"Mindenki fél a haláltól" - Az Alkésztisz szakmai beszélgetéséről

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Sorin Militaru rendezésével, Euripidész–Székely Csaba: Alkésztisz című darabjával vesz részt az idei POSzT-on. Az előadáshoz kapcsolódó szakmai beszélgetés leiratát olvashatják.

Szakmai beszélgetés

Euripidész–Székely Csaba: Alkésztisz (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat)

Felkért hozzászólók: Faragó Zsuzsa, Kovács Dezső
A beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

LÉVAI BALÁZS: Szép jó reggelt kívánok mindenkinek. A POSZT szakmai beszélgetésének második felvonása következik. Valaki felvetette, hogy lassan belépődíjat kellene szedni. Ekkora érdeklődésnél ez nem tűnik rossz üzleti ötletnek. Azt gondolom, hogy nagyon izgalmas két beszélgetés elé nézünk. Tegnap láthattunk két előadást, és én ilyen görcsös szerkesztői magatartással összeszedtem néhány hasonlóságot a két előadásban: Egyrészt mindkettő határon túli magyar színház előadása,- ez még nem annyira különleges-, de mind kettőt nem magyar nemzetiségű rendező rendezte, az egyiket román a másikat szerb. Bár mondjuk még ez se annyira különleges. A tegnap esti kocsmázás során derült ki számomra, hogy mindkét rendező harmadszor dolgozott a saját társulatával. Azt gondolom, hogy ez már így valóban érdekes. Először a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának Alkésztisz előadását fogjuk megbeszélni, ami ugye Székely Csaba átiratában került színpadra. Most pedig bemutatom a beszélgetés részvevőit:

Faragó Zsuzsa dramaturg, Kovács Dezső kritikus, Zsuzsa balján az előadás rendezője, Sorin Militaru, és az ő balján pedig a szövegkönyvet elkövető Székely Csaba. Akkor kezdjük is talán a szöveggel: dramaturgként, kritikusként hogy tetszett nektek Csaba átirata, ami ugye egy klasszikus 2500 évvel előtt született drámának, mai átfazonírozása?

FARAGÓ ZSUZSA: Csapjunk bele a lecsóba, mert ez tényleg bele a lecsóba! A szöveghez érkezünk, s a szövegből indulunk,- mindeközben zárójelesen, muszáj,egy nagyon erős zárójelben elmondanom valamit, - ami nélkül egyszerűen hiteltelen, amit beszélek. Én itt ültem bent, végtelen mély szeretettel, és elfogultsággal nézem a marosvásárhelyi színház bármely előadását. Akik a színpadon vannak, azoknak egy részét személyesen ismerem ezer éve. Nagyon szimpatikus nekem az, ami ott évek óta folyik. Székely Csaba darabjaiért rajongok, az előadásra így sokszoros elfogultság rabjaként ültem be.

LÉVAI BALÁZS: Ilyenkor szokott jönni a „De” a mondatban.

FARAGÓ ZSUZSA: Igen, van egy „De”, mivel sokszor azt éreztem, hogy valamiért kívül maradtam az egészen. Tegnap egész este azon gondolkodtam, hogy okosan el tudjam mondani - vagy ahogy a Spilák Klári kérte tőlem -, értelmesen el tudjam majd mondani nektek, hogy miért maradtam kívül. Mindenki különböző állapotokba ül be színházakba, s ez mindig szubjektív. Azt kell megfejteni, hogy az előadásban illetve a szövegben mi volt az, amitől én kívül maradtam, minden elfogultságom ellenére. A videóbejátszásban a riporter azt kérdezte egy hölgytől, hogy az eredetihez képest milyen különbségeket érez. Ezzel kapcsolatban azt szeretném tudni, hogy vajon az itt ülök közül hányan olvasták el Euripidész - Alkésztisz című művét, mert szerintem rettentő kevesen. Még jómagam is csak akkor olvastam, amikor színháztörténetből egy vizsga miatt el kellett olvasnom, s ez nem ma volt, hanem olyan harminc éve. .Akkor még nagyon ismertem a szöveget és a történetet. Most szándékosan nem olvastam el, mert arra voltam kíváncsi, mi van akkor, ha nem is emlékszem egészen pontosan, hogy pontosan miről is szól a darab, mik a mondatok, hogy megy a szöveg. Nem akartam irodalmi szempontból nézni, de megnéztem azért, hogy a görög mitológiában ki ez az Alkésztisz, és ki ez a Héraklész,és akkor itt jön most az ,hogy miért éreztem azt,hogy kívül maradtam. Ez a történet leegyszerűsítve ugye, nagyon emlékeztethet minket a "Szerelem próbája" című, magyar népballadára, amiből ezer változat van. Ez az a történet, amikor a fiúnak az ingjében egy kígyó van, és arra kéri a családtagjait, hogy vegyék ki. A történetben végül csak a szerelme veszi ki, így az egész család eltávolodik, és csak ők ketten maradnak. Az csak később derül ki, hogy a kígyó ártatlan volt, azaz nem volt méregfoga. A lány így nem hal meg, de a családtagok mindegyike azt hiszi, hogy mérges kígyót kell kivennie a fiú ingéből. Különböző variációi vannak ennek a balladának amelyet, egyébként Erdélybe gyűjtötték, - jegyzem meg zárójelesen érdekességként-. A szerelmesek jutalma, hogy életbe maradnak, s ketten kéz a kézbe elindulnak a boldogság útján, s otthagyják azokat az embereket, akik nem segítettek nekik. Nos, álláspontom szerint az Alkésztisz annak az ősi mítosznak, hogy - mit bír a szerelem-, ennek egy ógörög változata. Világos számomra, hogy az a szerelem, ami megment, de azon kívül még mi az a többlet, ami által ide eljutok? Most jutottam el oda, hogy úgy érzem, hogy a Csaba szövegében lényegében egy álló helyzetű leírását látom egy hideg, hazug, uralkodói családnak. Ebből a szempontból mindegy, hogy ez király, városvezető, polgármester, miniszterelnök, vagy iparmágnás, ez teljesen mindegy, bár a szövegben való utalások, azok azt mutatják, hogy ő valami államférfi. A lényeg hogy, a kapcsolatrendszer az azt mutatja, hogy egy gazdagsággal, és hatalommal teli, ám rendkívül hideg családot láttunk, amelyben van egy szomorú, barna lény, aki kedvesen mosolyogva, de ugyanakkor rémségesen szomorúan mászkál, s ez nem más, mint Alkésztisz. Egyik problémám az, hogy az alvilágba történő alámerülés meglehetősen közhelyesre sikeredett. 

