"Végigjártam egy kálváriát, de megérte" - Interjú Kaszás Ágnessel

Kaszás Ágnes 2007-ben végzett a Kaposvári Egyetem színész szakán. 2010 óta él Finnországban, ahol szabadúszóként több független és kőszínházi produkcióban játszik, ráadásul ő nyitotta meg Helsinki első romkocsmáját. Külföldi élete állomásairól mesélt.

A Színház.hu új interjúsorozatában olyan fiatalokat kérdez, akik külföldön találtak otthonra és színházi elfoglaltságra. A sorozat első részében Ruzsik Katát kérdeztük, New Yorkból.

Miért pont Finnországban próbáltál szerencsét?

Kaszás Ágnes: Ez nem tudatos döntés volt részemről, hiszen egyáltalán nem terveztem, hogy eljövök Magyarországról. Az egyetem alatt (Kaposvári Egyetem, színész szak – a szerk.) és utána egy pár évig még erősen élt bennem a vágy, hogy színésznőként olyan produkciókban vegyek részt, amelyek által tehetek valamit azért, hogy otthon jobban menjenek a dolgok. Csak sajnos nem nagyon találtam munkát, és reményem sem volt arra, hogy változni fog a helyzet. Úgyhogy bébiszitterkedést vállaltam Londonban, és fél évig ott éltem. Nagyon élveztem azt az időszakot, hasznosan telt, kinyílt a világ, megtanultam rendesen angolul, és rengeteg színházi előadást néztem. A munkaadómmal pedig nagyon jó viszonyba kerültem. Abban is segített volna, hogy felépítsem a kinti életem, én viszont hazavágytam. Mivel nem adtam fel az álmomat, hogy Magyarországon legyek színésznő, ismét próbálkoztam egy-két helyen. Bekerültem néhány előadásba, de egyre nagyobb csalódással vettem tudomásul, hogy szabadúszóként mennyire nehéz érvényesülni. Egy darabig például egyáltalán nem akadt munkám. Aztán elmentem egy workshopra, amit a Panodráma szervezett a Nemzetiben, ahol Mika Myllyaho finn író Káosz című darabjával foglalkoztunk. Az író, akit Lengyel Anna felkért a workshop vezetésére, végül az egyik kollégáját küldte maga helyett, Aleksis Meaney-t, aki akkor épp rendezőszakon tanult Helsinkiben. A workshop végére egymásba szerettünk. A viszonyunk távkapcsolatnak indult, tehát még ekkor sem gondoltam komolyan arra, hogy kiköltözzek Finnországba. Az első finn produkcióba, szinte véletlenül kerültem bele: Aleksis egyik tanárának jutott eszébe, hogy beugorjak Martin Crimp a.N.N.a című darabjába, egy kelet-európai lány szerepébe. A munka során Aleksis osztálytársaival is nagyon megkedveltük egymást, akik később meghívtak különböző produkciókba. Így történt, hogy egyszercsak azon kaptam magam, hogy már lassan egy éve Finnországban élek és éjjel-nappal dolgozom, nagyon jó előadásokban játszom nagy szerepeket, tehát azt csinálom, amit szeretek.

Egy teljesen új színházi kultúrába kerültél, ráadásul kezdetben nem is beszélted a nyelvet. Ez mekkora nehézséget jelentett?

Kaszás Ágnes: Szerencsére elég jó a nyelvérzékem, ráadásul nagyon lelkes voltam, szóval könnyen ment a szövegtanulás. Persze idővel világossá vált, hogy muszáj elsajátítanom a nyelvet. A rendezők is azt mondták, szívesen dolgoznának még velem, de csak ezzel a feltétellel. A finn állam támogatja a bevándorlók beilleszkedését, úgyhogy elmentem egy egyéves integrációs képzésre, minden nap jártam iskolába, és egész rendesen megtanultam finnül. Nehézséget az okozott, hogy közben nem dolgozhattam, de végig szem előtt tartottam, hogy ha színészként akarom folytatni ebben az országban, akkor ezt meg kell tennem. Ma már kizárólag finnül próbálok, sőt, kifejezetten kérem a kollégákat, hogy ne angolul szóljanak hozzám, akkor se, ha elsőre nem értek meg mindent, mert szeretnék fejlődni. Szóval végigjártam egy „kálváriát", de megérte.

Kaszás Ágnes és Stefanovics Angéla

a K.V. Társulat Fürdőszoba c. előadásában, 2007-ben

Ennyire befogadó Finnország, hogy azt, aki oda érkezik, rögtön arra biztatják, hogy tanulja meg a nyelvet?

