A lehetetlen iránti vonzódás - Interjú Boncz Ádámmal New Yorkból

Mit jelent színházi nyelven a One-Thought-One–Action? Hogy került Sztanyiszlavszkij New Yorkba? Milyen ugyanabban a padban ülni, mint anno Robert de Niro? Röpködnek-e sült galambok a Nagy Almában? - Többek között erre ad választ Boncz Ádám, aki a közelmúltban, a manhattani Soho egyik színpadán mutatta be Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas művének adaptációját. A monodrámáról beszélgettünk és arról, milyen egy magyar színész élete a világ egyik legizgalmasabb városában.

adam portreA Színház.hu új interjúsorozatában olyan fiatalokat kérdez, akik külföldön találtak otthonra és színházi elfoglaltságra.

A sorozat első részében Ruzsik Katát kérdeztük, New Yorkból.

A sorozat második részében Kaszás Ágnest kérdeztük Helsinkiből.

 


Az ötlet - Magyar darab New Yorkban


- Hogy került a látóteredbe a Sorstalanság? Hogy jött az ötlet, hogy tavaly felolvasószínházat, idén pedig teljes színpadi előadást készíts belőle?

 

Egy lapban olvastam egy hosszú interjút Kertész Imrével, és borzasztóan tetszett, ahogyan gondolkodik a világról. A cikkben szó esett a Sorstalanságról is, amit végül újraolvastam. Érettebb fejjel rájöttem, hogy olyasmiről beszél, ami engem is érdekel, amiről érdemes lenne színházi nyelven is szólni. Ráadásul régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy megmutassak valamit a magyar kultúrából az amerikaiaknak illetve a New York-iaknak. Úgy éreztem, lenne rá érdeklődés, mert az emberek itt nagyon nyitottak - vagy azért, mert van valamilyen európai családi kötődésük, vagy azért, mert egyszerűen őszintén érdeklődnek más kultúrák iránt. Tehát szépen összeálltak a dolgok és belevágtam.

 

Kertész Imre és Visky András


Első lépésként meg kellett szereznem az engedélyeket a Sorstalanság feldolgozásához. Ez egyáltalán nem volt könnyű, de sikerült. Kertész Imréhez például egy újságíró barátom segítségével jutottam el. Soha nem felejtem: 3 évvel ezelőtt épp otthon voltam télen, ültem a szobámban, csörgött a telefon, édesanyám vette föl, bejött és közölte, hogy Kertész Imre akar velem beszélni. Eljutott hozzá a hír, hogy szeretnék csinálni egy darabot a regényből és tudni akarta miért. Miután elmondtam neki, beleegyezett a dologba. Szinte baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Meg is látogattam, amikor Magyarországon jártam.

 

Miután megkaptam az engedélyt azon gondolkodtam, hogyan lehet a művet színpadra állítani. Eszembe jutott, hogy Kulka Jánosnak volt egy előadóestje, amihez Kertész Kaddis egy meg nem született gyermekért című kisregényéből Visky András kolozsvári dramaturg és drámaíró írt színpadi monológot. A kolozsvári színház honlapján megnéztem András e-mail címét és írtam neki a tervemről. Egy napra rá válaszolt és elkezdtünk együttműködni.

 

András írt akkoriban egy esszét a készülő előadásról, amiben úgy fogalmazott: "Lehetetlen vállalkozásnak indult a Sorstalanság színpadi hangjának a megtalálása, a színház viszont mindigis a lehetetlen iránt vonzódott, mióta világ a világ." . Ez nagyon igaz! Engem is ez vonzott a munkában. Annyira lehetetlen vállalkozásnak tűnt a Sorstalanság adaptációja, hogy azt mondtam, érdemes vele foglalkozni.

 

 

adam sorstalansag
A Sorstalanság plakátja


Felkészülés a lehetetlenre


- Ez egy monodráma, tehát mindent neked kell egyszemélyben tolmácsolnod, ráadásul a téma is nagyon érzékeny. Mennyire volt nehéz a felkészülés, ráadásul angolul?


Nagyon sokat olvastam Kertésztől, Kertészről, hogy minél jobban megismerjem a gondolatvilágát. Az is borzasztóan nagy segítséget jelentett, hogy a nyáron személyesen tudtunk beszélgetni egy egész délutánon át. A találkozás sok mindenre rávilágított.

