Woyzeck - A Bakelitben a Manifesztum Színház

Húsz éves, saját színházi társulata van, jelenleg az ELTE BTK - szabad bölcsészeten tanul, és április 3-án a rendezésében kerül színre Büchner Woyzeck c. drámája a Bakelit Multi Art Centerben. Varró Ilona Ágnest kérdezte a Bakelit.

Mi az első emléked a rendezés kapcsán?

18 évesen egy rendezőtől azt a tanácsot kaptam: „úgy kell megtanulni biciklizni, hogy fogod magad, és egyszerűen megtanulsz biciklizni". Ezen természetesen nagyon megdöbbentem, nem is igazán tudtam értelmezni... Aztán hazamentem, elővettem egy dráma szövegét, és elkezdtem gondolkodni rajta, módszeresen elképzelni színpadon. Majd egyszercsak észrevettem, hogy tulajdonképpen máris rendezek, azt csinálom, amire évek óta vágytam. Szóval az ismerősömnek igaza lehetett. Később be is mutattam az említett darabot.

Hogyan jött létre a Manifesztum Színház?

2012-ben alapítottam a társulatot. Azt mondtam, szeretnék végre egy olyan közösséget, ami körülbelül egyformán tehetséges, alázatos, elhivatott színészekből áll. Olyan emberekből, akik osztják az én elveimet, hozzáállásomat. Kiírtam egy meghallgatást, jöttek az emberek, én meg elkezdtem ösztönösen válogatni. Számomra az a legfontosabb, hogy minden színészem a lehető legkomolyabban vegye a szakmáját, még ilyen nyomorúságos körülmények között is alázatos és áldozatkész legyen, és főleg az, hogy legyen színpadi kisugárzása, illetve olyan tulajdonsága, ami csak rá jellemző, és amire felfigyelek. Ez lehet egy sajátos orgánum, egy jellegzetes testtartás vagy gesztusrendszer, vagy akár egy apró beszédhiba is – a lényeg, hogy a karakter mögött látható legyen az ember. Hogy ne tűnjön el a színpadon a saját egyénisége, ne váljon „átlátszóvá", mert az számomra nem inspiráló – még ha technikailag tökéletes is.

Hogyan kell elképzelni egy próbátokat?

A próba egy kicsit mindig ünnep – legalábbis nekem. Általában oldott a hangulat, jól érezzük magunkat a nagyon nehéz anyagi és technikai körülmények ellenére is. A Woyzeck néhány rendelkezőpróbáját például kénytelenek voltunk színészek nappalijában megtartani, mert minden ok nélkül kidobtak minket a próbatermünkből, ugyanakkor minden jelenet 1-2 óra alatt összeállt. Szerintem a kölcsönös odafigyelés a kulcs. Pillanatok alatt képesek vagyunk egymásra hangolódni, és kihozni egymásból a megfelelő reakciókat.

Mi jellemző a rendezéseidre?
Az úgynevezett „szegény színház" híve vagyok – de nemcsak a korlátozott lehetőségek miatt. Számomra a színház: mindaz, amit a színész a saját jelenlétével és 2-3 apróbb kellékkel képes létrehozni. Nálam nincs fénytechnika, hangbejátszás, díszlet. Még takarást sem használok. Semmi nem érkezik a színpadon kívüli világból, és semmi nem akar illúziót kelteni. Felvállalom, hogy ez színház: kifejezetten teátrális elemeket használok, allegorikus tereket, rövid szkeccseket kortárs táncos betétekkel, konferansziéval. És trükkök nélkül. Ha valaki kap egy pofont, az nálam vagy valódi pofon, valódi fájdalommal – vagy egy nyíltan teátrális táncmozdulat. De semmiképp sem technikás, kiszámított imitáció. Nem használok mű-vért: majd a színésznő ügyesen eljátssza, hogy leszúrták. Őszinte és emberközeli színházat akarok, ez a lényeg. Naturalizmus helyett valódi nyersességet, akár a nyílt hatásvadászat határáig.