Kaszás Ágnes: Igen, e tekintetben Finnország és Magyarország között nagy a különbség – Finnország egy jóléti társadalom, nekik van erre pénzük. Az utóbbi években itt is egyre nagyobb teret nyer a nacionalista párt, a Perussuomalaiset, de azért a finn még mindig egy nagyon befogadó és nyitott kultúra.

Sok politikai menekült érkezik ide, például Szomáliából, és irántuk is felelősséget éreznek a finnek. Úgy gondolják, nem elég, ha csak becsületességből befogadják őket, mert annak az lesz a vége, hogy kialakul egy munkanélküli réteg, akik gyakorlatilag kéregetésből élnek. Tehát inkább arra törekszenek, hogy a bevándorlóknak megtanítsák a nyelvet, és megismertessék velük az európai kultúrát, hogy beilleszkedhessenek és munkát találhassanak.

Én például az integrációs program keretében nem csak ingyenesen járhattam nyelvórákra egy évig, hanem segélyt is kaptam a munkaügyi központtól. Emiatt eleinte szégyelltem magam, ugyanakkor végtelenül hálás voltam a finn államnak, mert nem tudom, mihez kezdtem volna a támogatás nélkül.

Egyébként nagyon érdekes élmény volt részt venni a programban. Sok olyan embert ismertem meg, főleg menekülteket, akikkel az utcán nem biztos, hogy leálltam volna beszélgetni.

Előfordult, hogy az iskolába menet megbüntetett az ellenőr a villamoson, ráadásul úgy, hogy lyukasztottam jegyet. Valamit elkezdett magyarázni, amit nem értettem, és válaszolni sem tudtam neki, ezért ki kellett fizetnem a 200 eurós bírságot. Annyira megalázónak éreztem ezt az egészet, hogy elsírtam magam, és még akkor sem tudtam abbahagyni a sírást, amikor beértem a suliba. A tanárnőm nagyon kedvesen azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy az órán feladatnak adta, hogy mondjam el finnül, mi történt velem. A padtársam, egy iráni fiú pedig végig próbált vigasztalni. Óra után még ott maradtam egy kicsit beszélgetni a tanárnővel, aki elmondta, hogy ez a fiú politikai menekült, de nem kapta meg a tartózkodási engedélyt, és ez azt jelenti, hogy hamarosan visszatoloncolják Iránba, ahol valószínűleg ki fogják végezni... Ez például nagyon elgondolkoztatott arról, hogy én azért szenvedek, mert megbüntetett az ellenőr, miközben valaki, aki három hónapon belül halott lesz, engem próbál jókedvre deríteni...

Az afrikai iskolatársaimmal is folytattam érdekes beszélgetéseket. Többször megjegyezték, milyen jó nekem, mert rajtam 'a bőrszínem miatt' nem látszik, hogy külföldi vagyok. Sok történetet meséltek, például arról, hogy felszálltak a villamosra, és elkezdték inzultálni őket, hogy szálljanak le, vagy adják át a helyüket fehéreknek. Azt is hozzátették, milyen szokatlan, hogy én fehér létemre beszélgetek velük, megkérdezem, hogy vannak, azt mondták, ez nekik nagy segítség. Nekem pedig az jelentett segítséget, hogy ők szóba álltak velem, mert a finnek hozzám se szóltak... Szóval egyfajta közösség alakult ki köztünk, ami mindannyiunknak nagyon fontossá vált.

Magyarországon egyre több színész van, aki arra kényszerül, hogy szabadúszó legyen, és – mint említetted - sok fiatal színész küzd azzal a problémával, hogy kikerül az egyetemről, és nem tud elhelyezkedni. Mi a helyzet Finnországban? Te például könnyen találsz munkát?