LÉVAI BALÁZS: Egy picit had szóljak közbe, akkor nézzük meg a Dezső álláspontját, aki szerint, ha jól értem sokáig egy helyben áll a történet.

FARAGÓ ZSUZSA: Nem a történet áll egy helyben, az nem baj,az csudajó és az is, hogy van egy várakozás,és hogy lassú a játék az nagyon jó, s álláspontom szerint ha valamit nagyon tud ez a társulat akkor az pont ezt fegyelemmel megcsinálni. Ezek nagyon nagy dolgok színészileg. Saját bőrömön szoktam tapasztalni, hogy a színész folyton rohanni, rohanni akar az ügyért, de fontos az is nagyon, hogy tudjon ülni, várni. Ergo itt nem a történet áll, hanem a viszonyok állnak. A viszonyok vannak előre lefektetve az első pillanatban, és utána ez úgy is marad.

LÉVAI BALÁZS: Dezső szerinted ugyanez?

KOVÁCS DEZSŐ: Én ezt egy picit másképp látom, de nekem is muszáj egy szubjektív bevezetőt nagyon röviden mondani. Azt gondolom, hogy örülök neki, hogy az előadás itt van a POSZT –on. Egyrészt a minősége okán, másrészt azért is, mert ilyen típusú ilyen dramaturgiájú, és ilyen nyelvű előadásokat magyar színházban nagyon ritkán látunk. S most rátárnék a Székely Csaba szövegére: Felmerült a kérdés, hogy vessük össze, Euripidészt, és Székely Csaba szövegét. Sajnos az Euripidészt nem olvastam, csak a Devecseri Gábort olvastam,(azaz a magyar fordítást) ami nyilvánvalóan már egy interpretáció. Én azt gondolom, hogy bár az alapvonalak megvannak a Székely Csaba darabjában, itt valójában két eltérő karakterű szövegről,és eltérő karakterű darabról van szó. Az Euripidészt én emelkedettnek, tragikusnak, fenségesnek, gondoltam olvasva. A Székely Csabában pedig működik az a jótékony irónia, humor, sokszor komikus beütésekkel, ami az ő nyelvét, az ő színházi gondolkodásmódját, és az ő dramaturgiáját jellemzi. Bennem az merült fel kérdésként, hogy hogy is jön össze az antik görög dráma tragikuma, emelkedettsége, és ez a groteszkség, és ez az irónia, ami ebben a Székely Csaba átiratban kétség kívül benne van. Én működőképesnek, és nagyon pontosan megrajzoltnak tartom azokat a viszonyokat, amelyeket a Székely Csaba darab bemutat. Úgy láttam, hogy ezeket a hangsúlyokat az előadás nagyon pontosan kiteszi, nagyon feszesen, nagyon hangsúlyosan. Meg kell állapítani, hogy nagyon kitett hangsúlyokról, gesztusokról, szavakról, mondatokról van szó. Egy rövid átvezetés az előadáshoz: erről már tegnap beszélgettem egy-két emberrel, köztük az egyik alkotóval is, hogy talán az a tér, ami itt adva volt ennek a színjátéknak, talán nem volt eléggé intim, vagy nem volt eléggé testközeli ahhoz, hogy mind azok a szenvedélyek, azok az érzelmek, és azok a lefojtott indulatok, amelyek a szereplőket mozgatják, amelyek bennük vannak, megfelelő módon kijöjjenek. Néha, egy picit nekem halknak tűnt ez a beszéd, ami a színpadról lejött.

FARAGÓ ZSUZSA: Én még nem ugranék át az előadáson. Nem az Euripidészhez képest nézem, mert hogy csak az Euripidészt nem olvastam el újra, hanem a Devecserit sem. Tehát nem ahhoz nézem, hanem ahhoz nézem, hogy látok egy idős házaspárt, akik között természetesen az a gond, hogy a férfi nagyon unja a feleségét, a feleség utálja az alkoholista férjét, a feleség pedig a fiatal szolga után epedez. Alkésztisz pedig elnyomottan, halkan mászkál, a gyerekek pedig gépeznek. S most már természetesen az előadásról kezdek el beszélni. Ez egy királyi család, és ha őket betesszük egy panelbe, akkor ez különleges döbbenetet nem hoz. Igazán érdekesnek a halált tartottam, aki számomra rendkívül szimpatikus volt. Ott éreztem azt az iróniát, amiről Dezső beszél.

LÉVAI BALÁZS: Mindig érdekes előadás, amiben a halál a legszimpatikusabb szereplő.

