... aki testekkel alkot színeket - mondja magáról a New York-i Doug Varone, akinek társulata, a Doug Varone and Dancers április 27-én és 28-án lép fel a Fesztivál Színházban.
Pályája jelenlegi szakaszában milyen művészi kifejezési formák érdeklik?
Bár elkötelezett táncalkotó vagyok, úgy tekintek a munkámra, mint egy vizuális művészeti formára, amelynek tere van. Ebben az értelemben festőként látom magam, aki testekkel alkot színeket. Operaigazgatóként rendszeresen dolgozom színházi és filmes körökben. A különböző formák ezen kereszteződése rendkívül mély hatást gyakorol a táncaimra (zeneileg, drámailag és strukturálisan). Táncaim se nem absztrakt, se nem narratív művek, a kettő közötti szürke térben léteznek, amely lehetővé teszi a néző számára, hogy megértse azokat és megírja saját forgatókönyvét. Ez a kettősség súlyt ad a táncaimnak és rendkívül nyílt módon lélegezni hagyja őket a színpadon.
Inspirálta már művészetét magyar művész?
Számos koreográfiát készítettem már Liszt Ferenc zenéjére, legutóbb a Petrarka szonettjeire. Valamilyen szempontból pedig filmtörténész is vagyok, és nagyon szeretem Szabó István filmjeit, különösen az Apa (1966) és a Mephisto (1981) című alkotásait.
Ha egy mondatban kellene kifejeznie a táncművészettel való ars poétikáját, mi lenne az?
A tánc minden aspektusában kitölti az életünket, maga „Az univerzális nyelv". Általa nincs szükség szavakra.
Mi a legfontosabb az ön számára az alkotófolyamatban?
Az, hogy folyamatosan arra törekedjek, hogy az alkotás újabb folyamatait felfedezzem. Karrieremnek ezen szakaszában újabb lehetőségek után kutatok, miként készíthetem a táncaimat. Bármikor, amikor belépek a táncterembe, valami újat kell tanulnom arról, hogyan alkotok, különben nem lenne értelme ott lennem.
Egy koreográfia megalkotása közben mennyire érzi közel vagy távol egymástól a humort és a feszültséget?
A legtöbbször a humor akkor hatja át a munkáimat, amikor pont nem az a cél. Mindig meglep, amikor a néző nevet azon, amit én kétségbeejtően szomorúnak szántam, és ezt a kettősséget elképesztőnek találom.
Mely országban érezte magát legközelebb a közönséghez?
A társulat bejárta a világot, tehát számomra ez egy elég komplikált kérdés. Ami néha elválaszt – és minden bizonnyal meghatároz – minket, azok a kulturális különbségeink. Mindenesetre úgy vélem, az a fajta munka, amit mi csinálunk, képes hatalmas sikerrel áthidalni a kulturális határokat. Az emberiségről beszél, ahogyan az életünket éljük, és ez minden közönség számára univerzális.
Forrás: Nemzeti Táncszínház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.