Kaszás Ágnes: Az én helyzetem kicsit más, mint egy átlag szabadúszóé, mert külföldi vagyok, és ez az akcentusomon mindig érződni fog, tehát bizonyos lehetőségektől biztosan elesem. Ugyanakkor nagyon nagy szerencsém volt, mert a már említett rendezővizsga kapcsán sok színházi embert megismertem, és kiépítettem egy kapcsolatrendszert. Mindenesetre Finnországban zavarbaejtően jobb egy szabadúszó színész helyzete, mint otthon. Megrökönyödve hallottam például, amikor egy szabadúszó ismerősöm karácsony után bejelentette, hogy elmegy nyaralni 2 hétre Thaiföldre... Persze sok európai országhoz hasonlóan, az utóbbi években Finnországban is megfigyelhető egyfajta hanyatlás, itt is bezártak néhány kőszínházat, és egyre több színész kényszerül arra, hogy szabadúszóként dolgozzon. De mivel egy kis népességű országról van szó, a színházi szakma annyira kicsi, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, és az összefogás nagyobb a szakmán belül, mint Magyarországon, tehát könnyebb egy színésznek munkát találni. Másrészt az állam jobban támogatja a függetleneket, mint otthon. Tavaly például egy szakértő bizottság bevonásával, független társulatok és színészek körében készült kutatások alapján újraszervezték az egész támogatási rendszert, így még hatékonyabb lett. Szóval összességében azt mondhatom, hogy itt kint sokkal könnyebb egy szabadúszó helyzete, pláne, hogy a szakma művelői kevésbé elkeseredettek és frusztráltak, mint Magyarországon, úgyhogy érdemi párbeszédet folytatni is sokkal könnyebb.

Te milyen előadásokban játszol?

Kaszás Ágnes: Főleg független produkciókban játszom, ezek közül mindegyik meghívást kapott a Tamperei Színházi Fesztiválra, ami olyan, mint nálunk a POSZT, illetve a Stage Fesztiválra, ami Helsinki legnagyobb színházi szemléje. Részt vettem olyan produkcióban is, amelyik megnyerte az év legjobb előadásának járó díjat. Úgyhogy nagyon szerencsésen alakult az elmúlt négy évem.

A függetlenség fogalma itt mást jelent. Az alternatív színházak itt úgy működnek, mint otthon egy kisebb, komolyabb kőszínház. Tehát nem kell éhezve, fagyoskodva valami eldugott pincében próbálni, hanem ugyanolyan igényes helyen, ugyanannyi pénzért dolgozol, mint a kőszínháziak – a különbség csak annyi, hogy míg a kőszínház a klasszikus, hagyományos előadások terepe, addig a független színházakban lehet radikálisabban gondolkodni, kísérletezni. Azt látom, hogy otthon, ahol az emberek egyre feszültebbek és elkeseredettebbek, a színház is egyre inkább politizálóvá válik, egyre több közéleti témájú előadás születik. Finnországban más a helyzet. Susanna Kuparinen, egy radikálisan gondolkodó rendezőnő, aki egyébként főleg politikai színházat csinál, azt mondta, inkább az a baj, hogy mivel nagyon nagy a szólásszabadság és az emberek többségének mindene megvan, a szakma elkényelmesedett, így nem igazán készít előadásokat társadalmi problémákról, pedig fontos lenne, hogy a színház ezekről is beszéljen.

Mint külföldi, mennyiben tudtál beilleszkedni a finn színházi közegbe?

Kaszás Ágnes: A munka során általában minden rendben megy, teljesen befogadnak és egyenrangú félként kezelnek. Amit korábban furcsálltam, az a finn kultúrából eredő távolságtartás. Az első komoly produkcióba a Takomo nevű független színházban kerültem be. Magyarországon teljesen egyértelmű, hogy ha együtt próbálok egy csapattal, akkor a kollégákkal néha beülünk valahova beszélgetni. Itt viszont, amikor feltettem egy erre vonatkozó kérdést a többiek meglepve néztek rám. Valaki még meg is jegyezte, „miért ülnék be veled?". Először azt hittem, csak viccel. Aztán kiderült, hogy náluk ez tényleg így megy, a próbán kívül nincs társasági élet, barátkozás. Ezt elég nehéz volt megszokni.

Mekkora a különbség a finn és a magyar színházi kultúra között?

Kaszás Ágnes: Nagyon nagy a különbség, és ez abból fakad, hogy Finnországban liberálisabb és elfogadóbb a kulturális közeg, mint Magyarországon. Megdöbbentő, de a rendezők 80 százaléka nő. A színésznők helyzete is más. Otthon még mindig a klasszikus alkatú, szép nők tudnak igazán érvényesülni, itt viszont a szabálytalan alkatoknak is helyük van. Itt működik az egészséges feminizmus, ami nem azt jelenti, hogy nőuralom tombol, hanem azt, hogy teljesen partnerként kezelnek és tisztelnek minket. Itt egy színésznő nem csak a szépség képviselője, nem csak dekoráció, és nőként nem kell bizonyítania, hogy intelligens, és ha valaki mégis hímsoviniszta és beszól, akkor „halott ember".