FARAGÓ ZSUZSA: Igen, és a halál a legszimpatikusabb szereplő, hiszen az áldozat,- és most ezzel lelövöm a végét- az áldozat, hiába való. Ezek között az emberek között hiába való az áldozat, a szerelemi áldozat.

LÉVAI BALÁZS: Az egyik válogató, Sándor L. István szeretne közbeszólni.

SÁNDOR L. ISTVÁN: Zsuzsa nem értem az érvedet. Ha egy ártatlan néző betéved, nyilvánvalóan nem várhatjuk el tőle, hogy egy Euripidész kötettel menjen színházba. Ha szakmailag próbálunk egy dramaturgiai munkát megítélni, akkor nyilvánvalóan az a kiindulópont az alapanyag, hogy mit tesz Euripidésszel. Szerintem szakmai beszélgetésben ne helyezkedjünk abba a naiv, nézői álláspontba, hogy besétálok, és nem tudom, hogy mi történik. Euripidész, mint a legtöbb görög dráma, nem dráma. Ahol elkezdődik, ott már meg is történt minden. A halál valaki mást vihet el Admétosz helyett, ez egy gesztus a részéről. Tulajdonképpen az, ami itt történik, minden a darabban történik meg. A görög drámákban nem csak a hírnökök mesélnek, hanem -, mint itt is - sokan mások is. Két olyan jelenet van, ami valóságos történet, az egyik az, amikor számon kéri az apján, hogy miért nem halt meg helyette, a másik pedig az, amikor Héraklész megjelenik. Ez a két a mai drámai értékhez hasonlító drámai helyzet. Az, hogy ebből ír egy darabot, az egy szakmai munka. De szerintem ne a Székely Csabáról beszélgessünk, mert én láttam a YouTube-on a "Pezsgő" című műsort, ami az előadás után készült Marosvásárhelyen, és ott a Csaba azt mondta, hogy ő ebben a darabban alkalmazott munkás volt. A rendező lediktálta neki a darabot, majd ő egyébként a dialógusokat írta meg, s ő felelt a darabszöveg humoráért is, valamint bizonyos értelembe a figurákért is ő volt a felelős.

LÉVAI BALÁZS: Óriási szerencsénk van, mert Székely Csaba itt van. Kérdezzük meg tőle, hogy még mindig kitart-e az akkori álláspont mellett?

SZÉKELY CSABA: Köszönöm a kérdést. Igen, tulajdonképpen az egész előadás,az egész, ahogy önök látták ezt az Alkésztisz előadást, az úgy, ahogy van Sorin Militaru fejében született. Úgy történt a dolog, hogy Sorin azt mondta, van egy elképzelésem egy Alkésztiszről, amit szeretnék megrendezni. Tudom, hogy mit akarok, csak meg kell valakinek írni. Azt kérdezte, megírod? Mennyi időm van rá, kérdeztem én. - Két hét múlva kezdődne a próba – vázolta. Erre én azt mondtam: hát akkor persze, hogyne elkészítem. Ekkor elmondta jelenetről-jelenetre, hogy mit szeretne, mik a szereplők szándéka stb. Nekem karaktert kellett kölcsönözni, emberszerűvé kellett tennem a figurákat, és dialógust kellett adni a szájukba. Az, hogy a szereplők mit csináljanak, mi történjen egy jelenetben az mind Sorin-nak köszönhetően, van így, ahogy van.

FARAGÓ ZSUZSA: Amit most hallottunk, amit a Csaba elmondott, klasszikus dramaturgiai munka, tehát akik itt ülnek dramaturgok, én magam is sok ilyen fajta munkát végeztem, tehát tudom jól milyen ez az alkalmazotti lét. Értem, hogy te most fel vagy háborodva, de én, meg viszont muszáj, hogy visszavegyem az érvelést. Azt gondolom, hogy ha még le is diktálják, és el is mondják a darabot, én utána azt fogom látni, amit látok, és nem tudok másról beszélni, mint, hogy milyen hatással van rám az, hogy valamilyen közhellyel szembesülök. Igaz, rendkívül pontosan, nagyon finoman, de még is csak közhelyet látok ábrázolva. Egy szeretetlen családot látok, s egy öntelt, a hatalommámorába beleszédült, határait nem ismerő férfit, aki nem törődik a feleségével. Ez egy olyan férfi, aki a cselédlány fenekét nézi, mint ahogyan általában minden pasas. Én a filmeken, és egyéb színdarabokon edződtem, tehát nem a görög drámán, ami nem dráma, mert én is tudom. Mai értelemben, ahogy ismerjük a drámát, úgy itt nem tudom mi fog történni. "Vajon ő lesz az? Szereti? Nem szereti? Visszaszeret? Átszeret?" Ebben az értelemben, ebben a darabban tisztán le van rajzolva, hogy az áldozat értelmetlen, és ez az áldozat felesleges. Viszont amint ez kiderül utána, van egy csodálatos pokol kép, ami másfajta, mint a kereszténységben szereplő pokol ahonnan nem lehet visszajárkálni. A görög alvilágba van visszajárkálás, igaz meghatározott körülmények között. Ebben a darabban egyszerűen elragadó volt az az ördög. Viszont az egész pokol kép akkor tud a szívembe markolni, (az által, hogy ő aztán majd a pokolban meglátja, hogy az egész áldozat értelmetlen volt), ha nem tudom az első pillanattól kezdve, hogy értelmetlen volt.

