"Igyekszem keményen dolgozni, ugyanakkor nem görcsösen keresni az utat" - mondja Horkay Barnabás, az első színházrendező - fizikai színházi koreográfus szak végzőse. Sorozatunk, melyben az osztály tagjait mutatjuk be, folytatódik.
A nagy és kisszínpad sem ismeretlen számodra. Hol vagy inkább otthon?
A kicsi egy számomra barátságosabb közeg. Jobban szeretem az intimebb előadásokat. Nem kell ordítozni, én pedig amúgy is egy motyogósabb típus vagyok. Sokkal több színt meg lehet jeleníteni, ha nem csak egy bizonyos decibel felett kell beszélni.
Prózai vagy mozgásszínházi előadás?
A kettő egyszerre érdekel a leginkább. Nagyon izgalmas az, hogy testtel is lehet fogalmazni. A test is rengeteget mesél. Egy prózai darabban is nagy jelentősége van a testbeszédnek, de ha olyan szituációba kerül a színész, ahol csak a testével dolgozhat, rájön, mennyi többletjelentése lehet egy apró mozdulatnak. Ez kicsit félelmetes is valahol. De ha ezt a tudást birtoklod, nagy hatalom van a kezedben... Nagyon szeretem a mozgást. Azt gondolom, hogy akinek a színház a hivatása, annak mindenképp kell foglalkoznia a mozgásával, a testével. A németeknél például ez evidens, ők nagyon jól bánnak magukkal, és ez látszik is.
Többször megtapasztaltam már, hogy van színész, aki büszke az előadói stílusára. Ez a stílus működik, de kirobbanthatatlan belőle, belekényelmesedett. Ez nem egyedi jelenség. Részt vettem olyan próbafolyamatban, ahol próbálta a rendező a színészt instruálni, frissebb mozgásra bírni. Erre pedig a reakció védekezés volt, és kijelentette, hogy ő „nem fog ott ugrálni". Furcsa, hogy termékeny posványba szorulnak művészek. Nem meddő a helyzet, hiszen a beidegződött egyéni stílus működik, sikeres, de nem hajlandó kísérletezni, feszegetni a saját határait. Pedig erről szól egy próbafolyamat, nem? Képes lenne a megújulásra, de ellustult, és a járt utat választja. Fél.
Én alapvetően pesszimista vagyok. Ha látok valami igazán jót magam körül, az egyszerre villanyoz fel és lomboz le. Feldob, hogy ilyen csodálatos dolgot létrehoz valaki, és azonnal tudatosul, hogy milyen messze vagyok még ettől. Az dühítő legbelül, hogy évek óta ezzel foglalkozom, és a negyedére sem vagyok képes annak, amit az adott zseni megcsinál. Azonnal felmerül a kérdés, hogy mégis hogy képzelem akkor mindezt?
Ilyenkor vágysz arra, hogy te is megcsináld ugyanazt?
Persze! És közben fel nem foghatom, hogy ... Közelítsük meg másként! Itthon nagyon poros minden. Kijön valaki ifjonti hévvel az egyetemről, de két év alatt ő is ugyan olyan poros lesz, mint a többiek. Van egy utacska, amin ő jár, és nem keres más lehetőséget. Sok ember nem mer nyitni, amit én nagyon furcsállok. Kliséhegyek, kliséhegyek, kliséhegyek... Keresni kell valami izgalmasat, találni valamit, ami nem egy bejáratott metodika.
A videót készítette: Vadócz Péter
Te mit keresel? Mire leltél rá?
Sok kicsi apróságra eszméltem rá én is, nagy életigazságot viszont ne várj most még tőlem. (nevet) Volt, hogy egy szimpla bemelegítésből és hülyéskedésből megszületett egy flikk. Akkor ráeszméltem, hogy hopp, ez lesz az. És akkor újra, és újra. Megy ez. Egyébként én ellesős fajta vagyok. Ellesem, közben pedig irigy vagyok. Ez elég rossz hozzáállás. Aztán, ha sikerül, már nem vagyok irigy. Ez az érzés sajnos alapvetően nagyon jellemző rám. Ez egyszerre destruktív és konstruktív tulajdonság. De talán erősebben hajt, mintsem rombol. Azért nem túl kellemes. Persze nem akarok görcsösen utat keresni, bármi szembe jön, azt habzsolom. Annyira keveset tudok, hogy minden újdonságszámba megy számomra. Mindenben van hova fejlődnöm. Ez egy nagyon hiú szakma, részemről legalábbis. Szeretek minden újat magamba szívni, mert szerintem nincs olyan, hogy rossz tudás.
