Shirley Valentine - Címszerepben Majzik Edit Debrecenben

Március 7-én, a Mindenütt nő programsorozat keretében mutatta be a debreceni színház Willy Russel Shirley Valentine című monodrámáját.

A középpontban egy középkorú háziasszony áll, aki újra akarja kezdeni az életét. A darabot Árkosi Árpád rendezte, Shirley szerepében pedig Majzik Edit látható.

Ajánló az előadás elé:

Shirley Valentine középkorú, elhanyagolt liverpooli háziasszony, aki egy sivár, kiüresedett házasságban, klasszikus „páros magányban” morzsolgatja meglehetősen egyhangú mindennapjait, egy unalmas munka, egy önző család és hasonlóan önző barátok háromszögében. Shirley ugyanakkor izgalmas személyiségű, megkapóan intelligens, melegszívű és sajátos nő is, akiben a hamisítatlan alsó-középosztálybeli, elnyomott feleség maszkja mögött egy lázadó clown eleven szelleme lakik. És ez a szellem egy nap kiszabadul a kertvárosi ház üvegpalackjából: Shirley útra kel, hogy Görögországban, a szőlő és a nap földjén találja meg rég elveszett álmát…

Shirley Valentine története egy bátor, önmaga megismeréséért, elfogadásáért küzdő személyiség szórakoztató, olykor improvizatív monológjain keresztül bontakozik ki, a sit com egyes elemeit is kölcsönvéve. A debreceni színpadon megjelenő Shirley ugyanis ízig-vérig kortársunk, hozzánk szól, velünk vitatkozik, minket nevettet; a mi szomszédunk, barátnőnk, vagy csak egyszerűen „az a flúgos csaj a hetedikről” – új fordításban, új hangon, egy kicsit másképp.

Majzik Edit, címszereplő a próbafolyamatról és az előadásról:

"Fontos azzal kezdenem, hogy nem vagyok „egyszemélyes” színész, csapatban szeretek dolgozni. Sok ember gondolkodik és játszik együtt: ez az én színházeszményem. Véletlenek sorozatának köszönhető, hogy most mégis itt állok ebben az ismeretlen, ugyanakkor inspiráló helyzetben, hogy egyedül kell megküzdenem a nézők figyelméért, közös játékra hívnom őket egy legendás szerepben. S hogy a kihívás véletlenül se legyen kisebb: hosszú évek után térek vissza oda a szerep erejéig, ahol nagyon sokáig nagyon szerettem lenni, s ahol engem is szerettek!

A Shirley-ről azt gondoltam, nagyon jó alapanyag, csak rokokósan túlírt. Árpád is, és én is a szikárabb, szárazabb dolgokat kedveljük. Miután a szöveget lerövidítettük, azt hittük, innen már egyszerűbb lesz. Aztán újra belegondoltunk: ha nem pusztán a nézők nosztalgiájára szeretnénk építeni, hanem azt akarjuk, hogy az előadásunk színházilag és személyesen is jelentsen valamit, akkor mindenképp újra kell gondolnunk ezt a figurát.

Főiskolás koromban Árkosi volt az első rendező, akivel az iskolán kívül dolgoztam (épp Debrecenben) Füst Milán Boldogtalanok című darabjában. Árpád most is, mint akkor, nagyon nehéz feladatokat ad: a közös cél most sem a szövegfelmondós, deklamálós színház. Minden apró szituációt megpróbálunk - hol játékosan, hol tragikusan – a lehető legteljesebb módon kibontani. A Shirley által elmesélt történeteken belül rengeteg szereplő van, akik mind-mind másképp viselkednek, s akiknek megjelenítésére ez a nő mindig új formát talál. Színjátékosi palettája a naturalista játékmódtól egészen a bábszínházig terjed. Messzire mozdulunk a rádiójátékszerű megjelenítéstől vagy az egyszerű vallomásos formától. Tartalmas, a nézők fantáziájára is építő színházi élmény a célunk. Árpád rendkívül kreatív alkotótárs, tele sziporkázó ötletekkel, rengeteg instrukciót ad, alig győzöm kapkodni a fejem. Most, mikor beszélgetünk, a főpróbahéthez közeledve, egyelőre még minden egy kicsit kaotikus, de hál’Istennek magasan a léc, s nem alatta szeretnék átbújni.