KOVÁCS DEZSŐ: Csak egy pillanatra szeretném megakasztani a beszélgetést, mert végig arról van szó, hogy egy hiábavaló szerelmi áldozatról szól ez a történet. Azt gondolom, hogy ez az Alkésztisz mitológiai arról szól, hogy Alkésztiszben abban a pillanatban születik meg a döntés, amikor a halál átkarolja a két gyereket, és azt mondja, hogy válassz és ő ebben a pillanatban, felméri, hogy férje egy gyerekre fog rámutatni. Akkor, ha egy gyerekkel történik az áldozat, az én olvasatomban annak a mélyén ott van már a pokol.

LÉVAI BALÁZS: Rendező Úr mi foglalkoztatta ebben az előtte írt darabban?

SORIN MILITARU: Erről nagyon hosszan lehetne beszélni… Színházban mindig történik egy választás. Engem nem a klasszikus görög dráma vonzott, nem a Színházi Múzeum számára szerettem volna előadást készíteni. Nagyon tetszett a történet azért, mert egy választásról szól. Azt hiszem, hogy ez a történet bárkivel előfordulhat, hiszen a halál nem választ. Bárkivel előfordulhat az, ha a halál azt mondja: "te most meghalsz". Az eredeti darabot a múltból írták, elmesélik, hogy mi történt a múltban, minden, ami fontos volt az már megtörtént. Maga a darab az azoknak a siránkozása, a gyásza, akik már elvesztették Alkésztiszt. Én ezzel szemben szerettem volna az egészet jelen idejűvé tenni,hogy lássuk azt, ami elvezet a választáshoz. Én nem ítélem el a szereplőket, a szülőket sem. Mindenki fél a haláltól. Ez nem egy hősökről szóló történet. És ahogy a hölgy mondta, az igazi tragédia az, hogy Alkésztisz végül azt választja, hogy a gyerekek helyébe elmegy meghalni, de az ő áldozata, az végül is hiábavaló volt, utána nem történt semmi jó. Az, amit végül is Zsuzsa kifogásként fogalmazott meg, az a szándék volt.


FARAGÓ ZSUZSA: Értem, hogy ez a szándék, meg tudom különböztetni a szándékot, és a véletlen eredményt. Látom a szándékot, és elfogadom - de, engem kívül hagyott. Talán, azért mert nagyon hamar tudtam, hogy mire megy ki a játék. Azt nem tudtam, ami a pokol képben mutatkozott meg, hogy a gyerekek mennyire borzasztó sorsra jutnak, de arra is rábólintottam a szívem mélyén. Ezt az apát, amikor bejött, láttam, tudtam, hogy ha erre az apára ott hagyják a két gyereket, és azt mondja az anya, hogy, csak egyet kérek, hogy olyan nőt hozzál a házba, aki szeretni fogja őket, az vak, mert nem látja, hogy az apa nem szereti őket. Tehát mindegy, hogy kit hoz a házba, itt nagyon nagy bajok lesznek. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy mindenféle családi szexuális borzalmak áldozatai lesznek a gyerekek. Meg kell jegyeznem, hogy mindezt gyönyörűen, nagyon finoman, iszonyú artisztikusan, és gyönyörűen ábrázolták az alkotók. A kislány az apáé, majd a bátyjáé lesz, s egymást keresztbe kasul szexuálisan bántalmazni fogják. Mindez egyenes következménye annak, amit az elején hosszan, szépen kitartva, és mulatságosan, bár kissé közhelyesen leírt a Sorin által diktált szövegben Székely Csaba.

KOVÁCS DEZSŐ: Érdekes, amit mondtál. Nekem a darab és az előadás elsősorban arról szólt, hogy azok a viszonyok, amelyek az emberek között vannak, különösen a család relációjában szét vannak rohadva. Ezt az előadás nagyon pontosan megrajzolta, pontosan kitette ennek a hangsúlyait. Mondtad, hogy az Admétosz egy rendkívül durva, rosszindulatú, és szétesett ember, aki látszólag egy flott vezér, de amint szembe kell néznie azzal, hogy meghal, abba a pillanatban mindenféle rettenetek jönnek elő személyisége mélyéből, visszamenekül anyuci karjaiba, és hisztérikus gyerekké válik. Ezeket a viszonyokat szerintem az előadás eléggé pontosan, és elég szuggesztíven megjelenítette. Az alvilági részben viszont úgy éreztem, ugyanazok a viszonyok jelennek meg, nagyon stilizáltan, kifordítottan, és felnagyítottan. Mind az a rossz, ami egyébként az emberekben látensen jelen van,- csak a társadalmi gondolkodás miatt a tudati szint alá van száműzve -, az ott brutálisan előjön,és egy szürreális vízióként jelenik meg, mint a családon belüli erőszak, a gyermekkel szembeni erőszak, a pedofília,a gerontofília,és maga a patás ördög; az egészet félelmetessé teszi. Nekem az előadás első része egységesebbnek, és ha mondhatok ilyet, dramaturgiailag összefogottabbnak tűnt. Nagyon szuggesztív volt az a filmes elemeket tartalmazó, szuggesztív szürreális vízió is. Ugyanakkor, még is azt éreztem, hogy túl hosszúra van nyújtva, egy kissé szétesett. Úgy vélem, hogy azok a részek, amikor a teatralitás, vagy az artisztikum mutatkozott meg, mintha leváltak volna az előadás egészéről, vagy nem képezte annak szerves részét. Úgy gondolom, hogy a vízió zárlata, illetve, ahogy lezáródik a történet, szerintem az egy picikét megoldatlan volt. Úgy érzem, hogy többször nekifutott a zárlatnak a rendezés, de nem tudhatta a néző, hogy most lezárult a történet, vagy esetleg következik még valami.

