"Nem bánom, hogy felrúgtam az elveimet" - Interjú Forgách Andrással

A május 7-11. között zajló Határon Túli Magyar Színházak Szemléje második napján, május 8-án egy ősbemutatót, Forgách András A fiú című tragédiáját tekinthetik meg a Tháliában. A nagyváradi Szigligeti Színház előadásának rendezője maga a szerző. Forgách Andrással az elvek felrúgásáról, a kis-realizmusról, a társulattal töltött örömteli munkáról beszélgetett Spilák Klári.

A színház kérésére írtad a darabot?
Szabó K. István, a nagyváradi színház művészeti igazgatója két éve azzal keresett meg, hogy rendezzem meg náluk egy darabomat, de ragaszkodott ahhoz, hogy ez egy olyan mű legyen, amit még soha nem játszottak sehol, vagyis ősbemutató. Elküldtem A fiút és tetszett neki, a Katona József pályázaton nyert is rá pénzt a színház. Egyébként azt az elvet vallom, hogy saját darabból ősbemutatót nem rendezek. Ilyen értelemben most sárba tiportam az elveimet. Azt mondtam magamnak, elmúltam 60 éves, nem mindig fontosak a rögeszmék, lehet kisérletezni.

Most, hogy túl vagy rajta, igazolva látod a korábbi fenntartásaidat ezzel kapcsolatban, vagy épp ellenkezőleg, jól működött a dolog? 
Sokszor elmondtam már, hogy nem tartom magam rendezőnek, mivel nincs úgynevezett rendezői világom. Most viszont nagyon jó helyzetben voltam, a színészek örültek nekem, nem kellett külön harcolni velük, hogy elérjem, amit akarok, lehettem rendező, kipróbálhattam ezt-azt, a vízióimat, néha-néha már-már rendezőnek éreztem magam. Nagyon jó hangulatú munka lett. Intenzíven dolgoztunk, mert két fiú főszereplőm is van. Így több színésznek többet kellett próbálni, mert a két fiú a két előadásban teljesen mást csinál.

Lekettőzted a fiút?
Igen. Volt casting, nem csak erre a szerepre - ez egyébként a romániai színházakban teljesen magától értetődik, ami nem egy hátrány. Én az egyik fiúra gondoltam, de a másik is jónak bizonyult, rábeszéltek és valóban bevált. A két fiúval mást próbáltam, hiszen más színészalkatok, más személyiségek, és ők nem nézték egymás próbáit. Visszatérve a rendezésre, a lényeg, hogy sok mindent megtanultam az elmúlt tizenöt évben a rendezés lélektanáról, például arról, hogy kell időzíteni a dolgokat, miként kell meglepni a színészeket, hogyan éri el az ember, hogy nem direkt utasításokkal is irányítani tudja őket. Amíg ezeket nem tudtam, biztosan nem lett volna jó, ha én rendezem meg elsőként a műveimet. Ugyanakkor meg arra gondolok, hogy igenis a szerző az, aki a saját művét a legmélyebben érti és aki ideálisan színre tudja vinni, már ha rendelkezik olyan tudással és pozícióval, mint mondjuk Molière vagy Brecht. Szóval nem bánom, hogy felrúgtam az elveimet.

A felkérésnek volt előzménye? Ismerted a társulatot vagy játszották már darabodat?
Szabó K. István, akit nagyon kedvelek, és aki nagyszerű barát, illetve házigazda, 2002-ben, nagyon fiatalon megrendezte a Vásott kölykökből készült Cocteau-adaptációmat Székelyudvarhelyen. Akkor barátkoztunk össze, nekem tetszett a színpadi munkája és a csodálatos puliszka is, amit készített nekem. Az évek során többször is találkoztunk és beszéltünk egymással. A nagyváradi színház főrendezőjeként tudatosan építette a kapcsolatokat magyar színházrendezőkkel és színházakkal, sok embert meghívott. Jó érzékkel fejlesztette a színházat. Korábban mindig úgy beszéltek a nagyváradiról, hogy az egy poros, kisvárosi színház. Szabó K. vezetése alatt kezdett újra arca lenni, István tudott hosszú idők óta először változtatni a nagyváradi színház profilján. Még azt a kockázatot is vállalta, hogy például elhívott engem rendezni.

Rendeztél határon innen és túl is. Érezhető másfajta munkamorál, másfajta hozzáállás az itteni és az ottani színészek között, vagy általában a színházban?

Itt érzékeltem a különbséget, de az is lehet, hogy egyszerűen csak szívből örültek nekem, mert miközben remek román rendezőkkel dolgoznak, nem mindig hasznosul a pszichológiai érzékenységük.

Ezt hogy érted?
Komoly tradíciók határozzák meg a román színházat, a rendezők többnyire nagyon erős víziót valósítanak meg a színpadon - ez látható a nálunk is sokat dolgozó Purcărete és Şerban munkáiban is. Ehhez képest másodlagos az, ami egy magyar színésznek fontos: a szerep, a motivációk, a szituációk alapos analízise. Bár a darabomból első látásra ez következne, egyáltalán nem pszicho-realista, kis-realista színházat akartam csinálni. És ezt imádták a színészek. Jókat beszélgettünk, szorgalmasak és alázatosak voltak. Jó hangulatú munka volt.

