Opera Ultima - A Nemzetiben vendégszerepel az Újvidéki Színház

Az idén 40 éves Újvidéki Színház Opera Ultima című, Beaumarchais műveire épülő "végoperája" április 17-én Budapesten, a Nemzeti Színházban vendégszerepel.

Az előadás a 2014-es POSZT versenyprogramjában is szerepel.

Ajánló az előadás elé:

Ha le akarjuk fordítani Kokan Mladenović bináris szerkezetű zenés előadásának címét – Opera ultima –, különös szójátékot kapunk. Végopera. (Nem víg. Vagyis csak félig.)

Ahogy a cím kettős képzeteket teremt, maga az előadás sem tesz másképp. "Fekete" és "fehér" felvonásról beszélhetünk, sőt, fekete és fehér előadásról. Az első felvonásban egy, Beaumarchais A sevillai borbélya nyomán készült vígoperát láthatnak a nézők, majd a második részben - Figaro házassága - egy kortárs, szerzői szatírát.  Az első és a második rész külön-külön is nézhető és értelmezhető. Csak nem érdemes.

Aki ugyanis csak az első részre kíváncsi, egy opera buffo nézője lesz, amelyben mókából, kacagásból nincs hiány, még csak itt-ott üti föl a fejét egy komolyabb tónusú monológ, egy mélyebb hang, egy bántó akkord. Beaumarchais eredei szövegét és Rossini vígoperáját egyaránt felhasználja a szerelemmel, intrikával és humorral teli első felvonás.

A második felvonás az elsőnek szöges ellentéte: "fekete opera", ha egyáltalán opera ez még. Figaro házassága már nem Mozart Tündérországát idézi. A szereplők, akik eddig csontfehérben virítottak és széles gesztusokkal mutogatták, hogy milyen szép az élet, most letargikus kőszobrok egy csomó mikrofon mögött. A zene sem Rossini, hanem Irena Popović, akinek egyértelműen mai zenéje agresszív, gonosz és sötét. Egy torokhangú tangó, egy nyüszítő szerelmi ária. A szerelem szétmarcangolt házasság lett, a gyerekáldás nyűg, a nászi ágy pokol, az angyalokat háborúba küldik, a nép pedig üres ebédhordók kopogtatásával próbál fölhallatszani a hatalomig, vagy akár még feljebb.

Végül: röpködő szövegkönyvek. Felolvasott szöveg. A művészet banális villámelőadás lesz, ahol öt felvonás mindössze öt perc, ahol minden mindegy, ahol mindenkinek jobb dolga van.

„Ha ennyi az életünk, inkább ne is legyünk" – harsogja a csapat. Közben emlékszünk még, hogy volt valahol messze egy vicces, vidám fehér opera. De már csak antitézisként él a kíméletlen végjáték árnyékában.

"A dramaturg, Gyarmati Kata és az eszmei szerző és rendező Kokan Mladenović Beaumarchais két híres művét (A sevillai borbély, Figaro házassága) gyúrták össze, és ezzel mindkét jelentés mellett kiállnak. Operájuk,

ahelyett, hogy egy jóléti társadalom giccses kultúrkiáltványa lenne, lázadó színházi anyaggá válik, amely a színész munkamegtagadásával, a szerződések felbontásával végződik. A szerzői csapat nem jár tévúton: kevésbé ismert bár a tény, de Beaumarchais darabjai mindig is rendelkeztek forradalmi potenciállal. A commedia dell'arte szabályai szerint íródott művek hőse az elmés és éhező szolga, akit azonban a sors és a divat a nála jóval kevesebbet érő gazdagok kényének-kedvének tett ki. A drámákat később operának álcázták, merthogy az utcanép rajongása mellett az arisztokrácia kedvét is elnyerték (...) Kokan Mladenović operája, bár papírból szabták, jobban sikerült, mint számos „valódi" műfajtársa. Külön kiemelendő a szimuláció szerepe - Rozina ruhájáról, amely szemből szemlélve igazi pazarlásnak tűnik, oldalról nézve kiderül: kétdimenziós (a jelmez Marina Sremac munkája). A

zeneszámok lassulnak és gyorsulnak, ami igen szellemes, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a zenekar kartonfigurákból áll (...) Az irónia csúcsa azonban a második felvonásban jön, amely egyrészt nagyon

meglepi a nézőt, másrészt komoly vitába kezd a műfajjal és a színház szerepével egy olyan korban, amikor megtagadjuk a teátrum valódi funkcióját és puszta maskarádévá változtatjuk (...) A szereplők haragtól és csömörtől tombolva fedik föl magukat: statikus és csalódott létezés ez, amely belefáradt a változás lehetetlenségébe, a belehalásba... A jelenet, melyben az egyetlen felhőtlenül pozitív karaktert, Chérubint háborúba küldik (...) figyelmeztet: arra a társadalomra, amely nem értékeli a művészetet, csúfos sors vár. A második fölvonás egésze borzongató fölmutatás – annak a sötétségnek a fölmutatása, amely a színészi test elnémulásával keletkezik." Igor Burić kritikájából

