'Már több vagyok, mint egy hang' - Interjú Major Melindával

A közönség ismerheti őt úgy, mint Viola kisasszonyt vagy a Portugál hisztis feleségét, Lindénét, Ibsen nőalakját, Truvy Jonsest, az Acélmagnóliákból, újabban pedig Annette Reille-ként öldököl és Magdalénaként hódít a tatabányai színházban - Major Melindát kérdezte Gyenge Balázs.

A tatabányai színház interjúja:

 

Úgy tudom, mint oly sokan kollégáid közül Te is Debrecenből, a gimnázium drámatagozatáról indultál el....

Igen, de egyáltalán nem akartam színész lenni. A tagozaton dráma- és verselemzést tanultam, görög drámákat olvastunk, amit nagyon szerettem, hatalmas élmény volt, a színészmesterségtől azonban -őszintén szólva- a hideg rázott. Olyannyira, hogy nem is jártam erre az órára. Számomra félelmetes dolgot jelentett, hogy a fájdalmaimon, örömeimen keresztül valamit megmutassak magamból és hogy ezt vadidegen emberek nézzék. Tudtam, hogy német tolmács leszek és kész!

Mégsem az lettél! Mi történt?

Érkezett egy bizottság a gimnáziumba, Kazimír Károllyal az élen, ugyanis akkor még divat volt a főiskolai felvételi első rostájában a szentesi és a debreceni gimnázium drámatagozatáról is válogatni. Én meg ott tébláboltam, segítettem az osztálytársaimnak, húztam a függönyt, egyszerűen jelen voltam. Kazimír Károly pedig behívatott az igazgatónőmön keresztül, érdeklődött, ki ez a piros hajú kislány? Hogy hogy nem akar színész lenni? Mondtam neki, hogy én német tolmácsnak készülök, ijesztő nekem a színészet, egyáltalán nem vonz a pálya, köszönöm, nem! De nagyon jól elbeszélgettünk és amikor felolvasták azoknak a nevét, akik tovább jutottak a második rostára, az enyém is elhangzott. A második rostán, ami már Pesten zajlott, lényegében megismétlődött az eset. Debrecenből egy tucatnyian érkeztünk a vizsgára, én azzal a tudattal mentem, hogy a barátnőmet kísérem. Pont előtte nyelvvizsgáztam, továbbra sem akartam színésznek menni, de ahogy illik, beírtam öt monológot, meg öt verset a listára, amit le kellett adni a felvételihez és amiből egyébként egy hangot sem tudtam. Ott ült a vizsgán Huszti Péter, Kerényi Imre, Benedek Miklós, kérték az anyagot. Én elnézést kértem, hogy az idejüket rabolom, elmondtam nekik, hogy hatalmas megtiszteltetés itt lenni, megint beszélgettünk, ahogyan korábban Kazimír Károllyal és továbbengedtek a harmadik rostára.

 

major melinda

 

fotó: Mudra László / Origo

 


Ez meglehetősen regénybe illő!

Aztán jött a harmadik rosta, az egyhetes együttlét, jelenetek, helyzetgyakorlatok, dalok. Tényleg nem szeretném, hogy úgy tűnjön utólag el akarom túlozni az egészet, de számomra tényleg semmi tétje nem volt az utolsó rostának sem. Eszméletlenül jól szórakoztam, megcsináltam mindent, amit kértek, komolyan élveztem a dolgot, de ennyi. Nem vettek fel német szakra - amitől nagyon kikészültem-, az egy hét alatt nyújtott teljesítményem alapján viszont bekerültem a Színművészeti Főiskolára, Kerényi Imre osztályába. És akkor úgy gondoltam, ha már egyszer így történt, elkezdem a Színművészetit, nem fogok otthon ülni és teljesen ellustulni, meglátom, milyen a főiskola, közben majd újra felvételizek német szakra. De másodjára sem vettek fel, a Színművészetin maradtam...

Megszeretted?

Igen, de nem azonnal. Az első két év sokkoló volt számomra. Szembesülnöm kellett azzal, hogy teljesen egyedül vagyok, hogy lényegében senkire sem számíthatok, hogy teljesítenem kell, mert elvárják tőlem, hogy bizonyítanom kell, érdemes vagyok az érdeklődésre, arra, hogy mondjuk Benedek Miklós rám ossza Mirandolina szerepét. És a feladatok súlya alatt bizony sokszor összetörtem, rengeteget sírtam. Visszagondolva, komoly mélyrepülésben voltam! Többször megfordult a fejemben, hogy hagyni kéne az egészet, vissza kéne mennem Téglásra megpályázni egy könyvtárosi állást.

