkor is, ha az önkényuralom halálbüntetéssel válaszol e cselekedetre.

Antigoné számára testvére eltemetése az isteni törvények természetszerű követését, a szeretetből fakadó kötelesség teljesítését jelenti. Kreón számára ennek megtagadása, a hajthatatlan ragaszkodás saját döntéséhez csupán erőfitogtatás. Azzal viszont nem számol, hogy az istenek megtorolják a sérelmeket, és áldozatokat követelnek. Mire meggondolná magát, megátalkodottsága halálba kergeti fiát és feleségét. Bukása elkerülhetetlen. Sőt szükségszerű, hiszen csak így állhat vissza az általa felbolygatott világrend.

2455 év telt el a darab megírása óta. Az erkölcs és a hatalom viszálya azonban azóta is töretlenül időszerű és friss témakör, amellyel szembenézni nem csak a rendező, hanem a néző számára is kihívás.

Anca Bradu, rendező az előadásról:

A magyar társulatokkal létrejövő közös munka számomra mindig egy izgalmas lehetőség. A magyar színészek energiájának, technikai felkészültségének és pontosságának találkozása az ún. latin, azaz román színházi kultúra fantáziájával mindig kihívást jelent számomra. Azok az előadások, amelyeket magyar társulatokkal hoztam létre, mindig nagyon gazdagok voltak zenei és képi szempontból, illetve a színészek testének plaszticitása szempontjából.

Az természetesen hátrány, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de az a tény, hogy nem vagyok épp szinkronban azzal a pillanattal, amikor a színészek beszélnek, felébreszti a többi érzékszervemet – kinyitja a szemem és a fülem. Ennek köszönhetően ezek az előadások vizuális szempontból sokkal gazdagabbak. Amikor meg szokták kérdezni, hogy milyen színházi hagyományhoz tartozom, mindig azt válaszolom, hogy európai rendezőnek tartom magam, és hiszek abban, hogy egy 21. századi alkotó számára nem léteznek határok sem a nyelvet, sem a hagyományt, sem pedig a stílust illetően.

Sok magyar társulattal dolgoztam már, többek között az újvidékivel, a sepsiszentgyörgyivel, a kolozsvárival és a nagyváradival. A Csokonai Színházban ez az első munkám, és ugyanakkor ez az első alkalom, hogy egy antik szöveget rendezek. Ezelőtt majdnem tizenöt évvel a marosvásárhelyi színházban rendeztem Giraudoux Elektráját, de az egy modern darab, amely a 20. század perspektívájából értelmezi újra Elektra mítoszát. Napjainkban egy antik darab színpadra alkalmazása valójában egy kísérlet, bármilyen irányból is közelítse meg az ember, hiszen évezredeket kell visszamenni az időben, vissza kell térni a színház és a dráma gyökereihez. Újra meg kell találni azokat az elsődleges energiákat, amelyek az antik színházi előadás alapját képezték. Ez egy út az időben, egy út saját lényünkben és ösztöneinkben.

Anca Bradu

Egy olyan mai előadást szeretnék létrehozni, amely a gondolkodás és a gondolatok kimondásának szabadságáról beszél. Ki akarom küszöbölni azokat a közhelyeket és előítéleteket, amelyek az évek során gyökeret vertek az antik szövegekről és a bennük megjelenő konfliktusokról való gondolkodásban. Nem szeretném, hogy Kreón egyszerűen csak egy hatalomtól elvakult zsarnok legyen, Antigoné pedig egy áldozat. Mindkét figurát egy olyan határhelyzetbe sodorja a sors, amelyben egy tiltó parancs erején nem lehet túllépni. Olyan emberekről szeretnék beszélni az előadásban, akik a szabadságot keresik, amelyben úgy cselekedhetnek, ahogyan azt öntudatuk diktálja. Ebben az értelemben modern, mai gondolkodásmódú figurákat szeretnék alkotni, akiket a véleménynyilvánítás szabadsága jellemez, és akik méltósággal mennek végig a sors által elrendelt útjukon.

Nagy öröm számomra, hogy épp egy ennyire gazdag szöveg alkalmával gyűltünk össze újra Mălina Andrei, Horváth Károly és Horaţiu Mihaiu alkotótársaimmal. Mălinával majdnem húsz éve egy duót alkotunk, hiszen egyetemista korunk óta együtt dolgozunk. Sokat tanultunk egymástól. Tőle tanultam meg, hogyan lehet ritmizálni egy szöveget, hogyan lehet megtalálni a zeneiségét, és hogyan lehet plasztikussá varázsolni a színészek testét.

Én hiszek a totális színészben, aki egy olyan plasztikus világban létezik, amelyben minden élővé válik. Az előadásaimban a színészek játszanak, táncolnak és énekelnek is. És ehhez elengedhetetlen Horváth Károly kifinomult és komplex zenei világa és Horaţiu gazdag vizuális gondolkodása is. Igazi öröm ezzel a csapattal újra és újra együtt dolgozni, minden találkozásunk igazi kihívás mindannyiunk számára.

(lejegyezte: Márton Imola)