„A színház a valóság égi mása” - Villáminterjú Hámori Ildikóval

"Egy színházi előadás akkor jó, ha a katarzis nem a ruhatárban van" - mondja Hámori Ildikó, Kossuth-díjas, Jászai Mari-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, akivel villáminterjút olvashatnak.

Ha meg kellene számolni, hogy hányszor libbent fel Ön előtt a függöny, honnan kezdené, s mi lenne az szám?

A pályám során rengeteg színházban megfordultam, rengeteg darabban játszottam és rendkívül izgalmas szerepeket! Ha számolni kellene, azt bizton állíthatom, hogy volt olyan hónap, amikor 34 előadást játszottam a Thália Színházban. A Nemzeti Színházban, korábban Népszínházban is több helyszínen, sok különböző műfajban léphettem színpadra. Mára az iram lelassult, hiszen a középkorú és idős női szerepek kisebb arányban fordulnak elő a drámairodalomban, mint a fiatal hősnő szerepek.

Ha pályája videón lenne rögzítve, melyik pillanatnál nyomná meg a stop gombot?

Több emlékem is van, amit szívesen visszaidéznék, amelynél sokáig elidőznék. Minden ilyen emlék egy-egy személyhez kötődik. Például Kerényi Imrével nagyon sokat dolgoztam, és a pillanat, amit a társaságában megállítanék, a Csíksomlyói passió idejéről való. Az az előadás különlegesen jól, nemzetközi szinten is színvonalasra sikerült, ez bebizonyosodott akkor, amikor külföldön jártunk vele. A Ruszt Józseffel való munka Zalaegerszegen és Budapesten is meghatározó élményeim közé tartozik. Whiting Ördögök című előadásában Johannát játszottam, Babits Laodomeia-jában pedig a címszerepet alakítottam az ő rendezésében. Galgóczi Vidravas című darabjában is dolgoztam vele, amely az ötvenes években játszódik. Egy bányamérnök feleségét, Emma nénit játszottam, a bányamérnök Sinkovits Imre volt. Mindannyian, akik szerepeltünk a darabban, éreztük, mekkora hatású előadás. Minden pillanatát élveztem. És ünnepnek éreztem at is, amikor Szabó Magda Régimódi történetében játszottam Rickl Máriát.    

Önnek mi adott hitet a színházban? 

A színház bármilyen közhelyesen is hangzik, - bár attól közhely, hogy igaz-, a pillanat művészete, az adott percé, amikor az ember a színpadon áll. Nem megismételhető, még akkor sem, ha azt az előadást egy kamera rögzíti. Elengedhetetlen, hogy együtt legyünk a nézőkkel. Szoktam is néha mondani, hogy ma este „tehetséges a közönség”.  Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan jönnek össze az emberek. Rohantak éppen munkából, gyerektől, s éppen beesnek, vagy volt idejük elkészülni, a befogadásra felkészülni. Ez egyáltalán nem mindegy. Az, hogy egy este, egy előadás jól sikerül, nem kizárólagosan a benne játszóktól függ. Egy színházi előadás akkor jó, ha a katarzis nem a ruhatárban van, hanem azoknak a lelkében, akik a nézőtéren ülnek.

A versek, s a versmondás nagyon közel állnak Önhöz...

Számtalan helyen mondtam már verset. Nagyon szeretem az irodalom ezen műfaját. Egy versből a hallgató mindig azt érti, - hic et nunc - , ami számára abban a pillanatban fontos. Meghatározza a vers üzenetét a kor, a hely, amelyben elhangzik, s az is, hogy a hallgató életének, sorsának, melyik percében áll. Egy József Attila verset másképp értettünk egy régi április 4-én, és másképp értjük ma október 23-án. Verset mondani nagyon nagy felelősség. Egyszerre kell a költő gondolatát, és a magamét közvetíteni. Mindehhez pedig szükséges egy beszédtechnika, amit meg kell tanulni. A Színiakadémián lévő egykori osztályomnak mondtam, hogy nem elég jól beszélni; szeretni is kell beszélni. Ma már sajnos gyakran úgy beszélnek a színpadon, ahogy az utcán. De ha én erre vagyok kíváncsi, akkor nem színházba, hanem moziba megyek. A színházban a való élet nagyon keveseket érdekel. Vámos László mondta mindig: „ A színház a valóság égi mása.”

Most melyik vers lenne az, amit szívesen elmondana? Amivel szívesen üzenne?

József Attila Levegőt című verse.

Partnereitől a közös munkák során mit várt el? Mikor tudott valakivel jól együtt dolgozni?

Minden színész, minden partner más és más. Egy-egy találkozás kicsit olyan, mint a házasság. Ha az ember benne van egy próbafolyamatban, gyakran érzi úgy, hogy a partnere a házastársa. Egy ilyen helyzetben többet tudunk a másikról, mint a saját férjünkről, feleségünkről, hiszen a nap minden percében együtt vagyunk. Ő az, akiről tudom, mikor fájdul meg a feje, mikor aludt rosszul, mikor veszett össze a házastársával, mikor sírt fel éjjel a gyereke. A közös munka sikere függ attól is, hogy a partner éppen milyen pszichés és fizikai állapotban van, és persze függ az enyémtől is. Lehet, hogy az egyik darabban működik köztünk a partnerség, a másikban pedig nem.

Volt-e olyan szerepe, amely annyira a sajátja lett, hogy álmodott vele, álmodott benne?

Ez szinte minden szerepemmel előfordult a bemutató előtti két hétben. Gyakran arra ébredtem éjszaka, hogy mondom a szöveget, és hogy a jelenetek sorra lejátszódnak a fejemben. Ezt az állapotot rendkívül szeretem, várom is minden premier előtt.

A magánéletében mely pillanatokat állítana meg? 

A gyermekem és az unokáim születése lenne az pillanat, amelyben megállnék. Vannak percek, amelyeket nem én magam, hanem az élet nyújtott el, amikor a sors késztetett megállásra.

Azt szokták kérdezni, hogy mikor volt büszke a gyermekeire? Ami talán egy anya számára azonban ennél is fontosabb, hogy önmagára mikor volt büszke?

36 éve büszke vagyok. Szerintem nincs olyan anya, aki ne látná csodának a gyermekét. Csodálatos végig követni a gyermek felcseperedését, a boldogságát, a csalódásait és a küzdelmeit. Az érzés, az aggódás mindig ugyanolyan, ha kettő éves, vagy 32. Most az unokáimnál ismétlődik a helyzet. Szokták mondani, hogy a nagyszülőknél más a helyzet, hiszen kisebb a felelősség. Azt gondolom, talán még nagyobb ez a felelősség érzete egy nagymamának, hiszen a gyermekem bízta rám az ő gyermekét, és a bizalmának megőrzése is felelősség.

Beszélgetésünkben több ízben említettük a kifejezést; mit jelent Ön számára "a pillanat”?

Az ember életében vannak képek, emlékek, amik helytől, időtől, akarattól függetlenül felvillannak. Ezek a képek azok, amik az ember életének legfontosabb, legmeghatározóbb pillanatai.

Szerző: Kmety-Molnár Györgyi

Színház.hu