Mi vitt előre?

Az első év végén vizsgaként megcsináltuk Schwajda György Csoda című komédiáját, amit Kerényi Imre rendezett. Azt a szerepet játszottam, amit a József Attila Színházban Törőcsik Mari, Bíborkát. Az egyik osztálytársamnál, már nem is tudom, kinél, volt egy sminkkészlet, elkértem tőle és elkezdtem festeni magamat: fehér arcot, bibircsókot, barna karikákat rajzoltam a szemem alá. Felvettem egy fekete sapkát és egyszerűen eltűntem! Úgy néztem ki, mint egy alkoholista öregasszony. Megszűntem létezni, nem én voltam, hanem a szerep. Bementem próbálni a színpadra és nem ismert rám senki. Hallottam, ahogyan az osztálytársaim és a tanáraim felszisszennek a nézőtéren. Kiléptem a saját testemből. Nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éreztem. Elkezdtem a pálinkázós jelenetet, és amíg élek nem felejtem el, hogy akkor éreztem meg, mi a varázslat! Már nem én ültem ott, hanem valaki más, ráadásul úgy, hogy ezt a többiek, akik néztek vagy játszottak velem, el is hitték. Csodálatos volt!

A görcsök, a bizonyítási kényszer meddig maradtak veled?

Sokáig. A harmadik év végére értettem meg, hogy a színészet ugyanolyan hivatás, mint bármi más, nem kell minden nap belehalni, nem kell folyamatosan őrlődni benne, hanem meg kell tanulni színészként létezni. Ezt, illetve ennek a mikéntjét nem tanítják. Van helyzetgyakorlat, stílusgyakorlat, rengeteg mesterségbeli tárgy, ezek segítségével a szakma alapjai remekül elsajátíthatók, de arra, hogy hogyan kell játszani, próbálni, koncentrálni úgy, hogy ne menjenek rá az idegeid – arra magadtól kell rájönnöd. Én a főiskolai évek alatt nem tudtam, hogy nem kell minden pillanatban, minden próbán egyformán tehetségesnek lenni, hogy vannak egyenesen tehetségtelen napok és ez nem tragédia, vállalni kell néha a tehetségtelenséget is. Egy szerep napról napra épül és ennek bizony része az is, hogy megállsz, pihensz és nem akarsz mindent azonnal megoldani. Huszonegynehány évesen nem tudtam, hogy ha eljátszom Mirandolinát, meg Ányát a Cseresznyéskertben Básti Juli és Haumann Péter oldalán még nem kell feltétlenül összetörnöm, begörcsölnöm, mert nincs értelme.

A görcsök feloldásában segítettek az osztálytársak?

Igen, remek osztály voltunk! Egy igazi összetartó csapatként működött a miénk, és szinte mindenki a pályán maradt.  Túlzás nélkül merem állítani, hogy az egyetem alatt az alkotásról szólt az életünk és minden napunk maga volt a csoda a kudarcokkal és a sikerekkel együtt.

Többen együtt is folytattátok a diploma után...

Öten kerültünk Miskolcra. Megkeresett bennünket Kamondi Zoltán azzal az ötlettel, hogy vegyünk részt az Egymást érintő című sorozatban, amelynek az volt a lényege, hogy minden hónapban érkezett egy új rendező, három nap alatt rendezett egy előadást azt folytatva, amit előzőleg látott. Így születtek zenés performanszok, mozgásszínházi előadások, és például Eszenyi Enikő rendezésében a Hamlett gyerekkora. Hihetetlenül izgalmas volt. Eközben a színházban mesedarabot, operettet, Az ember tragédiáját, a Hegedűs a háztetőnt játszottam. Megtanultam, mi, hogyan működik egy színházban, hogyan próbálnak a különböző műfajok, de ami talán a legfontosabb: biztonságban éreztem magam emberileg és szakmailag is, és már nem éreztem semmiféle megfelelési kényszert.

Mégis úgy döntöttél, megválsz Miskolctól.