Egyáltalán, a másság minden formáját nagyon nagy tiszteletben tartják a finnek. Otthon például elképzelhetetlen volna, ami itt megtörtént: a finn Nemzetiben, két éve a legjobb előadás díját egy olyan darab nyerte, amit egy leszbikus írónő írt és rendezett, és arról szólt, milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy vidéki, keresztény családban élő fiatal lánynak, miután rájött arra, hogy meleg. Ez egy csodálatos darab volt, és számomra hihetetlen, hogy erről a finn Nemzeti nagyszínpadán lehet beszélni. Ahelyett, hogy a darab ellenállást váltana ki az emberekből, és tabudöntögetőnek, vagy botrányosnak bélyegeznék, vastaps van, a nézők felállnak, bravóznak, és ezt a produkciót választják az év legjobb előadásának. A témaválasztást ugyanolyan természetesnek tekintették, mintha mondjuk egy Feydeau-komédiát mutattak volna be. Szintén a Nemzetiben került színre egy olyan előadás, ami a finn gazdaság elmúlt 60 évét dolgozta föl. Ez egy nagyon nehezen befogadható produkció volt, mégis csodálatos, hogy a finn színházban szabadon mernek beszélni közéleti vagy politikai kérdésekről, és a nézőket ez érdekli.

A finn színjátszási stílus is más, mint a magyar. A finnek számára a német színház a nagy példakép. Én például azért lehetek itt sikeres, mert kelet-európaiként könnyedebb, ironikusabb játékstílust képviselek, mint ami megszokott. Itt arra nevelik a színészeket, hogy nagyon komolyan és mély érzéssel mondják ki a mondatokat, és iszonyú súllyal éljék meg őket. Arra, ahogy én játszom, egyfajta kuriózumként tekintenek. A színészi fejlődésemben mérföldkőnek számított például az, amikor Kaposváron, csoportos szereplőként játszhattam Mohácsi János Csak egy szög előadásában. Hozzám az a fajta logika és az a fajta könnyed, ironikus, finom, okos színjátszás áll a legközelebb, ami ebben a darabban is tetten érhető volt, ami például Mohácsi előadásaira annyira jellemző. Óriási szerencsém volt, hogy annak idején ezt megfigyelhettem és megtanulhattam. Itt most kezdenek nyitni a különböző játékstílusok felé, ezért izgalmas tehetségnek könyvelik el azt, aki újat hoz, így engem is.

Kaszás Ágnes és Robert Kock Harri Martinson Aniara c. darabjában

Ebben az évadban milyen előadásokban játszol?

Kaszás Ágnes: Van egy futó előadásom, egy családi produkció, egy nagy kőszínházban, ahol például Ascher Tamás is szokott rendezni. Emellett csináltam egy önálló stand-up comedy estet, ami arról szólt, hogy milyen egy idegen kultúrába csöppeni, milyen beilleszkedni, miként próbál az ember új barátságokat kötni, hogyan adja fel a személyiségét azért, hogy az új környezete elvárásainak megfeleljen és hogy ez mennyire hazug dolog. Szó volt benne politikáról és rasszizmusról, Magyarországról és Finnországról is. A darabhoz politikusokkal készült interjúkat is felhasználtam. Tisztelem a kőszínházat, és szeretek ott játszani, de erős morális késztetést érzek arra, hogy olyasmit hozzak létre, ami valódi kérdéseket vet fel, ami hasznos ügyet szolgál és azt remélem, ez az önálló előadás ilyen volt. Sikeres lett, nemrég meg is hívtak vele egy fesztiválra. Persze nem gondolom magam megmondóembernek, de hiszek abban, hogy meg kell próbálnom arról beszélni, ami igazán foglalkoztat. Ezenkívül játszom egy Éden című darabban is, ami Mark Twain Ádám és Éva naplója című regénye alapján készült és amit az évad egyik legjobb előadásának választottak. A legutóbbi bemutatóm pedig a Finnphonia Emigrantica című előadás volt, amelyben öten játszottunk külföldi színészek, és finn klasszikus szövegeket dolgoztunk fel a saját anyanyelvünkön, hogy jobban megértsük a finnséget. Kozma Dávid erdélyi rendező rendezte.

Hiányzik Magyarország?

