"A szó mögött egy élet van" - Bérczes László a Télről

Jon Fosse: Tél című művét mutatta be április 23-án a Csiky Gergely Színház a Magyar Színházzal koprodukcióban, Mészáros Sára és Őze Áron főszereplésével. A kétszemélyes darab rendezője, Bérczes László mesélt az előadásról.

Fotó: Memlaur Imre 

Fosse Tél című darabjának egy-egy szavas töredékmondatai látszólag hatalmas szabadságot adnak. Hogyan lehet jól élni ezzel a szabadsággal?

Ez a legizgalmasabb Fossénél: a szöveg-adta kötöttség és szabadság. Ezzel a darabbal nem is lehet másképp dolgozni, csak úgy, hogy minden egyes szó és minden egyes sor mögé-alá kell nézni – nem mondom, hogy minden egyes mondat alá, mert központozás nincs, azt se tudjuk, hol kezdődik, és hol végződik egy-egy mondat. Úgy kell elképzelni, mint azt a bizonyos jéghegyet. Végignézünk ezen a Fosse-tengeren, és egy csomó jéghegycsúcsot látunk. Ezek a jéghegycsúcsok olyan szavak, mint: „talán", „lehet", „igen", „biztos", „úgy értem", „szóval". Aztán van két-három szóból álló jéghegy is: „lehet, hogy elmegyek". Bármelyik szó lehet a csúcs. Egyfelől ez költészet. Zene. De közben az is tény, hogy így beszélünk a mindennapjainkban – legalábbis, amikor nem nyilatkozunk, nem kiselőadást tartunk, hanem valakivel beszélgetünk – de nem vesszük észre, hogy „dadogunk", mert amikor azt mondjuk, hogy „igen, talán" – közben kimondtuk az egész jéghegyet, és úgy vesszük, hogy elmondtunk mindent, amit el akartunk vagy el lehetett mondani.

Egy-egy szóban benne van az egész történetünk. Pedig csak a jéghegy csúcsát mondtuk ki. A darabban egyik csúcsról lépünk a következőre. De ha az alatta lévő tömböt nem fejtjük meg, akkor nem mondtunk semmit, akkor csak szavakat pakoltunk egymás után. A próbákon az volt a feladatunk, hogy a víz alá nézzünk, és felépítsük azt a jéghegyet. Ha rosszul rakjuk össze a jéghegy láthatatlan részét, akkor lehet, hogy a következő öt szó még értelmes és működik, de a hatodiknál már látjuk, hogy rossz úton járunk. Akkor érünk a szavak vagyis a szöveg végére, ha a jéghegyek alatti részt kb. jól fejtjük meg – és ez irdatlan nagy: ezerszerese, milliószorosa az elhangzó szónak. A szó mögött egy élet van: egy embert kell megfejtenünk. Ez egyszerre kötött és végtelenül szabad. Elvileg minden darabbal így kéne dolgozni. De vannak szövegek, amik könnyebben felfejtik-elárulják magukat. Fossénél szűkszavúbban nehéz fogalmazni. Ő egyszerűen fogalmaz, de nem szimplán. A kettő között fényévnyi távolság van. Az egyszerűség magától értetődőnek tűnik, de egy egész életet be kell járni hozzá. Fosse szerint csak a szavak közti végtelen, az el nem hangzó ismeretlen az, ami izgalmas. És ez az embert szerénységre készteti: nem is tudunk olyan sokat, mint elsőre gondolnánk.

Hogyan dolgozzák meg ezt a szöveget a színészek?

Én azt várom, hogy a próbaidőszak végére eljöjjön az a pillanat, mikor a két szereplő önmagáról (a szerepéről) mindent tud, és azt csinálhatnak, amit akarnak. Nem tudják rosszul csinálni, nem azért, mert béklyóban vannak, hanem mert akit megfejtettünk, az a Nő és az a Férfi szólalnak meg belőlük. Onnantól már ők cselekednek, szabadon. A próbák alatt is tudtuk, hogy nem lehet kétszer ugyanazt csinálni. A két színész mindig mást kap a másiktól, és ezért a reakciójuk is mindig más lesz – és mégis hiteles.