Április 3-án a Bakelitben lesz egy rendezésed, a Büchner drámája alapján íródó Woyzeck. Mesélnél egy kicsit róla, hogy miért éppen ezt választottad?
A Woyzeck egy szép nagy kaleidoszkóp; ideális nyersanyag dramaturgoknak, rendezőknek. Sok mindent bele lehet vetíteni: ha akarom, egy szerelmes férfi önzetlenségéről, odaadásáról szól. Ha akarom, egy könyörtelen világról, amely eleve halálra ítéli a kisembert. Vagy lehet egy abszurd, groteszk rémálom is, amelynek minden szereplője nevetséges, szánalmas őrült. Engem első olvasásra megfogott. Számomra a Woyzeck fő témája a hiábavaló erőfeszítés: sikertelen próbálkozások gyűjteménye a darab. Halálra dolgozzuk magunkat azért, hogy bizonyítsunk valakinek – és éppen emiatt veszítjük el őt. Azt az embert akarjuk a legjobban birtokolni, aki nem hagyja magát. Megalázkodunk azért, hogy felnézzenek ránk – eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Igyekszünk anyaként, szeretőként, barátként viselkedni a különböző helyzetekben – de ha igyekezni kell, az már nem lesz őszinte. Ezek egyetemes emberi problémák, mindig aktuálisak voltak és lesznek, mindenki azonosulhat velük.

A legutóbbi interjúdban azt mondtad, szeretnéd, ha kényelmetlenül éreznék magukat a nézők, mert ez táplálja majd az előadást. Miért ennyire fontos ez? Te, nézőként, milyen darabokat élvezel?
Először is: szerintem a színház nem kellemes. Ami kellemes, az nem színház – én képtelen vagyok kellemes előadásokat nézni. A legnagyobb színházi élményeim mind tele voltak olyan elemekkel, amiket nem akartam volna látni. Ha az utcán láttam volna, nem tudtam volna megfelelően kezelni, sőt, azt sem tudtam volna, hogy odanézzek vagy elfordítsam a fejem. Én a színházat valami zsigeri, darabos, nyers dolognak tartom, amely a túlzásokkal, a direkt hatásokkal éri el a célját. A Woyzeck eredetileg is egy szélsőséges és meghökkentő dráma – de eltúlozva, kiélezve, a nézőtől karnyújtásnyira eljátszva pedig... Semmiképp sem lehet kellemes.

A Katona József Színházban is játsszák ugyanezt a darabot...

Sokat olvastam arról az előadásról, sokat hallottam róla – kritikákat, nézői véleményeket. Láttam előadásfotókat... Elég sokat tudok róla, mert nagyon érdekelt. De pont, mire eljutottam volna odáig, hogy megvegyem a jegyet, már el kellett kezdenem írni a szöveget, vázolni a koncepciót... És akkor már nyilván nem mentem el a Katonába. Már csak babonából sem. Nem vagyok könnyen befolyásolható, de nem szerettem volna kockáztatni. De a kritikák és nézői vélemények alapján úgy tűnik, nem áll messze az az előadás az én alapvető elképzelésemtől.

Egy szóval meg tudnád fogalmazni, mit jelent számodra a Woyzeck?
Több szó lesz: egy lépés a szakadék felé. Ezt mindenki nyugodtan értse úgy, ahogy akarja.

Mit vársz a bemutatótól?

Semmit sem merek várni. Nem is nagyon merek belegondolni abba, ami aznap történni fog. Nagyon bízom a színészeimben, a közönségben és az eddigi szerencsémben. Mást nem tehetek. Muszáj bíznom bennük, különben megbolondulnék.

Mik a jövőbeli terveid, egyáltalán vannak már további tervek?
Csak a jelen. Mivel tényleg minden feladatot én látok el, ami nem színészet – a nézői székek elrendezésétől kezdve a jegyek eladásáig, és még a kellékes bőröndöt is én cipelem – nincs semmi erőm, időm, kapacitásom a jövő évadon gondolkodni. Majd májusban vagy júniusban kitalálom.

Az interjút készítette: Varga Maja

Forrás: Bakelit M.A.C.