A papírodon az áll majd, fizikai színházi rendező szak – koreográfus szakirány. Akarsz majd kifejezetten ezzel foglalkozni?
A rendezés egyelőre nem csábít. Voltak ilyen munkáim az egyetem alatt, hiszen mindennel kellett foglalkozni, amit felölel ez a szak. A játék viszont sokkal jobban inspirál, ezzel jobban el tudom mondani az engem foglalkoztató problémákat.
Igazából mi is ez a szak pontosan?
Szerintem úgy indultak neki, hogy kvázi polihisztorokat szeretnének nevelni. Ennek persze gyakorlatilag szinte senki nem felelt meg. Mindennel foglalkoztunk, de aztán egy idő után kiforrta magát, hogy ha van egy feladat, az többféle attitűddel oldható meg. Ki előadóként, ki alkotóként felelt meg. A lényeg, hogy mindenki dolgozzon. Aztán mindenki megtalálta a maga területét. Négy halmaz és annak sokféle metszéspontja fellelhető ebben az osztályban. Rendező, koreográfus, színész, táncos, és ezek rengeteg variációja.
Volt B verzió?
Igen, gyerekkorom óta református lelkipásztor szerettem volna lenni. Egy egészen nagy lelkészdinasztia sarja vagyok, így kiskoromban elhatároztam, hogy ezt folytatom. Még nem is ismertem a teológia szót, csak azt, hogy mit jelent. Mégis szakítottam a családi hagyománnyal. Volt is nagy csetepaté... A családi összejöveteleken mindenki félrehívott, és próbált a színművészet árnyoldalairól felvilágosítani. A jó részétől viszont „megkíméltek". Egy ideig hallgattam ezeket a véleményeket, aztán szép lassan elfogadták. A felvételi, aztán Toldi című előadás egy-egy fordulópont volt. Talán onnantól kezdett mindenki elfogadni. Édesanyám viszont, akitől a lelkészséget örököltem volna, végig támogatott.
A teológia persze ma is ugyan úgy érdekel. Minden intézmény tele van hibákkal, így az egyház is. Én ezekkel a hibákkal akartam szembeszállni. Nem elég csak zsolozsmázni, gondolkodni is kell. Nagyon felelősségteljes dolog ez, mert könnyű félremagyarázni a Bibliát. Ettől félnek az emberek, a félelem pedig nagyon sok buta prédikációt szül. Ez a mai napig nagyon idegesít. Gondolkodni ér, mi több, kötelező!
Izgalmas, ahogy erről beszélsz...
Köszönöm. Nem nehéz, mert az egyháznak amennyi sara, annyi csodája is van. Sőt! Furcsa egyébként, ahogy összemosódik bigottság és hagyomány. Szerintem ebből ered az összes hibája, a görcsös hagyományőrzésből. Ez taszítja el tőlük az embereket... Közben pedig jelentős párhuzam van egyház és színház között. A Biblia az élet minden szegmenséről beszél. Kicsiben hasonló ehhez Shakespeare életműve, csak a forma más. A színház összes gyökere egyébként is vallási. Különös, hogy amennyire összekapcsolódik egyház és színház, annyira löki is el magát egymástól ez a két dolog.
Öt éve most mégsem teológia, hanem színház.
Hatalmas tudással gazdagodtam, közben pedig öt évig egy zárt világban éltem. Talán egy kicsit sajnálom, hogy nem tapasztaltam túl sok mindent az egyetem előtt. Most viszont egy erős háttértudással indulhatok el.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, semmit sem csinálok úgy, ahogy kellene. Soha nem éreztem azt, hogy abba kellene hagynom, de sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy miért kell ezt csinálnom. Hazugság lenne azt mondanom, hogy azért csinálok a színpadon bármit is, hogy a néző megértse. Én akarom megérteni, nekem hasznos, az én hiúságomnak fontos. Ha ebből a néző is profitál, annak örülök, ez az optimális eset. Nagyon jó érzés a Toldi után kisgyerekek szemében azt látni, hogy ők is hősökké akarnak válni, mint ez a „Miklós fiú". Az én célom az, hogy minél inkább tudatában legyek annak, amit csinálok. Vagy legalább utólag, még ha rossz is...
Ez azért érdekes, mert minden művész általában arról beszél, hogy adni akar.
Engem sem „bánt", ha adok, de én inkább kapni akarok. Ebben a szakmában az a legszerencsésebb, hogy úgy is adhatok, hogy közben magammal foglalkozom. A néző ennek a szemlélője, természetesen neki projektálok. Erről szól a színház.
Kérdezett: Kovács Heni
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.