FARAGÓ ZSUZSA: Azt mondtam, hogy hagyjuk Euripidészt, és ki is kaptam érte, viszont most én megyek vissza Euripidészhez. Magát a darabot nem olvastam el, de tudom, hogy mi van benne. Az eredeti görög mitológiai történet úgy szól, hogy Héraklésznek sikerül visszahozni Alkésztiszt, happy end van. Ezt nevezzük komédiának. Olyan értelembe happy end, hogy felhozza őt letakarva, lefátyolozva. Ehhez mondjuk, a Héraklészt kellene ismerni, hogy ő mi mindenbe tudott belemenni. Héraklész, engem az egészbe az legjobban érdekelt volna a halálon kívül, - de tudom, hogy - ez az én mániám. Ezért is mondtam az előbb, hogy ez nem a keresztény értelmezésű pokol, ahova egyszer lekerültél és ahonnan nincs kijövetel. Itt bizonyos körülmények között az Istenek különböző kegyei, vagy beavatási szertartások során ki illetve vissza lehet jönni és, mint látjuk, Alkésztisz vissza is jön.
Most pedig rátérek az előadásra: Az Alkésztiszt játszó, Tompa Klárit, már sokadik éve nézem. Ő egy igazi főszereplő színésznő. Sokadszor látom főszerepekben, amiben ő egyedüli hősként kell vigyen hátán egy előadást,sok rémes pasast kell ellensúlyoznia,az ő szelíd barna lényével. Azt érzem ebben az előadásban egy kicsit mindenki ráhagyatkozik a Klárinak a sugárzó barnaságára, mély tisztaságára, és emiatt kevés kihívás éri őt olyan szempontból, hogy passzivitásból aktivitásba lépjen át. Tehát ő a létezésével sugároz, és nem cselekedeteivel. Sorra kapja az ilyen jellegű feladatokat. Szeretném már látni - ez a személyes kérésem, és ezt üzenem Gáspárik Attilának -, hogy, mint egy aktív, működő, szenvedélyes szerepkört kapjon, és olyan nő lehessen, aki végre egyszer ezeket a pasikat seggbe rúgja, mert ez már tűrhetetlen, hogy mindig lent marad.

LÉVAI BALÁZS: A rendező szerint beszéljünk inkább arról, amit láttunk, ne arról, amit szeretnénk látni.
Többet jelentkeznek hát akkor…

SÁNDOR L. ISTVÁN: Ismét Zsuzsával szeretnék vitatkozni. Én ugyan nem tudom női szemmel nézni ezt az előadást, de szakmai szemmel nézve azt gondolom, hogy egy nagyon jó döntés volt, hogy a Bányai Kelemen Barna játssza Admétoszt. Ha - tételezzük fel - női szemmel nézném akkor egy vonzó férfit látnék, egy erős színészi kisugárzással rendelkező figurát, aki itt a POSZT-on már - két egészen karakteresen különböző figurát alakítva is - díjakat kapott. Ebben a darabban egy teljesen más színészetet láttunk tőle, ugyanúgy ahogy a "Hogyne drágám" című darabban is. Azt gondolom, hogy egy olyan erős színészi kisugárzásról van szó, amit - nem tudom, hogy te milyen röntgen szemekkel nézed, hogy rögtön átlátsz rajta, és gyűlöletesnek látod ezt a figurát. Szerintem pont arról szól ez a történet, hogy jön egy vonzó férfi, és fokozatosan derül ki róla, hogy mi minden van körülötte. Hozzá kell tennem, hogy ez kifejezetten szobaszínház előadás volt Marosvásárhelyen. Ott ültünk ebben a térben a családnál szinte oda lehetne húzódni az asztalhoz. Amikor bejött az apa, aki egyszerűen csak mosolyog, akkor én úgy éreztem, hogy megint nagyon titokzatos kisugárzás van, ami viszi ezt a dolgot, és belengi az egész teret. Két remek férfi színész van rögtön ebben a térben, amiről beszélek. Nem azt látom, hogy a Tompa Klára méltatlan helyzetben van, hanem azt látom, hogy gyakorlatilag a némasága a visszahúzottsága, a csendességgel teremt egy nagyon erős figurát, akit akkor is kell nézni, amikor meg sem szólal. Tulajdonképpen egy nagyon erős kontrasztot teremet, ami azt jelenti, hogy egyetlen ember ebben a világban, aki a saját helyéből indul ki, tehát nem a saját égkiterjesztéséből indul ki, hogy ma éppen hogy foglaljuk el a világot, hanem hogy nekem mi a dolgom itt ebben a világban. Szerintem nagyon erős férfi színészek vannak az előadásban.

FARAGÓ ZSUZSA: Férfi színészekről beszéltem én, vagy a férfi szereplőkről, micsoda különbség. Két csodálatos férfi színész játszott. Az egyik egy rendkívül izgalmas, mulatságos halált játszik. A másik pedig egy bejövetelétől fogva megállás nélkül,(tudom - nem kell hozzá röntgenszem -,hogy ez nem egy valódi családfő,ez nem egy értékes csávó,ez nem szereti a feleségét,én ezt látom) egy romlott pasast játszik finom ívvel. A másik nagyszerű színész - aki sokkal izgalmasabb pasit játszik-, boldogabb lettem volna, hogy ha ő vele való szerelem az vonzóbb lenne minden nő számára, aki lent ül a nézőtéren. Az viszont izgalmas, hogy egyszer csak vonzó lett a halál számomra.