Kaszás Ágnes: Igen, nagyon hiányzik. Különösen ilyenkor, tavasszal, hiszen április van, de itt még tegnap is havazott. Néha úgy érzem, meghalok a honvágytól... Az is szomorú, hogy – az utolsó bemutatómat megelőzően - négy évig nem játszottam az anyanyelvemen. Nem felejtettem el, milyen érzés, amikor a saját nyelvemen mondok ki egy mondatot a színpadon, és tudom, hogy az a sok ember a nézőtéren zsigerileg, a közös kultúrából adódóan pontosan érti, mire gondolok, mit akarok megfogalmazni. Ennek az élménye nekem Finnországban nem adatik meg. Sokszor érzem úgy, hogy bár beilleszkedtem, valamilyen szinten mindig kirekesztett maradok. Nem az emberek miatt, hanem egyszerűen azért, mert egy teljesen más közegből érkeztem. Gyakran hatalmas hiányérzetem támad, és arra gondolok, hogy szeretnék visszatérni, elvégre magyar vagyok, nem véletlenül nem költöztem ki Londonba. Ugyanakkor némi szomorúságot is érzek azért, mert itt elértem sikereket, otthon pedig senki nem tud rólam semmit... Néha az is eszembe jut, hogy rengeteget láttam és tanultam Finnországban, és mindezt szívesen megismertetném a magyar közönséggel.

Hosszútávon Finnországban vagy Magyarországon képzeled el a jövődet?

Kaszás Ágnes: Azt tartanám ideálisnak, ha itt is, ott is lehetnék. Szívesen valósítanék meg projekteket Magyarországon, és ide is szívesen „importálom" azokat a dolgokat, amiket otthon szerettem. Ennek jegyében például nyitottam egy romkocsmát. Finnországban ez egy teljesen ismeretlen műfaj, a helyi vendéglátósok sokkal sterilebb környezetet kínálnak, de az emberek nagyon örültek, hogy megnyílt egy ilyen hely. Ebből az derült ki számomra, hogy nagyon nagy a kereslet a kelet-európai kultúra iránt. Persze Finnországban is találkozom olyasmivel, ami Magyarországon ismeretlen. Tehát az lenne a legjobb, ha itt is, ott is tanulhatnék, és amit megtanultam azt vinném, hoznám...

Videó Kaszás Ágnes önálló előadásából, a Standup!-ból. "A videó az előadásom része volt. Azért került bele, mert itt gyakran írnak az újságok Magyarországról, de általában negatív kontextusban, például hogy milyen nagy mértéket ölt az utóbbi időben a rasszizmus. Szomorú, hogy a nyugati társadalmak így látnak minket, és ezekről az előítéletekről akartam csinálni egy klipet Borat stílusában." 

Hogyan jött az ötlet, hogy nyiss egy romkocsmát?

Kaszás Ágnes: Az ötlet abban az évben fogalmazódott meg bennem, amikor finnül tanultam és nem volt munkám. Az az időszak eléggé megviselt, sokat szenvedtem, mert idegennek éreztem magam. Aztán egy barátnőm felvetette, hogy miért nem kovácsolok előnyt a hátrányból, ahelyett, hogy szenvedek. Ekkor villant be, hogy az egyik dolog, ami nagyon hiányzik Budapestről, egy romkocsma, ami egyben kultúrközpont. Számunkra magától értetődő, hogy léteznek olyan helyek, ahol meg lehet inni egy italt, miközben megy egy koncert vagy egy előadás, a falon pedig ott egy kiállítás... Ahogy említettem, ez Finnországban ismeretlen. Én egy étteremben nőttem fel, édesapám mesterszakács, ezért volt fogalmam arról, hogyan lehetne egy vendéglátóhelyet üzemeltetni, de nem volt rá pénzem. Aztán a sors összehozott két színésznővel, akik pont azt tervezték, hogy létesítenek egy kulturális központot, és ennek a költségeit is tudták állni. Mivel szükségük volt valakire, aki segít kialakítani egy erős koncepciót, összefogtunk. Szóval egy isteni szerencsének köszönhetjük, hogy mindannyiunk elképzelése megvalósult. Én alakítottam ki a koncepciót, én hozattam Magyarországról a bútorokat, - a dizájnban is megjelenik a magyar jelleg, a falak tele vannak magyar poszterekkel-, én szervezek koncerteket, szóval sok mindent csinálok. Azt érzem, hogy némi kultúrmissziót is teljesítek, mert az emberek így nem csak azzal találkozhatnak, amit a hírekben hallanak, hogy Magyarországon tombol a rasszizmus és hasonlók, hanem a magyar kultúra jellegzetességeivel is megismerkedhetnek. Ezúton is üzenem mindenkinek, aki Helsinkiben jár, hogy szeretettel várjuk a Pop Up Art House-ban.

Hegedűs Barbara / Színház.hu