Kokan Mladenović, rendező az előadásról:

„Minden nagy klasszikus mű univerzális igazságokat foglal magába, ezek varázsolják őket korszerűvé. Eddigi közös munkáink az Újvidéki Színház társulatával, a »Narancsbőr« és »Az ember tragédiája«, bátorítottak fel arra, hogy ezúttal egy lépéssel tovább menjünk, azaz hogy elmeséljünk egy »lehetetlen küldetésről« szóló mesét, Beaumerchais két nagyszerű komédiája alapján, amelyekből Mozart és Rossini világhírű operákat alkottak. Egy mesét arról, hogy a helyi hatóságok felszólítására hogyan lehet operát csinálni egy drámai együttesel, valamint arról, hogy hogyan lehet a kultúra bármely formájával is foglalkozni ebben a lepusztult, műveletlen országban.

Beaumarchais Figarója éleslátó társadalomkritikájával, bölcsességével és rátermettségével urai fölé emelkedik. A Figaro házassága forradalmi szellemével nagymértékben hozzájárult a francia forradalom győzelméhez, serkentette a gondolkodás és a szólás szabadságát. Ezekkel a komédiákkal foglalkozva újraértékeljük a szolga szomorú helyzetét, és megpróbálunk felülkerekedni bizonyos mai urakon, akik még felfuvalkodottabbak és műveletlenebbek, mint azok, akik Figaro idejében éltek. Ez elsősorban drámai színház, így szinte lehetetlen dologra vállalkozunk: operát csinálunk. Az első részben A sevillai borbély című opera paródiáját készítjük el, énekléssel, gesztikulációval, tömegjelenetekkel, kihasználva az Újvidéki Színház együttesének nagyszerű vokális adottságait, amelyekről már nemegyszer adtak tanúbizonyságot. A Figaro házassága alapján készült második rész sötét ellentéte az elsőnek, egy szerzői projekt, amely a mai Szerbiáról, a színház itthoni társadalmi helyzetéről beszél. A »Sevillai« azért van, hogy felderítse az arcokat, megnevettesse és szórakoztassa a közönséget, a második rész pedig azért, hogy aggodalmat szüljön benne."

Opera ultima

az Újvidéki Színház előadása

Beaumarchais: A sevillai borbély és Figaro házassága c. művei alapján

1. rész:

Almaviva gróf, spanyol grand, Rozina ismeretlen imádója - Szabó Eduárd

Bartolo, orvos, Rozina gyámja - Sirmer Zoltán

Rozina, Bartolo gyámlánya, majd grófnő - Elor Emina, Pataki Gyűrű-díjas

Figaro, borbély - Balázs Áron, Sterija-, Pataki Gyűrű-, Jászai Mari-díjas

Don Bazilio, orgonamester, Rozina énektanítója - Pongó Gábor

Chérubin d'amore - Kőrösi István

Szolgálók, katonák, tömeg:

Szilágyi Ágota, Banka Lívia Pataki Gyűrű-díjas, Giricz Attila, Crnkovity Gabriella, Hajdú Tamás, Huszta Dániel, Gombos Dániel, Német Attila, László Judit, Nagyabonyi Emese, Lőrinc Tímea, Papp Arnold

2. rész:

Figaro, borbély - Balázs Áron

Suzanne, a grófnő első komornája, Figaro jegyese - Szilágyi Ágota

Almaviva gróf - Szabó Eduárd

Rozina grófnő - Elor Emina

Marcellina, házvezetőnő - Banka Lívia

Don Bartolo, cselszövő - Sirmer Zoltán

Don Bazilio, cselszövő - Pongó Gábor

Chérubin d'amore - Kőrösi István

Don Cruzio,bíró - Giricz Attila

Fanchette - Crnkovity Gabriella

Szolgálók, katonák, tömeg:

Hajdú Tamás, Huszta Dániel, Gombos Dániel, Német Attila, László Judit, Nagyabonyi Emese, Lőrinc Tímea, Papp Arnold

Dramaturg: Gyarmati Kata

Díszlettervező: Marija Kalabić, m.v.

Jelmeztervező: Marina Sremac, m.v.

Zeneszerző: Irena Popović, m.v.

Szinpadi mozgás: Andreja Kulešević, m.v.

Zenei munkatárs, korrepetitor: Klemm Dávid

Fény: Majoros Róbert

Hang: Bíró Tibor

Smink: Pászti Ágnes

Ügyelő: Bíró Alekszandra

Súgó: Lovas Csilla

Rendező: Kokan Mladenović

Előadás: április 17. 19:30, Nemzeti Színház