Kortárs maffiózót játszik - Szabó Kimmel Tamás a W. úr üzenről

Bodzsár Márk rendezésében mutatja be az Átrium Film-Színház Raymond Chandler: A hosszú álom című művének kortárs adaptációját W. úr üzen címmel. A groteszk szituációkra és nyelvi poénokra épülő előadás a pesti alvilág hatalmi játszmáiba ad betekintést. A történet újgenerációs maffiafőnökét, Bifszteket Szabó Kimmel Tamás alakítja. 

Számos filmes, színházi előképünk van az ilyen típusú kőkemény maffiózókról, mint ez a Bifsztek. Feltételezem, sokórányi agyalás után sikerült összerakni ezt a figurát. Ezeket az innen-onnan ismerős alakokat lecsupaszítottad, és úgy alakítottad ki a karakteredet, vagy a rendezővel közösen gyúrtatok össze egy még soha nem látott gengszterfőnököt?

Rengeteget beszélgettünk erről, és ezt is nagyon bírom Márkban (Bodzsár Márk, a darab rendezője – a szerk.), hogy vele érdemben meg lehet vitatni a dolgokat. Amikor néhány éve Şerbannal dolgozhattam (Andrei Şerban világhírű rendező 2010-ben állította színpadra a Nemzeti Színházban Csehov: Három nővér c. drámáját – a szerk.), akkor ő azzal kezdte az olvasópróbát, hogy neki nincs kész koncepciója. Majd miután látta, hogy többen bután meredünk rá, hozzátette: őt az izgatja, hogy mi mit gondolunk a Három nővérről. Aki ismer, tudja, hogy ezt a fajta színházat szeretem, amikor egy rendező - jelen esetben egy író-rendező -, nyitott arra, hogy az általa kiválasztott színész hogyan képzeli el a saját figuráját, a darab működését. Mondhatni, nagyon messziről kezdtük el Márkkal összerakni ezt a nehézfiú karaktert. Az elején hazai és külföldi politikusokat, kétes múltú közszereplőket, valamint komoly befolyással bíró közéleti személyiségeket vettünk górcső alá, olyanokat, akik bármilyen szinten kötődnek a „hatalomhoz". Ezeket az embereket nem hús-vér valójukban vizsgáltuk, hanem a habitusukból próbáltunk kiindulni, amikor elkezdtük építeni a figurát. Lépésről lépésre alakult ki Bifsztek jellemrajza, de végül megszületett egy nagyon izgalmas karakter, aki egyáltalán nem fekete vagy fehér, vagy az a klasszikus értelemben vett alvilág ura, aki közhelyszerűen megjelenik a szemünk előtt, hanem egy jóval összetettebb figura.

Selfie

Hát, amilyenek mi magunk is vagyunk, se nem patyolatfehérek, sem velejéig romlottak...

Nyilván! Nekem, mint színésznek, elsősorban az a feladatom, hogy a figura által mondott szövegek mögé, hitelesen oda tudjak állni. Olyan értelemben kötött a kezem, hogy bármit nem játszhatok el, de közben a saját személyiségemből, vagy a személyes tapasztalataimból is építkezem egy-egy adott szituációban. Amúgy meg, ahogy a való életben, úgy ebben a darabban sem kifejezetten gonosz vagy jó figurák vannak, hanem olykor ilyenek, máskor meg olyanok.

Arról nem is beszélve, hogy ennek a kőkemény figurának az Achilles-sarka a felesége, akit ciki, nem ciki, de nagyon szeret.

Bármilyen meglepő, ez így van. Ez nagyon fura volt nekem is, hogy ennek az alaknak, aki nem érez semmit az emberek iránt, és csak a hatalmi játszmái mozgatják minden lépését, a végén mégis a felesége lesz a veszte. Szerintem ez így nagyon szép és drámai, hogy ide fut ki az ő története. Azért arról se feledkezzünk meg, hogy hihetetlenül fontos számára az a sakkjáték, amit másokkal játszik, ahogyan a maga oldalára állítja az embereket. Nála a cél valóban szentesít mindenféle aljas eszközt, és ez gyakorlatilag minden rezdülésében megjelenik, de valóban a felesége a gyengéje.

A próbafolyamat során halálra röhögitek magatokat a helyzeteken, vagy „vérre menő" szkanderek zajlanak?