Egy furcsa véletlen is segített: korábban alkalmam nyílt arra, hogy interjút készítsek néhány holokauszt túlélővel, az ő beszámolóikból sokat tanultam.
A legnagyobb nehézség technikai jellegű volt: megtanulni a teljes anyagot angolul. Januárban, nagy pánikban írtam is egy levelet a rendezőnek, hogy nem fog menni. A darab 25 oldalnyi szöveg egy olyan nyelven, ami nem az anyanyelvem. Erre azt válaszolta, higgyem el, hogy az ember agya sokkal többre képes, mint amit gondol. És igaza lett.

 

sorstalansag 2
Sorstalanság


One-Thought-One-Action - A rendezőről és sajátos próbamódszeréről


- A rendező, Gia Forakis kidolgozott egy saját próba- és előadástechnikát, ami magyarul annyit tesz "Egy gondolat - Egy mozdulat". Mit jelent ez pontosan? Hogyan zajlottak a próbák?


Gia módszerének az a lényege, hogy lebontja a szöveget gondolati egységekre, majdhogynem szavakra, és azt kéri, hogy nagyon lassan mondjuk a szöveget azért, hogy minden egyes szó mögött megtaláljuk a gondolatot, amiből született. A felfedezett gondolatokhoz aztán társítunk egy mozdulatot, gesztust és végül felgyorsítjuk a tempót. Így az értelmezett szöveghez már társul egyfajta testbeszéd, amit már a magunkévá tettünk. Ez a gyakorlat sokat segít abban, hogy természetessé és ezáltal hitelessé váljon a színész jelenléte a színpadon, ami egy monodráma estén különösen fontos. 


- Hét évvel ezelőtt még a Szegedi Nemzeti Színház tagja voltál, nemrég pedig ötször is teltházzal játszottad New Yorkban az önálló ested. Anno miért döntöttél úgy, hogy külföldön próbálsz szerencsét?


A Szegedi Nemzetiben jó szerepeket kaptam és volt néhány produkció, amit kiemelkedőnek tartottam, mint például a Teljes napfogyatkozás vagy az Anconai szerelmesek. De azt éreztem, még muszáj valami mást is tapasztalnom, valahol egészen máshol. Ezért elmentem egy egyhónapos angliai workshopra. Lenyűgözött, ahogy a világ minden tájáról jött színészek egyszercsak elkezdtek együtt játszani. Én abba a felismerésbe szerettem bele, hogy ha találunk egy közös nyelvet, jelen esetben az angolt, akkor gyakorlatilag bárkivel tudok játszani. Ezért kezdtem el külföldi színiiskolákat keresni és így jutottam el a The Lee Strasberg Theater & Film Institute-hoz. Lee Strasberg módszeréről korábban már sokat olvastam, nagyon érdekelt és persze az is vonzott, hogy az iskolája New Yorkban van, szóval jelentkeztem és fölvettek.

 

napfogyatkozas
Boncz Ádám és Pataki Ferenc a Szegedi Nemzeti Színház
Teljes napfogyatkozás c. előadásában


Színészképzés New Yorkban


- New Yorkban jópár híres színiiskola van, ahonnan világhírű színészek karrierje indult. Al Pacino, Robert De Niro, Barbara Streisand vagy Uma Thurman például ugyanazokat a padsorokat koptatta, mint te. Milyen az amerikai színészképzés?

 

A híres színészképzők alapítói szinte mind 'egy akolból valók', hiszen a 30-as években a Group Theater tagjaiként alkottak, ami az egyik legmeghatározóbb metóduson, a Sztanyiszlavszkij módszeren alapuló színház volt. Tehát ők e módszer alapján alakították ki a saját színjátszó módszerüket és alapították meg a maguk iskoláját - így tett többek közt Stella Adler, Sanford Meisner vagy Lee Strasberg. Mindenki másként közelített a színészethez és különféle gyakorlatokat talált ki. Egyik érdekesebb, mint a másik, épp ezért azt gondolom, hogy nem szabad elköteleződni egyik iránt sem. Itt elég gyakori, hogy valaki azt mondja: "Én Meisner színész vagyok!" , de szerintem egy színésznek majdhogynem kötelessége, hogy mindegyik metódust megismerje és használja belőle azt, ami támogatja a munkában.


Én rengeteget nyertem a Strasberg-féle évekből, de azóta is folyamatosan járok workshopokra, legyen az commedia dell'arte vagy physical-comedy foglalkozás. A Sorstalanság kapcsán alapvetően Gia módszerével dolgoztunk, de miután felépítettük a darab gesztusrendszerét, és megtaláltuk, hogy honnan születnek a gondolatok, tovább építettük a karaktert a Sztanyiszlavszkij módszer szerint, úgy, ahogy azt a Strasbergben tanultam.


