Gera Zoltán: "Kultúralkonyban élünk"

A nemrég a Nemzet Színészének választott Gera Zoltánt kérdezte a Vasárnap Reggel. Lapszemle.

A Vasárnap Reggel cikkéből:

"Elsőre még csak meglepődni sem tudtam: alig fogtam fel. Elég sokat alszom, és éppen a délutáni álmomból ébresztett fel a gratulációjával Vidnyánszky Attila telefonja. Meghallgattam, megköszöntem és visszafeküdtem aludni. Kicsit nehézkes már a gondolkodásom. Elaludni persze nem tudtam, szép lassan forogni kezdett az agyam. Az első, már egészséges gondolatom az volt, hogy ezt meg kell köszönnöm a nemzet színészeinek. A szeretetükkel és a bizalmukkal tüntettek ki, nagyon hálás vagyok érte" - mesélte Gera Zoltán. Mint ismeretes, a színészt az elhunyt Szabó Gyula helyére választották be a Nemzet Színészei közé áprilisban.

Gera Zoltán azt is elárulta, miért nem láthatjuk már hét éve színpadon. "Egy tüdőgyulladás miatt több mint két hónapot töltöttem kórházban, és nagyon elesett voltam, amikor kikerültem. Jóllehet meggyógyultam, mégis úgy éreztem, önvizsgálatot kell tartanom, és mivel úgy éreztem, megeshet, hogy szövegzavarba kerülök, esetleg elveszíthetem az egyensúlyomat a színpadon, inkább úgy határoztam, abbahagyom" - részletezte a színész.

Az interjúban arról is mesélt, hogyan került a színészi pályára. "Vasárnaponként édesapáméknál ebédeltem. Hosszú Zoltán törvénytelen fia voltam, és alig volt közöttünk kapcsolat, Eszenyi Olga, a felesége többet törődött velem, és meghívott magukhoz. Egyszer apám megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy operatőr. Azt felelte, az egy nagyon fárasztó dolog, és különben sem vagyok egy stramm fiatalember, menjek inkább papnak. Apám később a Nemzeti Színház örökös tagja lett, akkor a belvárosi színház rendezője volt. Nagy nehezen megmondtam neki, hogy nem szeretnék papnak állni, és kértem segítsen bejutni a színházba. Megtette."

Fotó: blikk.hu

A színész elmondta, később a Néphadsereg Színházban - a Vígszínház elődje volt - azt is megérezte, mi az igazi mellőzés. "Egyrészt Várkonyi Zoltán kerek perec megmondta, hogy ez a pálya a szép embereké, én pedig ronda vagyok. Ez bélyeg lett rajtam, ahogy az is, hogy azt gondolták rólam, hogy angol kém vagyok. Alig kaptam szerepet. Gyakorlatilag statisztáltam. Később a Radnóti Színházban, a Tivoliban és a Játékszínben megtaláltam a helyem. Azért, mert számítottak rám, éreztem, hogy megbecsülnek. Ha kisebb szerepeket kaptam, akkor is biztosan éreztem ezt, és ettől találtam meg a helyem. A kollégák és a feladatok miatt" - fogalmazott  Nemzet Színésze.

A kérdésre, mit szeretett legjobban a színházban, Gera Zoltán így felelt: "Próbálni, építkezni. Az izgalmas. Bukás és sikerélmény sűrítve benne van. Sokkal nagyobb mérkőzés, mint maga az előadás. Színpadon pedig azt szerettem, ha sikerült szívből megnevettetni az embereket. Persze, nem olcsó eszközökkel. Egy drámai szereppel tiszteletteljes hallgatást kiváltani talán könnyebb feladat."

"Nehéz megmondani, hogy a közönség vagy a színház változott többet. Ez az egész kor tele van félelemmel, bizonytalansággal és ideiglenesen itt tartózkodó zavaros divattal. Kultúralkony, amiben élünk, nincs kereslet a szellemre. A katarzis, a lélek rengése, egyre ritkább dolog. A tőke cinizmusa határtalan, elönt bennünket, és ezek szerint elég ingernek az erőszak, a borzongás, a pusztulás. Az én titkolt és nem hangoztatott vágyálmom az a fajta szakrális színház, ahol az élmény megemeli a néző lelkét. Az utolsó ilyen emlékezetes színház számomra a Száz év magány volt, Taub János rendezésében, Törőcsikkel és Garassal. De csak csendesen, színészi magányomban merek így beszélni, és az is lehet, hogy egész máshol kellene keresni a jó színház titkát manapság" - mondta Gera Zoltán.

A teljes interjú a Vasárnap Reggelben olvasható.