Eljöttem, mert Hegyi Árpád Jutocsa valahogy belefáradt a prózai színházba, és Miskolc elsősorban zenés színházzá vált, úgy éreztem, nincs ott helyem. Vendégként játszottam még, de nem maradtam tag. Eljött Kamondi Zoltán is, lényegében feloszlott az a csapat, ami miatt oda szerződtem. De nem szakadt meg a kapcsolat Zoltánnal sem, mert Miskolc után – szabadúszóként – folytattam az Egymást érintő sorozatot a Merlinben és azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, remek dolgok születtek. Ezzel párhuzamosan kezdtem el szinkronizálni, ami azóta is fontos része az életemnek.

Következett a József Attila Színház. Miért csak egy évig?

Azért, mert nagyon nem szerettem ott lenni, folyamatosan nőtt bennem a bizonytalanság, éreztem, ez a színház soha nem lesz az otthonom. El kellett jönnöm, ezért egy évad után felmondtam. Pont akkor hívott fel Schwajda György, hogy látott engem, készül a Viharra az új Nemzeti Színházban, Mirandát keres, kellenék. Én pedig mentem.

Aztán mégsem dolgoztatok sokat együtt...


Hát nem... Nagyon sajnáltam, hogy végül nem ő kapta meg a színházat, hogy csak egy darabot, a Vihart rendezte és elment. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azokban a hetekben, hónapokban akkora volt a felhajtás a „Nemzeti ügy” körül, hogy képtelenség volt normálisan próbálni. Schwajda György nem folytathatta a megkezdett munkát, aztán jött Huszti Péter néhány napra, de közben volt fél évre kinevezett gazdasági igazgatónk. Zavaros időszakot éltünk, majd végül Jordán Tamás lett az igazgató. Visszatekintve el kell, hogy mondjam, fantasztikus élmény volt, hogy érezhettem, szükség van rám, hogy valami újban vehettem részt, ráadásul olyasmiben, ami azért nem minden nap adatik meg az embernek. Remek dolog volt az induló csapatban dolgozni. Akkoriban valahogy minden a helyére került bennem.


De nem folytattad. Alföldi Róbert nem hosszabbította meg a szerződésedet.

Viszont nagyon korrekt volt. Sőt még annyi tisztesség is volt benne, hogy úgy döntött, a Vesztegzárat, az utolsó Jordán-féle bemutatót mi, azaz az eredeti szereposztás játsszuk tovább. Emlékszem, ültünk egymással szemben az irodájában, elmondta, hogy nem számít rám az új évadtól kezdve, én pedig megkérdeztem, milyen tervei vannak, milyen darabokat fog bemutatni. Elmondta, sok sikert kívántam hozzá, amin teljesen meglepődött. Megjegyezte, kivételes, milyen higgadtan állok ahhoz, hogy kirúg. Most is csak azt tudom mondani, amit akkor mondtam Alföldi Róbertnek: van úgy, hogy két ember nem akar együtt dolgozni, miért ne lenne joga egy igazgatónak ahhoz, hogy felmondjon valakinek, mondtam már fel én is. Sokkal tisztességesebbnek tartom, ha valaki nyíltan vállalja, hogy nem gondolkodik bennem, mintha évekig ültet a kispadon, nem ad megfelelő szerepet, nem bízik benned, de megtart a látszat kedvéért. Persze, rossz érzés volt elveszíteni valamit, nem részesévé válni valami újnak, valami izgalmasnak. De egyáltalán nem sértődtem meg! Az álnaiv kiborulásoknak semmi értelmét nem látom. 

Ezek szerint nem törtél össze...

Még a nemzetis évek alatt megszületett a kislányom és azt hiszem, annál nagyobb feladat és öröm nem kell, nem kellhet egy nőnek, mint hogy gyereke lesz. Egyébként is, ez alkati kérdés. Ugyanazt tapasztalom magamon, mint a bátyámon, aki szintén kos jegyű: mélyen megérintenek a dolgok, de bármi történik velem, már másnap felállok és megyek tovább. Nem vagyok képes hosszútávon keserű maradni. A Nemzeti után sem volt kérdés, hogy rendeződik a helyzetem. Megadatott a lelki békém, született egy csodálatos gyerekem. Mitől kellett volna félnem?

A Jászai Mari Színház egyik legfoglalkoztatottabb művésze lettél. Hogy kerültél Tatabányára?