LÉVAI BALÁZS: Itt hívom fel a nézők figyelmét, hogy akár lehetne egy különdíjat is meghirdetni a POSZT-on a legjobb halál alakítójának díját. Konkrétan megnézhetjük, hogy Debreceni Csaba hogy játssza a halált, A Képzelt betegben, Sebestyén Aba után. Bocsánat…

SZŰCS KATALIN ÁGNES: Érdekes, ahogy a Zsuzsa az ellenérzéseit, vagy a fenntartásait megfogalmazta. Azt mondta, hogy mindent tudunk előre. Erre szeretnék reflektálni: szerintem arról ez az előadás, hogy azt hisszük, mindent tudunk előre, és amikor az ember belekerül kritikus helyzetbe, amiről azt gondolja, hogy majd úgy lesz, ahogy ő gondolja, akkor szembesül azzal, hogy hoppá! Vajon tényleg, hogy viselkedem egy teljesen váratlan, felfoghatatlan, és végletes helyzetben. Nekem erről szól az előadás. Az viszont egy érdekes probléma, hogy vajon mitől van az, hogy úgy érezzük, hogy kívül maradtunk, vagy bekerültünk egy előadásba. Nyilván van ilyen, hogy az ember kívül marad, vagy bekerül, én arról tudok beszélni, hogy én hogy kerültem bele az előadásban, és azt gondolom, hogy ebben nagyon sokat számít a forma. Nekem ez a forma segített abban, hogy első pillanattól bekerüljek ebbe az előadásba. Ahogy például a Csabi elaraszolgatott, és már ott pofára esett. Tehát már a nyitányba benne van, hogy azt hisszük, hogy úgy van minden, ahogy szokott lenni, miközben még sem. Ott a nyitóképben megvan az, hogy semmi sem úgy van, ahogy hisszük. Utána pedig, ahogy lerakja a szolgálólány a hat széket, de az utolsó kettőt együtt viszi,- ott megint nem a szabály működik. Ekkor viszont, hogy a világ rendje helyre álljon, visszamegy szék nélkül, és megkoccantja, amit lerakott már egyszer. Én úgy érzem, hogy az előadás formanyelve nagyon pontosan, szépen van vezetve ebbe a világba. Engem a rendező teljesen megfogott ezzel az első két mozzanattal. Iszonyatosan fontos volt itt, és az egész első részében az idő szerepe. Hiszen ezzel küzdünk, és a halállal elég komoly kapcsolata van az idő fogalmának. Jómagam is osztom, amit a Zsuzsa is kiemelt, és egyetértek vele, hogy nagyon pontosan tartják végig a lassúságot, ami nem vontatottság. Azt kell mondjam, hogy végig hihetetlen feszültségben tartott ez az előadás engem. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az ember sejti, hogy egy kortárs előadásnak olyan nagyon jó vége azért nem lehet. Végig iszonyú feszültségben tartott a darab, és valóban még talán a krimi is igaz. Ugyanakkor a feszültség-fenntartás technikáit tekintve talán még sem az. Bejön egy szimpatikus vonzó férfi,akiről persze látom, hogy felszínes,hogy a családjával baromira nem foglalkozik, de azt nem tudom, hogy őt lehet-e szeretni,vagy nem lehet szeretni. Én el tudom hinni, hogy lehet szeretni, el tudom hinni, hogy ez egy olyan férfi, amilyen. Ez egy hétköznapian kihűlt, szertartásosan létező család. Nagyon szépen felveti a kérdést, amelyen aztán mindenki merenghet, hogy mit jelent a család. Mi az, hogy család? Mit várunk egymástól? És gyönyörűen megyünk bele az első két jelenttől abba, - amit elmondott a néző is, és amit átélünk szerintem sokan-, hogy tényleg mit lépnénk egy ilyen helyzetben?


LÉVAI BALÁZS: Nekem erről az jutott eszembe az előadás közben, hogy tök érdekes, hogy mennyi olvasta van egy előadásnak, és már ez is minősíti magát a művet. Arra gondolok, hogy Alkésztisz felajánlkozása számomra egy picit a családi minták megtörése is volt. Látja azt, hogy Admétoszt szülei milyen mintát képviselnek, és hogy élnek, és csupán egyetlen dolog hozza össze a két gyereket; az életük megúszása. Ezen az egyetlen ponton kapcsolódnak össze, ott viszont nagyon. Tulajdonképpen azt látja, hogy Admétosz mellett ugyanilyen a sors várna rá.

SZŰCS KATALIN ÁGNES: Pont azt akartam mondani, hogy az abszolút nem várható, hogy szerintem ez így fog bekövetkezni, szerintem az egy nagyon erős drámai pont.

SÁNDOR L. ISTVÁN: Nekem a László Csabát hoztad, és ő is fantasztikus volt. Volt itt egy kórus figura, aki más görög képzeteket is behoz, aki mindent lát, és ezek a remek mondatok, teljesen más stílusban szólnak. Remek az a jelenet, amikor megpróbál a halálról magyarázni, a halálról filozofálni a halállal. És az is, ahogy eljutunk a totális ismeretlenséghez, és ahogy egy mosollyal el is tűnik belőle a látás képessége. Egy dolgot szeretnék kérdezni: Amikor bejön a patás, a halálnak a szolgája, akkor mindenféle torzított hangok szólnak. Ez értelmes nyelv, valamit mond, vagy ez csak…?

GALLÓ ERNŐ: Nem kell érteni egyébként, de görög mondatokat mond.

SÁNDOR L. ISTVÁN: És miket mond?

GALLÓ ERNŐ: "Megeszem a húsod. Valaki az örök sötétségben születetett."- De nem kell őket érteni.

SÁNDOR L. ISTVÁN: Nem is értettük, csak kíváncsiak voltunk. Egyébként szerintem körülbelül ezt értettük.