Hál' istennek semmilyen értelemben nem szkanderezünk, mivel a szereplők között remekül működik a kémia. Ráadásul a rendező meg jókor mond jókat. És ritkán. Ezért is nagyon hálás tudok lenni. Amúgy meg, csakugyan fantasztikus színészek vannak ebben a darabban, akikkel valószínűleg még évekig nem tudtam volna együtt dolgozni, ha a Nemzeti után (Szabó Kimmel Tamás öt évig - 2008-2013 – volt tagja a Nemzeti Színháznak) leszerződöm egy fix helyre. Így viszont, hogy szabadúszó lettem, szép lassan összejön majd. Iszonyú nagy ajándék, hogy például Ötvös Andris barátommal (a darabban a magánnyomozó – Malkin - szerepét alakítja), van két nagyjelenetem, és közben is nagyon tudom élvezni a játékát. Mint ahogy azt sem gondoltam volna, hogy egyszer majd megadatik, hogy játszhassak Börcsök Enikővel. Rengeteget tudok ebből tanulni. És persze mondhatnám a többieket is nyilván. A helyzet az, hogy halál odavagyok ettől a darabtól, de szerintem a többiek is. Itt ugyanis totál egyenrangú mindenki, és valóban tudunk egymásból építkezni, s persze ott van mellettünk egy igen jószemű, ügyes rendező, aki pedig remek érzékkel tudja ezt az alkotófolyamatot irányítani.

Egészen biztos, hogy a gördülékeny összjátékot a darab nyelvezete is segíti. A pattogósan rövid mondatok, a szellemes szófordulatok és csattanós párbeszédek szinte a beszélt nyelvet idézik, még ha a hétköznapokban nem is káromkodunk olyan sűrűn és cifrán, mint egy-egy szereplő ebben a darabban...

Egyébként van, aki ennyit bazdmegel, esetleg többet is. (nevet) Ezekért különben nagyon tudok lelkesedni, amikor valaki iszonyú pontosan eltalálja az épp aktuális közbeszédet színpadi formában. Azt viszont borzasztóan gyűlöltem, ha egy produkcióban úgy kellett beszélnem „maiul", hogy az iszonyatosan hamis volt. Az vérciki szerintem, amikor egy középkorú rendező elképzeli, hogy a mai fiatalok hogyan beszélnek, és az öt éve kiment szlenget összegyúrja a valaha divatos argó kifejezésekkel, és létrehoz egy nem létező mai nyelvet. Márk darabjában viszont teljesen hiteles és igaz mondatok vannak, ezáltal a nyelvezete, ahogy te is mondod, megegyezik a beszélt nyelvi fordulatokkal. Plusz ehhez még hozzájön, hogy hagy minket improvizálni, s ha egy szereplőnek nem esik jól egy mondat, akkor megengedi, hogy helyettesítse valami mással. Pontosan ettől lesz ez a szöveg még maibb, hogy a színészek beleviszik azokat a szófordulatokat, amiket ő maguk használnak. Én is beleépítettem ezeket a saját szövegembe, és a máshogy elmondott mondatok mind-mind színesítik a figurát, ezáltal az egész darabot.

Azért az sem mindennapos, hogy egy új műfaj megteremtésében vehetsz részt, hiszen a W. úr üzen egy kísérlet a klasszikus film noir műfaj meghonosítására a színpadon. Bodzsár Márktól pedig úgy tudom, hogy szeretné, ha film is készülne a történetből. Gondolom, egyik sincs ellenedre.

Mi tagadás, nagyon nincs! Amúgy is rajongok ezért a műfajért, imádom a krimiket, meg a nagyon agyas bűnügyi történeteket, színpadon éppúgy, mint filmvásznon. Az meg nyilván egy külön öröm, hogy valamit megcsinálunk színházban, ami aztán összejöhet filmen is. Gondolj csak bele, ott van például Tarantino, aki hónapokig próbáltatja a színészeit, amikor meg összeáll a dolog, csak lerakja a kamerát és forog a felvétel! Pontosan nem tudhatom, hogy valóban így működik-e, mert sajnos még nem dolgoztam vele, de valahol ez lenne a normális, hogy már úgy kerülsz kamera elé, hogy ne ott kelljen ötletelni. Ettől megint csak meghalok a magyar filmezésben, hogy nagyon ritka, amikor tudsz előtte rendesen próbálni, és nem ott kell improvizálnod, meg szarnak érezned magad, tele kétellyel, hogy vajon jó-e, amit csinálsz. De visszakanyarodva a mi dolgunkhoz: a W. úr üzen valóban egy páratlan kísérlet, és nagyon drukkolok, hogy az legyen a végkifejlet, amit Márk megálmodott, mert valóban vétek lenne ebből nem filmet csinálni! Most azonban a színházi verzióra koncentrálunk ezerrel, a folytatást pedig majd meglátjuk.

Az interjút készítette: Hegedűs Claudia