- Mi az, amit a leginkább szeretsz ebben a városban?

 

Amikor ide jöttem, nagyon élveztem, hogy a Strasbergben sok mesterség tanárunk, aki az "aranykorban", az Actors Studio virágkorában volt fiatal színész mesélt a régi időkről, a régi New York-i életről. Imádtam őket hallgatni. Az egyik kedvencem Geoffrey Horne volt, aki a Híd a Kwai folyón című filmben vált ismertté. Ő sokat sztorizott például Marilyn Monroe-ról vagy Alac Guinnees-ről (a Csillagok háborúja Obi van Kenobi-ja - a szerk.). Tanárként azt képviselte, hogy egy színésznek tájékozottnak kell lennie mind a napi történések, mind a kortárs és a klasszikus művészetek terén. Ezért minden nap el kellett olvasnunk a napi sajtót, rendszeresen múzeumokba, koncertekre és természetesen színházba jártunk. Rengeteg előadást megnéztünk, akár jó volt, akár nem, mivel szerinte nem csak a jó színházból, a rosszból is tanul az ember.

 

 

piano

'Play me' - szabadtéri zongorák az Operaház előtti téren


Ami a hely adottságait illeti, már az első perctől kezdve elképesztő volt számomra azt látni, hogy New York mennyi lehetőséget ad a művészeknek a kibontakozásra. Itt számtalan múzeum, színház, koncertterem van, ráadásul minden közteret kihasználnak városszerte, a parkokban, utcákon vagy épp metró aluljáróban tehetséges emberek csinálnak szuper dolgokat a járókelők nagy örömére. Ez nagyon inspirálóan tud hatni.

 

Amit viszont a leginkább élvezek az az emberek nyitottsága. Itt nincs antiszemitizmus. A Sorstalanság üzenete is az, hogy meg kéne érteni: értelmetlen a gyűlölködés. Azért nekünk otthon ez ügyben még van restanciánk...

 

dance
Utcai performansz

 

- Frissen végzett színészként hogy indult a karriered? Hogy kerültél bele a színházi körforgásba?


Nehezen. A helyi színiiskolák semmit sem tudnak garantálni a végzőseiknek, ugyanakkor híres rendezőket hívnak meg, akik vizsgaelőadásokat rendeznek nekünk, így alkalmunk nyílik kapcsolatokat kiépíteni. Giával is így találkoztam és azóta rendszeresen dolgozunk együtt. Nekem az iskolai tanulmányaim abban is segítettek, hogy két év után, a tanulóvízumom helyett egy évre kaptam olyan vízumot, amivel tudtam színészként dolgozni. Tehát egy év jutott arra, hogy ahol csak lehet megmutassam magam. Folyamatosan meghallgatásokra jártam több száz színésszel együtt, így sikerült bekerülnöm 1-2 csapatba, akik aztán később is hívtak dolgozni. De ez az életmód borzasztó nehéz. Ugyanis az ember teljesen magára van utalva, nincsenek olyan társulatok, ahova tartozhat. Illetve sok társulat létezik, de ezek egy-egy produkcióra létrejött ideiglenes alkotóközösségek, akiket nem az állam támogat, mint Magyarországon, akik csak a próbanapokra és az előadásnapokra adnak fizetést.

 

newstage
Boncz Ádám a The New Stage Theater 
Jollification | Mortification c. előadásában 


- Hiányzik az otthon megszokott társulati lét?


Igen is, meg nem is. Az itteni és az otthoni rendszer nagyon különböző. Nem tudom kijelenteni, hogy az egyik jó, a másik nem. A magyar struktúra teret ad arra, hogy kiváló alkotóközösségek szülessenek, hogy az alkotók tartozzanak egymáshoz. Amikor nálunk jó társulat volt Szegeden, az érződött a színpadon is, akkor nagyon klassz előadások jöttek létre. Az állandó társulati lét ráadásul biztonságot ad, és ha kevés is a fizetés, garantált. De talán pont emiatt sokszor érezheti azt az ember, hogy könnyen jött pénz könnyen megy. A kényelemnek még az a hátulütője, hogy a pénzadó, tehát a politikus is beleszólhat abba, hogy ki kerüljön a színházak élére és a művészek könnyebben fásulnak bele a munkába. Persze egy jó művészeti vezető képes arra, hogy újra és újra szakmai kihívások elé állítsa és ezáltal lendületben tartsa a társulatát.

