1958. május 19-én született Bubik István Jászai Mari-díjas színész, Érdemes Művész. Összeállításunkban őt idézzük.
Bubik István pályájáról:
Bubik István 1958. május 19-én született. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Nemzeti Színház társulatában kezdte pályafutását, majd 1993-ban (rövid londoni kitérő után) a Művész (későbbi Thália) Színházhoz szegődött. 1998-tól az Új Színház társulatának tagja. Munkásságát Jászai Mari díjjal ismerték el, emellett megkapta a Rajz János-díjat, a Farkas-Ratkó-díjat, a Magyar Művészetért járó díjat is, 2000-ben pedig az Érdemes Művész kitüntetést.
A színházban a magyar és a világirodalom legismertebb hősszerepeit játszotta, rockoperák főszerepeit énekelte el. Érzelmeken alapuló, aktív, robbanékony játékstílus jellemezte alakításait. Főbb szerepei: Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Bicska Maxi (Brecht-Weill: Koldusopera), Lennie (Steinbeck: Egerek és emberek).
Bubik István a színpad mellett a filmvásznon is feltűnt: először 1982-ben játszott Dobray György Vérszerződés című filmjében, ezután rövid tévés kitérőt tett a Nyolc évszak című televíziós sorozat egyik szerepében. 1999-ben Szabó István A napfény íze című filmjében, majd a Hídemberben is szerepet kapott, de igazi kritikai elismerést a 2002-ben Dér András által rendezett A kanyaron túl című filmdráma főszerepéért kapta. Ebben egy papot alakított, aki kábítószereseknek működtet menhelyet.
A színész jelenlegi szerepei mellett novemberben önálló esttel is jelentkezett az Új Színházban. A Ritka (a) magyar című előadásban legkedvesebb költői és zenészei műveiből válogatott verseket és dalokat.
Bubik Istvánról saját szavaival:
Költészet: Magamban hordozom a költészetet. Nem véletlenül lettem színész. Magamban hordozom a ritmust. Úgy születtem, hogy dobolok és a lovak szeretete is bennem van. Nem véletlenül, hiszen viharsarki parasztgazdák az őseim. Minden nyaramat Orosházán töltöttem a nagyszüleim tanyáján, a jószágok és az anyaföld közelében.
Papi hivatás: Magam sem gondoltam volna, hogy felvesznek, és a Kazimir-Iglódi osztályba kerülök. Mondtam már, hogy nem feltétlenül akartam színész lenni. De az ember egy ismeretlen világot mindig szívesebben indul fölfedezni, mint egy ismertet. Ráadásul olyan osztályunk volt, amelyre jó visszaemlékezni. Csak most, ebben az igazi közösségek nélküli színházi világban döbbenek rá, hogy mi vitt bennünket akkor előre.
Grádics: Ha meghatározó élményként említem a West Side Story Riffjét, akkor az első "profi" szerepemet, Mercutiót annak folytatásaként tartom számon. Ám míg a vizsgaelőadásban csak késre megy a játék, később, a Rómeó és Júliában kardra és tőrre. Első szerepeimet úgy játszottam végig, hogy nem is gondoltam bele abba, ami a múltat és a jelent meghatározza. Aztán rájöttem, hogy nekem is parázsban van a kezem. Akkor megértettem, hogy én, aki vívni, lovagolni, bukfencezni megtanultam, mindezt köteles vagyok lelkileg is véghez vinni. Egyszóval ez is grádicsa volt a színészetnek.
Kereskedelmi: Nincs az az összeg, az a szereplehetőség, hogy én betegyem a lábamat egy kereskedelmi televízióba. Nem csak a sok gagyi, mocskos műsor miatt, hanem azért, mert olyan szinten űzik a drámai színjátszást és a drámai tévéfilmeket, hogy ezáltal súlyos millióktól esünk el. A nyolcvanas években az én generációm elcsípte a tévéjáték korszakot, egy évben 10-15 tévéjátékban játszottunk. Ha ezt kiszámoljuk...
Nyakkendő: Én elvből nem kötök nyakkendőt. Nem óhajtok tartozni sem a politikusok, sem a kereskedők, a bankárok közé. Náluk kötelező a nyakkendő, a belőtt séró, és a folyamatos beszédkészség. Nagyon határozottan, tökmindegy, hogy milyen baromágot, hazugságot bele milliók szemébe - szóval ez a műfaj nekem nem megy. Na, én se vagyok egy szent, egy angyal - valljuk be. De engem a színészet nap mint nap megpróbál az őszinteségre nevelni, ileyn értelemben minden nap szembesülök magammal, a saját gyengeségeimmel, minden nap kicsit vagy nagyon tükörbe nézek, mert ez a mesterségem.
Bűn: Én nemrégen kerültem bele a színészetbe, megízleltem a sikert, és 5 év alatt sok csúnya dolgot láttam, amik nagyon is léteznek. Figyelem, egyes színházi vezetők miként tesznek tönkre kezdő, esetleg túl félénk vagy gátlásos színészkollégákat. Nincs idő, türelem (tehetség) a nevelésre, formálásra, ha valaki nem tud élni az első lehetőséggel ha egyáltalán kap , el van ásva. Ez rendben is volna tehetségtelen, alkalmatlan emberek életében. De ha értékről van szó, úgy érzem, és azt is tanultam, akkor az bűn.
Tőr: Az ember mindig megküzd egy szereppel. Nincs ugyan mindig tőr. De néha mégis vérzik. Gyönyörű játék ez a színházasdi, éppen ezért. De hogy ennek minden életizgalmát átadhassuk másoknak, ahhoz kell a saját életünk. Évek óta hordozom magamban Zeami mesternek, ennek a fantasztikus keleti színésznek-rendezőnek a tanítását, amely annyiból áll, hogy a színészet jellem kérdése. Amíg pedig földönjárók vagyunk, a lelkünk nem vált még el a testtől, ki vagyunk szolgáltatva. Tehát ha én, mint színész nem vagyok jó kondícióban, akkor lelkileg sem tudom elviselni alakításom terheit.
Színpadi: Nem tévesztem össze magam előző napi színpadi énemmel. Nem könnyű dolog. Még nekem sem, pedig nem futok annyit a siker, a pénz után, mint sokan, mert többet ér, hogy föltöltődhetem: életből, szerelemből, barátságból.
Nők: Olyan csodálatos költőink vannak, mint amilyen szépek a nőink. (...) Nem azt mondom, hogy megtámadok minden nőt, de képes vagyok a Moszkva tértől az Oktogonig beleszerelmesedni egy nőbe, mert egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem, mert olyan kisugárzása van, hogy fantasztikus. Soha nem láttam, soha nem fogom látni, nem megyek oda, nem viszek neki virágot, csak egyszerűen örülök, hogy nézhetem.
Erő: Nekem egy-egy szerep eljátszásához és újraismétléséhez olyan erőre van szükségem, ami nem volna bennem, ha az időmet másra fecsérelném csak azért, hogy valamivel többet keressek. Ne azért szeretem a lovakat, mert tudok lovagolni, hanem azért tanultam meg lovagolni, mert szeretem a lovakat. S Rómeó, amikor szomorú, így szól barátaihoz: "Fáklytát nekem! Sötét vagyok – hát hadd világítok!" Csak ennyi kell a színésznek is az átlényegüléshez. Csak ennyi Tartuffe-nek, hogy másnap Caliban legyen.