Úgy hiszem, egyáltalán nem feminista darab. Arról az útról szól, amit egy nő önmaga jár végig, amit önmaga választott, de nem csak önmaga érdekében. Shirley már odáig jutott, hogy tehetetlennek érzi magát, érzelmi sivárságban, egyhangúságban él, és hirtelen úgy dönt, ad egy utolsó esélyt magának, hogy fiatalkori vágyait beteljesítse. Görögországi élményei után a testéhez is más módon viszonyul. Meg tudja teremteni saját női létezését és megérti, hogy a férje ugyanabban a csapdában vergődik, amelyben ő volt. A darab végén épp azért találkoznak, hogy megéléseit és megértéseit megoszthassa vele, hogy újra tudják definiálni közös életüket.

Számomra mindebből a legfontosabb tapasztalat, hogy merjünk küzdeni, merjünk szembenézni saját hibáinkkal, tágítsuk ki szűk látókörünket, ne mindig kívülről várjuk önmagunk megerősítését, így talán újra boldoggá tehetjük azt is, akivel együtt élünk. Ne legyen természetes, hogy életünk végéig változatlan módon élünk a párkapcsolatunkban! Én ezzel a belső szándékkal építem a karaktert."

Árkosi Árpád, rendező a darabról és az előadásról:

„A szerző Shirley Valentine alakjában az önazonosságunk alapproblémáját igyekszik megmutatni: azt, hogy életkorunk, élethelyzetünk, eszményeink hogyan változnak az idő sodrásában, és hogyan próbáljuk mindezek ellenére identitásunkat megőrizni.

Shirley rapszodikus és titokzatos: egyszerre vadóc és lázadó kamasz, fiatal, életvidám anya és megtépázott nőiségű, önmagát szégyellő középkorú nő.

Szertelen lény, akit a mindenkori néző előadásról előadásra, az elmesélt élettöredékekből rak össze úgy, hogy közben a saját élettapasztalatával is szembesülni kénytelen. Ezért minden nézőben egyedi karakter születik meg. A szerepet játszó színésznőnek leplezetlen őszinteséggel vállalnia kell ezt a különös színházi helyzetet, különben pankrációvá válik minden igyekezete. Az interaktivitás a nézőt önmaga nézői státuszára is folyamatosan figyelmezteti, mint a mostanában divatos stand-up műfajban szokás, amely a beleérzés-reflektálás dinamikáját használja. Egyszerre vagyunk bent és kint – színészként és nézőként egyaránt. Mindez folyamatosan alakítja és változtatja az előadás szerkezetét, ritmusát.

Shirley Valentine-t valójában soha nem ismerhetjük meg, hiszen őt szemlélve önmagunk lelki karaktereit éljük meg, az ő elvágyódásai és illúziói ugyanazok, amelyeket mi is titkolunk. Shirley végső döntése azt sugallja, soha ne mondjunk le arról, hogy megéljük az álmainkat, mert ha ezt a bátorságunkat elveszítjük, csak sodródunk a reménytelen vég felé. »A beépített konyha Szent Johannája« így válik valódi hőssé – és kortársunkká.”

Willy Russell:

Játssza: Majzik Edit m. v.

Zeneszerző: Árkosi Szabolcs m. v.

Díszlet- és jelmeztervező: Kiss Beatrix m. v.
Fordító és dramaturg: Sediánszky Nóra
Koreográfia: Laczó Zsuzsa
Ügyelő: Karl József
Súgó: Lezó Ádám
Rendezőasszisztens: Léka Dóra

Rendező: Árkosi Árpád m. v.