 

New York-ban mindig más emberekkel lehet dolgozni, olyanokkal, akikkel azelőtt soha nem találkoztál. Ugyanakkor folyamatosan küzdeni kell, hogy bekerülj egy előadásba. Ez nagyon erős motiváció, folyamatos mozgásban tart, akárcsak az, hogy minden produkcióra magántőkéből és alapítványi pályázatokból kell összeszedni a pénzt.

 

A Sorstalanság finanszírozását is magam oldottam meg úgy, hogy pályáztam kulturális alapítványokhoz, megkerestem magánembereket, illetve a jegybevétel is besegített. Ez pontosan így működik az olyan óriási művészeti konglomerátum esetében is, mint a Lincoln Center, ami többek között a Metroplitan Operaházat is működteti. Dollárról dollárra gyűjtik össze a pénzt. Természetesen ezen egy egész szakosztály dolgozik, de alapvetően ugyanaz a szisztematikus kultúrkoldulás zajlik - az Amerikai Egyesült Államok erre rendezkedett be, ennek kultúrája, hagyománya van. A magánemberek sokat adakoznak, ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy az összeg leírható az adóból. Mivel keményen meg kell dolgozni minden dollárért, ez arra sarkallja a művészeti vezetőket, hogy háromszor meggondolják, kivel, mibe vágnak bele. Itt minden a közönségért történik, az nem fordulhat elő, hogy 1-2 előadás után le kell venni egy darabot, mert nincs rá érdeklődés.

 

Színész és producer

 

Hamar rájöttem, hogy itt a színészek önmagukat kell hogy menedzseljék, nem várhatják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Több lábon kell állniuk, ezért sok előadó második szakmaként rendez, szervez vagy éppen oktat - csak így tud talpon maradni, hiszen a világ minden tájáról sereglenek ide színészek. Engem a producerkedés vonz, ezért elvégeztem egy művészeti menedzser szakot.

 

 

tumblr static broadway-1
A Broadway fényei a musicalek reklámjaival


- Amikor azt halljuk New York és színház, mindenkinek azonnal a Broadway jut eszébe, ahol méregdrága jegyárak mellett is teltházas megaprodukciók futnak világsztárokkal, szintén állami támogatás nélkül. Ők hogy csinálják?


A Broadway és a korábban említett, kisebb off-Broadwaynek színházak között az alapvető különbség a finanszírozási forma. A Broadway színházainak túlnyomó része profitorientált, tehát nem adományokból szedik össze a pénzt, mint általában az off-Broadway színházak, hanem befektetőket, producereket keresnek, akik pénzt adnak a megvalósításra és cserébe profitot várnak. Tehát olyan darabokat kell műsorra tűzniük, ami garantálja a profitot. Ez többnyire egy musical, vagy valamilyen sikeres film adaptációja, ami világhírű énekesek, színészek részvételével készül, széles körben fogyasztható, a turisták számára is vonzó. A profit hajhászás magas színvonalú, de kommersz színházhoz vezet. 


- Producerként mik a terveid a közeljövőben?


Szeretném folytatni azt, ami most a Sorstalansággal elkezdődött, azaz magyar vonatkozású vagy európai darabokat akarok létrehozni New Yorkban. Otthonról is megkeresnek társulatok, előadók, akik szeretnének itt bemutatkozni, koprodukciót készíteni. Engem ez borzasztóan érdekel. A legnehezebb az anyagi háttér megteremtése, hiszen önmagában a kiutazás, a szállás is nagyon költséges. Sokszor pedig a nyelvi akadályok miatt bukott meg egy próbálkozás. De én azt gondolom, minél gyakorlottabb leszek, annál könnyebben fogom áthágni az akadályokat.


- Mi lesz a Sortalanság sorsa?


Jól fogadta a közönség, ami azt jelenti, hogy érdemes elvinni más amerikai városokba vagy fesztiválokra itt és Európában. De mindenekelőtt le kell ülnünk a rendezővel, hogy megbeszéljük, miként lehet a terveket anyagilag és technikailag kivitelezni. Nekem tényleg az volt az egyetlen célom az előadással, hogy ezt a történetet továbbadjam Jó lenne ezt megtenni máshol, másoknak is és politizálás helyett ezzel állást foglalni.

 

Szerző: Nehéz Andrea Zsuzsanna / Színház.hu

 

 

 

Interjúsorozatunk első részében Ruzsik Katát kérdeztük, New Yorkból.

A sorozat második részében Kaszás Ágnest kérdeztük Helsinkiből.