KOVÁCS DEZSŐ: Még a színészekről szeretnék beszélni. Fontosnak tartom kiemelni, hogy nagyon erős és gazdag színészi gárda vonult fel, és nagyon egységes volt a produkció színészileg. Kezdhetném a legkisebb szerepekkel, mint ahogy a Korpos András megcsinálta azt a lakájt, ahogy decensen bevonul, kivonul, behozza az üveget, tölt belőle, és így tovább. A szolgáló Benő Kinga, ahogy bejön, meg ahogy kimegy, mindnek meg van a nagyon erős sugárzása, súlya. Természetesen a gyermekek is nagyon a helyükön voltak, és tulajdonképpen mindenki. Nagyon egységes színészi munkáról lehet beszélni. Sok szó esett Bányai Kelemen Barnáról is. Úgy gondolom, hogy azt a furcsa lebegést, ami a Székely Csaba szövegébe benne van, és tulajdonképpen majdnem minden drámájában megfigyelhető, ő ezt nagyon pontosan meg tudta jeleníteni. Gondolok itt arra például: hogy egy picit előreszaladok, aztán visszalépek, láthatjuk tragikusnak, láthatjuk komikusnak, de mindenképpen valami összetett jellemnek, és összetett és sokszor nagyon el is rajzolja, és ott az is a helyén van.

FARAGÓ ZSUZSA: Visszatérek a szubjektív mániámra, hogy amit itt láttunk, az egy társulat. Most élünk mi itt egy magyarországi színházi életben, amiben fejünk fölül a tetőt mindjárt ...nem mondom végig. Azt akarom mondani, hogy nem vagyunk biztonságban, és ezért rengeteg színházi előadás születik úgy, hogy alkalmilag jönnek össze emberek ez rendkívül szórakoztató.

LÉVAI BALÁZS: Lábjegyzet: a második beszélgetés jórészt erről fog szólni.

FARAGÓ ZSUZSA: Én rengeteget dolgozom úgy mostanában, hogy mindenhonnan jönnek össze emberek, válogatottan. Éltem évekig társulatban, elmondhatom, hogy ezt a fajta színészi egybehangzás, amit ők itt létrehoztak az csak évek alatt összeért, ízlés, és stílus tud eredményezni. Elnézést kérek Sorin, hogy erről beszélek, de aggódom amiatt, hogy hova fognak ezek a társulati értékek tűnni. Aggódom, amikor azt látom, hogy azok a színészek, akik rohannak, futnak,és megérkeznek, nagyon akarnak jók lenni, de épp annyi idő maradt,hogy megismerjék egymást. Amikor kezdenek összeszokni, vagy a szempárok összevillanni, addigra már le is futott az előadás. Ők vajon hogyan fogják megérteni, vagy megérezni, hogy mit jelent az, amikor már a főiskoláról bekerülő új színész is már abba a légkörbe kerül bele, amiben pontosan úgy találja meg a helyét, mint itt a fiatalok. Egyszerűen elragadó, és ezt három nagy pirossal aláhúzom, és három felkiáltójelet teszek a végére, hogy ilyen az, ha évekig dolgozik egy társulat együtt.



LÉVAI BALÁZS: Egy két nézői reakcióra van még idő, többen jelentkeztek, Karsai György.

KARSAI GYÖRGY: Őszintén szólva örültem volna, ha nem kell hozzászólnom, és nem, mint az előadás kritikusa, hanem mint filológus. Szeretnék néhány dolgot helyre tenni a görög mitológiában, és Euripidésszel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy nem ártott volna elolvasni, - akár Devecseri fordításában - az Alkésztiszt, és akkor rögtön lehetett volna tudni, hogy az Euripidészi Alkésztisz, az nem a szerelméért hozott áldozatról szól,- semmi köze hozzá. Ez egy olyan kiinduló pont, amit hogy ha szakmai beszélgetésen veszünk részt, akkor jó, hogy ha tudunk. A másik a görög alvilág. A görög alvilág és a keresztény között nem az a különbség, hogy a görög alvilágból vissza lehet jönni bizonyos feltételekkel. Egyáltalán nem lehet visszajönni. Az Istenek sem mehetnek le az alvilágba. Az a furcsasága az alvilágnak, hogy az Olümpuszi istenek egyike sem mehet le az alvilágba, büntetlenül nem lehet az alvilágot megközelíteni. Héraklész éppen ezért egy nagyon különleges figurája a görög mitológiának. Neki egyedül mind a három létszférába, tehát az istenek közé, a halandók közé, és az alvilágba is van bejárása. Ezt ki is használják, sokszor lásd: a Perszephoné történetet, amikor ő megy az odatévedt Thészeuszért, hogy visszahozza. Az Alkésztisz történet, még ezen belül is egy nagyon különleges példa, és ez nagyon fontos. Ha Alkésztisz eljutna az alvilágba, nem lehet visszahozni, ugyanis az Hádész. Nem véletlen, hogy Thanatosz, aki eljön érte, és nem Hádész. Hádész az alvilág ura, ha Hádészhez kerülne Alkésztisz, nem lenne visszaút. Amit Héraklész csinál az az, hogy amikor kijózanodik - és ez az előadásba nagyon szépen meg volt csinálva -, pillanat alatt magához tér, mert rájön, hogy őt becsapták, s hogy ebben a házban nincs is semmi baj. Elmegy, utoléri Thanatoszt, amint viszi Alkésztiszt, a sarkon megveri, elveszi tőle Alkésztiszt. De még nincsenek az alvilágban, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Visszahozza, és visszaadja Admétosznak. Végtelenül izgalmas kérdés, hogy mi az Alkésztisz műfaja, és Euripidészt kellene valóban elolvasni hozzá, hogy valami kiinduló pont legyen, amit Sorin meg is tett. Azt gondolom, hogy ez egy példaszerű előadás volt arra, hogy mit kell csinálni a görögökkel ma, hogy hogyan lehet hozzányúlni, hogyan kell újraolvasni. Amikor az előadás elkezdődött, hosszú perceken át ültünk úgy, hogy nem történt még semmi, de már bent voltunk a családban. Erről beszélt István is. Azon törtem a fejem, hogy hogy fog kijönni ebből a rendezés az Euripidészi történethez képest. Hogyan lehet egyszerre minden szereplőt a színre tenni, hogy lesznek ebből viszonyok. Koturnuszt felejtsük el, mert koturnusz az egy lapos bőrtalp volt. Ha arra akarunk célozni, hogy a szereplők magas talpon mennek, akkor használjunk más szót. Rosszul tanultuk az iskolában, ünnepélyesen bejelentem a koturnusz a görög színpadon, egy egészen vékony kis bőrtalp volt, és a római színpadon elemelik ezeket a szegényeket, de csak azért, hogy a nézők jobban lássák őket. A görögöknek nem volt rá szükségük, mert ők felülről néztek le. Rómában körbe ülték, és azért kellett megemelni. Ilyen szavak vannak, amit rosszul használnak Rómában a görög színházzal kapcsolatban, csak mi ne használjuk legalább. Az előadásnak az értékeit, elemzését azért lássuk át, hogy nagyon fontos dolog történt. Az első rész filmszerűsége, az, hogy hány idézet volt, Pasolini Teorémája ahol megjelenik, aztán a Bunuel filmek, a Burzsoázia diszkrét bája, és az Öldöklő angyal, ahol egy családba, egy polgári miliőben megjelenik egy külső erő, ami ellen nem tudunk mit tenni,- ezt mind színpadra tette a Sorin. Egyre mélyebbre megyünk, és akkor látjuk, hogy hogyan kell a klasszikusokhoz hozzányúlni. Ez Euripidész ma. Egyébként sokkminden bajom is volt az előadással, de ezt nem tudtam megállni, azok után, amik itt elhangzottak.