Nem titok, hogy Crespo Rodrigoval, aki 2011-ben vette át a színház vezetését, osztálytársak voltunk a főiskolán, és azóta is folyamatosan figyelemmel kísértük egymás pályáját. Rengeteget dolgoztunk együtt a legkülönbözőbb szinkronmunkákban, és azt hiszem, a mi esetünkre mondják azt, hogy "tudtunk egymásról", naprakészek voltunk a másikkal kapcsolatban. A Nemzeti után nagyon hiányzott a komoly munka, és az az érzés, hogy tartozom valahová. Amikor Rodrigot kinevezték és az első önálló évadát kezdte tervezni, megkeresett szerepajánlatokkal, és ezekre boldogan mondtam igent.

Azóta is folyamatosan jelen vagy a Jászaiban. Hogy érzed magad a szerepeidben? 

Az első munkám a Légy jó mindhalálig című musical volt, amit több okból kifolyólag is szerettem. Pezsgő hangulat jellemezte a próbákat, egy fiatal csapat dolgozott ezen az előadáson hatalmas lelkesedéssel, ráadásul ez volt a színház új vezetésének első munkája, ami mindig ad valami plusz izgalmat a próbákhoz. Mindenképpen szeretném megemlíteni Guelmino Sándort, akivel először a Nórában, aztán Az öldöklés istenében dolgoztam együtt. Hatalmas élményt jelentett az a fajta szabadság, amivel Sándor dolgozott, az a fajta érzékenység, ahogyan egy-egy karakterhez nyúlt. Közel áll hozzám az a gondolkodásmód, ami őt jellemzi, ahogyan azt várja a színészeitől, hogy ember által, embert ábrázoljanak. Az öldöklés istene azért nagyon fontos számomra, mert ez az előadás eddigi pályám legnehezebb munkája. Nagy feladat valamit, ami ennyire abszurd, úgy eljátszani, hogy a valós érzelmek szintjén is képes legyen hatni. Nem mondom, hogy nem estem, estünk néha kétségbe a próbaidőszak során... 

Dolgoztál együtt Hargitai Ivánnal és Bálint Andrással is.

Iván teljesen másképp próbál, mint Sándor, de könnyen tudtam követni az ő „gondolkodós”, elemző próbamódszerét is. Először a Portugálban rendezett, legutóbb pedig az idei évadban, a Rokonokban dolgoztunk együtt, ami remek munkának bizonyult, ráadásul a közönség is imádja az előadást. A Bálint Andrással való találkozás lényegében egy álom beteljesülése, mert már régóta nagyon szerettem volna vele dolgozni, ami az Acélmagnóliákban megtörtént. 

Azt hiszem, szeretsz a Jászai Mari Színházhoz tartozni...

Azt kell mondjam, hogy a Jászai nagyon jókor jött és lényegében csupa szerencsés találkozást hozott az életembe. Nem hiszek abban, hogy a színész annál jobb, minél inkább agyongyötört. Vannak színházak, ahol a gyötrődés munkamódszer, de ebben a színházban nem. Annak, hogy biztonságban vagyok, hogy jól érzem magam a bőrömben, nem az az oka, hogy mekkora szerepeket kapok, hanem az, hogy elmélyült munkában vehetek részt és azt érezhetem, mindeközben szeretnek. 


Egy dologról nem tettünk még említést, ami igazán fontos az életedben –  ez pedig a szinkron...

Amikor felvettek a főiskolára magasan beszéltem, csipogtam, nagyon hadartam, még azt sem lehetett érteni, amikor bemutatkoztam. Thoroczkay Lucia volt a beszédtanárom, akinek többen azt mondták – mint azt később megtudtam -, hogy ezzel a lánnyal semmire sem fog menni! Lucia pedig azt válaszolta:„Ez a kislány a hangjából fog megélni!” Ha őszinte akarok lenni, el kell mondjam, vért izzadtam éveken keresztül, többször fel akartam adni, mert teljesen esélytelennek láttam, hogy valaha is normálisan fogok beszélni, de Lucia nem hagyta annyiban és végül célba értem. Ha ő nincs, most biztosan nem ülök itt! Nélküle elképzelhetetlen lenne, hogy szinkronszínészi pályát is járjak, egyrészt azért, mert ő vitt be minket az egykori Pannónia Filmstúdióba, ahol megtanultuk ezt a szakmát, másrészt azért, mert ő teremtette meg azt a szakmai alapot, ami nélkül biztosan nem kapna ennyi lehetőséget a hangom.

Azt azért biztosan tudod, hogy jóval több vagy egy „hangnál”...

Igen, talán már több vagyok. És remélem, hogy még több leszek...

 


Szerző: Gyenge Balázs / Tatabányai Jászai Mari Színház

Usz.: Színház.hu

süti beállítások módosítása