Hogyan fogadta a közönség az előadást?
Szerették. Annyira, hogy annak ellenére, hogy egy kis, nyolcvanfős stúdióban játszották és párhuzamosan futott vele a nagyszínpadon Réthly Attila My fair Lady előadása, mégis közönségdíjas lett. Ugyanannyi szavazatot kapott a két előadás. Ráadásul az egyik, a Fiút játszó főszereplő a legjobb férfi színész díját is elnyerte. Mindig telt házakkal ment, annak ellenére, hogy ráírták a plakátra, "csak 16 éven felülieknek" és terjedtek mendemondák a darab durva nyelvezetéről.

Mi lehet a siker titka, mitől működik az előadás? 
A darabban különböző nemzedékek jelennek egymás mellett, nyolcvan évestől a kilenc évesig: egy öreg házaspár, a fiatal fiú, és láthatóvá válik körülöttük egy érdekes panoptikum. Az igazán drámai helyzetek mellett helyet kap a komikum, ez a két szféra jó arányban keveredik. Azokon az estéken, amikor minden stimmel az előadásban, akkor egy nagyon egyszerű tiszta állítás fogalmazódik meg, ezt pedig általában szeretik a nézők.

Miről szól A fiú?
Ahogy említettem, a darab látszólag kis-realista, valójában elég szürreális és álomszerű. Két történetet fontam össze. Az egyikben egy öreg házaspár érkezik egy vidéki turistaházba vagy motelbe karácsonykor. Kinyitnak nekik egy szobát, befűtik a házat, nincs más vendég. A férj egy szerencsétlen alak, aki már nagyon beteg és nem tud a nő nélkül levegőt se venni. A finom és kedves, művelt és érzékeny feleség rájön, hogy csak úgy tud megszabadulni a férjétől, ha egyben önmagát is elpusztítja. A másik történetszál középpontjában egy fiatal, drogos fiú áll, akinek annyira elege van az életből, hogy öngyilkosságra készül. Addig is el akar bújni, és pont az öregek szobájában keres menedéket, amíg el nem tűnnek azok, akik keresik őt. Ez egy nagyon sötét, kegyetlen indítás. Közben megjelennek mindenféle alakok, akik behatolnak ebbe a térbe. Látsz egy mikrovilágot: a gondnoknő, a rendőr, a lelkész, mind keresik a fiút. Ahogy felbukkannak ezek a figurák, mulatságos, groteszk szituációk sorozata kezdődik el. Ha jól sikerül az előadás, akkor kinyílik és elkezd működni egy furcsa, groteszk világ. Egyébként a fiú története egy megtörtént esetet dolgoz fel. Volt valaki, aki előbb heroinnal belőtte, utána az erdőben fölakasztotta és fölgyújtotta magát.

A fiú (fotó: szigligeti.ro)

Ez borzalmas.
Igen, de mire a történet végére érünk, már megérted őt. Olyan helyzetekben látod a fiút, hogy szinte elfogadod tőle ezt a rettenetet. Nagy kihívás volt egy ilyen szélsőséges helyzetet megírni.

Rendezőként mennyire kellett felülbírálnod az írót?
Többször változtattam a szövegen, amikor a próbán kiderült, hogy nem működik. Én amúgy is szeretek húzni. Amikor változtattam a szövegen, mindig kizavartuk az írót a próbáról.

Még egy érdekes dolog. A próbák során rengeteg kellék lett az előadásban. Most már meg tudnám rendezni díszlet és kellék nélkül. Nincs semmi baj a kellékekkel, de nyilván ugyanolyan fogódzók voltak nekem, mint a színészeknek.

Játsszák még a darabot, vagy ez lesz az utolsó előadás a Tháliában?
Meghívást kapott a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára is. Talán ott fogjuk utoljára játszani. Majd kiderül. Jó szériát futott eddig.

Mit gondolsz, fontos, hogy Budapesten rendezzenek olyan szemlét, ahol a határon túli magyar színházak megmutathatják munkáikat?
Igen, ez egy fontos intézmény. Van mit tanulni a kolozsvári, a marosvásárhelyi vagy a szerbiai és szlovákiai társulatoktól. Ha nem is egyformán jó minden előadás, de átszűrődik rajtuk egy másféle szemlélet. Azt azonban fontosnak tartom, hogy ilyen fesztivált nézni vagy rendezni ne hazafias kötelesség legyen, mint amikor, még a 70-es, 80-as években kötelező volt ún. szocialista darabokat beletenni a műsortervbe.

Mivel ajánlanád a nézőknek, miért érdemes megnézniük a nagyváradi színház A fiú előadását?
Ha A fiút megnézik, olyan veszélyes helyzeteket élhetnek meg, amilyenek a saját életükben ritkán adódnak. A darab cselekménye nagyon egyszerű és pontosan annyi ideig tart, mint az előadás. Viszont ez alatt a másfél óra alatt minden megtörténik. Titokzatos világ, tragikus, de mulatságos is.

Az interjút készítette: Spilák Klári