LÉVAI BALÁZS: Köszönjük szépen, még egy megszólalásra van idő, Csaba a megfelelő szóhasználatra figyelmeztetlek, próbálj meg az autentikus szavaknál maradni.

VASVÁRI CSABA: A szakmai beszélgetés is arra van, hogy bennünket a feldolgozásban segítsen, az alkotóknak pedig visszajelzést adjon. Tényleg nagyon sokat lehetne beszélni az előadás, valamint a rendező, a színészek és a díszlet-jelmeztervező erényeiről. Szeretnék pár szót szólni az egyedüllétről, amit Zsuzsa próbált megfogalmazni, és amit én is valamiféle módon megéltem, és pont ezt tartottam a legértékesebb gondolatnak. Ha engem visz egy előadás, és sodor valahova, akkor valamilyen állapotba elkerülök. Azt tartottam kifejezetten zseniálisnak, hogy ez a darab eljuttatott ahhoz a felismeréshez,- hogy nem is az áldozat hiábavalósága, nem is a családi kapcsolat, nem is a gyerekért való önfeláldozás, hanem - hogy valójában mindannyian mennyire egyedül vagyunk. Gondolok itt arra, hogy a világ, amiben élünk, vagy a másvilág,- a teremtésnek ezekben, a szegmenseiben - mennyire nem lehet valakivel lenni, mennyire egyedül van az ember, s bármilyen kapcsolódási kísérlet, vagy szerelem, vagy akár az életünk feláldozása ellenére is, ez a fajta fura egyedüllét marad, csupán amiben élünk.

DOMJÁN GÁBOR: Számomra kicsit a diktatúrák természetéről is szólt ez az előadás. Arra gondolok például, hogy abban a pillanatban, amikor már bukik a főhős, villámcsapásszerűen pártolnak el tőle azok, akik korábban egy abszolút főnökként tekintettek rá. Ez a diktatórikus helyzet családon belül is tud működni, illetve családban működő helyzet vissza tud utalni a társadalomban zajló diktatórikus folyamatokra. Ezt én egy nagyon szép újdonságként éltem meg. Csatlakoznék Kovács Dezső véleményéhez is. Az első részt sokkal élvezetesebbnek, és jobbnak tartom. Szerintem is a második rész levált egy kicsit a darabról, de a képszerűsége mindezért, azért kárpótolt.

CSÁSZÁR ANGELA: A végén ez a csodálatos párbaj annyira torokszorító, olyan gyomorszorító, és olyan csodálatos volt mind a két színész részéről, hogy szinte megcsavarta az ember lelkét. Én csak gratulálni tudok ehhez.

GÉCZY DOROTTYA: Színész szemmel nézem, csodálom az írást és magát a művészeket, elfogult vagyok, de imádom ezt a társulatot is. Lenyűgöznek a csöndbe való átmenések, ahogy minden italkitöltésnek jelentősége van. A család jelenet is csodálatos volt, ahogy belenéz a tükörbe a nagymama, ahogy a gyerekek bejönnek, s a tekintetük. Egy ilyen csodálatosan kidolgozott előadás egyszerűen lenyűgözi az ember, annyira elragadott, hogy nagyon köszönöm, hogy itt lehettem, és gratulálok! Köszönöm szépen!

LÉVAI BALÁZS: Nagyon szépen köszönjük a hozzászólásokat.

Forrás: POSzT

Fotók: Simarafoto