Hol tud találkozni, kapcsolódni a néző ehhez a Férfihez és ehhez a Nőhöz?

A történet két ember találkozásáról szól. Nem tudjuk, hogyan folytatódik, mi lesz másnap. Csak a találkozást látjuk. Nem akarom belelopni a holnapot a mába, a következő napot már nem akarom megmutatni. Ez a történet most idáig tart. Ha Rómeó és Júlia összeházasodtak volna, egy év múlva már arról vitatkoztak volna, hogy ki viszi le a szemetet. De Shakespeare tudta, hogy mindörökre szét kell választania őket ahhoz, hogy tökéletes legyen a tragédia. Ilyen a Tél is. Ennek a találkozásnak száz színe, pillanata és száz állapota mutatódik meg, a helyzet pillanatról pillanatra változik – és a nézőtéren nincs férfi és nincs nő, aki ne nézné döbbenten, és ne érezné, hogy „velem ez pont így volt". Egy-egy pillanatában mindenki megtalálja, ami vele is történt vagy történhetett volna. „Pont így hagytak el, pont így léptem rosszul, pont ezt mondta, vagy ezt mondtam, pont így nyertem el a másikat, pont így rontottam el. Én is szerettem volna egyedül lenni, szerettem volna társat találni, szerettem volna egy életre együtt lenni valakivel." Egymásra utaltság, egymásra vágyakozás, egymásról leszakadás. Mindenki életében ezek történnek.

Erre a feladatra két olyan színészt (Mészáros Sárát és Őze Áront) választottál, akik egymással most találkoznak először... miért őket kettőjüket?

Olyan Férfi és Nő találkozása a történet, akiknek az élete már mázsás súly, amit húznak maguk után. Nem Rómeó és nem Júlia ők. De mégis abban az életkorban vannak (37 és 43), amikor még bármi lehet. Egy olyan színésznőt kerestem, aki hiperérzékeny, és meg tudja mutatni egy nő játékosságát, millió színét, aki egyszerre bohóc, hisztérika, hódító és szorongó, lágy és vibráló; aki kiszámíthatatlanul sokszínű, és kerestem egy férfit, aki képes megmutatni azt a minőséget, aminek lényege, hogy zártnak és határozottnak mutatkozik, közben maga a teljes lebegés és bizonytalanság.

Hogyan alakult a közös munka?

A szöveg minden egyes szavával megdolgoztunk. De a felfejtés maga volt a gyönyörűség, az élvezet. Harmonikus és nyugodt próbaidőszak volt, mintha valahova elzártak volna minket, távol ettől a vacak, sárdobálós, feszültségekkel teli világtól. De másképp ezzel a szöveggel nem is lehet foglalkozni. Kizártunk minden egyebet. Élvezet volt bányászni, hogy mi lehet a szavak mögött. Mi most ezt az előadást tesszük bele a világba, és én nyugodt vagyok e felől. Olyasmit adunk a nagy egészhez, ami valószínűleg nem árt. Fosse darabja gyöngyszem. Ezt a gyöngyszemet szeretnénk felmutatni. Nem mindenki vesz észre egy gyöngyszemet. De azt reméljük, hogy erre lesz vevőkészülék bizonyos nézők lelkében. Aki akcióhoz van szokva, az szerint semmi sem történik. Egy férfi és egy nő találkozik. És akkor mi van? Szerintünk pedig folyamatos a történés: a tekintetek, a mozdulatok, a félbetört mondatok: ez az igazi történés; nem a gyilkosságok, az üldözés, a rakétakilövés, meg ilyenek... A „talán"-ok és a ráismerés „áhá"-i teremtik az igazi történetet. Remélem, hogy a nézők szeretni fogják ezt a két embert, drukkolnak nekik, és elfogja őket ugyanaz az érzés, mint minket: de jó lenne, ha ez a pillanat örökké-sokáig tartana... úgyis nagyon jól tudjuk, hogy nem lehet, de egy másodpercre mégis ezt kívánjuk. És egyetlen másodpercre ez meg is tud történni.

(A Tél budapesti premierjére május 3-án kerül sor a Magyar Színházban.)

Forrás, fotók: Csiky Gergely Színház