90 éve született Lohinszky Loránd, a marosvásárhelyi színház művésze

90 éve, 1924. július 25-én Kolozsváron született Lohinszky Loránd érdemes művész, a Marosvásárhelyi Székely, később Állami, majd Nemzeti Színház színészfejedelme. Gáspárik Attila vezérigazgató levélben emlékezett meg mesteréről.

Több mint fél évszázados pályafutását remekbeszabott színpadi és filmszerepek, valamint rendezések gazdagították, értékorientált művészi teljesítményeit díjak, kitüntetések fémjelzik, emlékét tanítványok nemzedékei őrzik.

 

lohinszky lorand

 

Lohinszky Loránd 2013. június 22-én, Marosvásárhelyen távozott az örökkévalóságba. 

 

A Tompa Miklós Társulat kegyelettel emlékezik Lohinszky Lorándra, és egy – a jelentősebb szerepeit idéző – virtuális fotótárlattal tiszteleg emléke előtt, mely a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház honlapján a http://www.nemzetiszinhaz.ro/arhiva-teatrului-hu/in-memoriam.html  felületen tekinthető meg.

 

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója az évforduló kapcsán levelet írt Lohinszky Lorándhoz, amelyet itt közlünk:

 

Levél a Mesterhez!

 

Tanár úr, hogy is kezdjem. Bizarrul hangzana, ha felköszönteném a kilencvenedik születésnapján. Hozsannát sem írhatok, hazugság lenne. Hetek óta fogalmazok magamban egy személyes levelet, de belevágni is olyan nehéz. Nos, hamarabb akartam szólni, felgyűlt egy csomó kérdés, legutóbbi – aránylag jól sikerült – beszélgetésünk után. Bukarestben voltam, a szeku – ahogy ön mondogatta annak idején: a szekatúra – dokumentumait tanulmányoztam. Mosolyogva fedeztem fel, hogy nemcsak a színházszeretők nagy részének volt ön fontos, hanem az állambiztonságnak is. Oldalak százain vizslatták, szaglászták, hallgatták telefonbeszélgetéseit, olvasták leveleit, de még az osztálytermekben is voltak "fülek", amelyek éberen figyeltek, jelentettek. Miért? Semmiért. Rutinból, mert számukra mindenki, aki kiemelkedett a tömegből, a csőcselékből - hogy ismét idézzem - gyanús volt. A rendszer amelyben éltünk, most már bizton állíthatom, gyűlölte az egyéniségeket, közszeretetben élőket. Mikor a Lavinschi (ez volt a szekutól kapott keresztneve) dossziékat tanulmányoztam, és próbáltam kérdéseimet megfogalmazni, jött a hír a betegségéről. A párbeszéd lehetősége örökre elmúlt. Éj, tanár úr, mekkorákat röhögtünk volna a kisstílű, kollégákon (?), munkatársakon, akik szakmájuk mellett, önről írott jelentéseikben próbáltak megfogalmazni, azt amit a színpadon nem tudtak  gyakorolni. Az örök névtelenség adassék meg nekik.

 

Vissza a kérdéseimre, persze a maiakra. Nem tudom, nem értem, hogy ön, akit mindenki, legalábbis a nyílt színen dicsért, ön miért nem lett modell? Na, ez egy kicsit élesre sikeredett. Ez van. Szóval, adott volt egy város, melynek a szocialista rendszer elhozta a színházat, népi együttest, filharmóniát, bábszínházat, színi egyetemet. Intézmények, amelyek megpróbáltak, több-kevesebb sikerrel, szembeszállni a flekkenszaggal, a pletykaáradattal; a múzsa hangjával elnyomni az összeütődő pálinkáspoharak hangját, suhanó horgászzsinegek hajnali suhogását. Nos, itt miért, hogy annyi évtized után is, a "mennyit iszol meg kicsi barát" legyőzi a "mit olvastál utoljárá"-t? Hogy lett az, hogy a falunapokon cd alapra való nótázás hangosabb Shakespeare replikáinál? Kérdezem, mert ez a folyamat nem ma kezdődött, s nem is tegnap. Nem, nem felmentést keresek. Megvannak már a mi bűneink is. Az idő múltával azonban kezdem megérteni az ön tüskés magatartását. Jó stratégia a téboly és a beolvadás ellen. Nem panaszkodni akarok, s ha igen, akkor sem önnek. Ezt a leckét megtanultam.

 

Nos, tanár úr, sejthetik a fentiekből, hogy milyen a dolgok mai állása. Ami pedig a színházat illet, korai lenne még elbíznunk magunkat, de mintha egy olyan úton lenne, amiről sokszor beszéltünk. Mintha halkabb lenne a pohárba folyó alkohol hangja, az egyre másra feltörő teltházas taps pedig simítani kezdené a homlokráncokat. Az elmúlt időszakban nem volt olyan jelentős színházi fesztivál itthon, vagy Magyarországon, ahova ne kaptunk volna meghívást. De hat ez még csak az út eleje, reméljük… Jövőre folytatom, pihenjen csendben.

 

Gáspárik Attila

 

Forrás: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház

 

süti beállítások módosítása