Az itt és most szakralitása - Interjú Gera Zoltánnal, a Nemzet Színészével

Az érdekelte mindig Gera Zoltánt, ami eleven, ami élni akar, ami teljes, aminek minden részlete egymáshoz illik. Úgy tartja most is, hogy a színpadon nem csak a szájnak, a megírt szövegnek, hanem az egész testnek beszélnie kell. A kilencvenedik évében járó Gera Zoltán lett az új Nemzet Színésze.

„Kismester. A mester a nyomatékos itt. Irodalmi párhuzammal szólva: novellista, de a Maupassant, az Antosa Csehov, a Nagy Lajos bordájából. Minden szí­nrelépése igazolja Sztanyiszlavszkij egykoron agyonidézett, mára elfeledett aranymondását, miszerint: nincs kis szerep, csak kis szí­nész... Hányatott szí­nészsors... nyugtalanul szí­nházról szí­n-házra vándorol. Látszólag nem leli helyét, de csak a szí­npadon kí­vül. Amint szí­nre lép: elhelyezkedik idegen jellembőrökben. Nagy emberi tudással életet teremt maga körül. Zokszó nélkül szolgálja hivatását. Titokzatos prófétája a magyar szí­nészetnek. Titkok tudója. Emberi talányok szí­nes szí­npadra fogalmazója." (Molnár Gál Péter Gera Zoltánról)

– Régebbi cikkeket olvasva meglepődtem azon, hogy mennyire foglalkoztatják a „szellemi” dolgok. Kik voltak önre nagy hatással?

– Hamvas Bélát akkor fedeztem fel, amikor már csak szamizdatban lehetett olvasni. Gyógyital, szellemi újjászületés volt számomra a látásmódja. Az ő gondolkodói attitűdje, egységre törekvése miatt nem lehetett egyházi szempontból elkötelezett, de engem mégis elsősorban az istenhitemben segített. Már nem látok jól, nem nagyon tudok olvasni, a feleségemet szoktam megkérni, hogy olvasson fel nekem. Márait, Balogh Béla könyveit, Dallos Szilviának a filmes szakmáról szóló A forgatások mosolya című könyvét olvasta fel nekem mostanában.

– Mit jelentett, hogy a buddhizmus, a zenbuddhizmus vagy éppen Hamvas szemszögéből tudott rátekinteni az életre és a magyar valóságra?

– Sokat segített abban, hogy elviseljem a megpróbáltatásokat, például a börtönt, és abban is, hogy önismeretre tegyek szert, ami a színészi munkához elengedhetetlen.

– A háború után a British Council könyvtárába járt, és ez lett az oka annak, hogy angol kémkedés gyanújába került, és így a Magyar Néphadsereg Színházában, a későbbi Vígszínházban hosszú ideig csak jelentéktelen szerepeket kapott, ha kapott. Ezért megpályázott – már a hatvanas évek közepén – egy angliai Shakespeare-kurzust, amit természetesen itthon elutasítottak. Megírta Londonba, hogy miért, és emiatt tíz hónapot börtönben töltött.

– Más dolgok is bajjal jártak azokban az időkben! Már színművészeti főiskolásként pantomimmal kezdtem foglalkozni, mert tudtam, hogy a mesterség, a színpadi tudás szerves része az, hogy a testünkkel bánni, beszélni tudunk. Az akkori igazgatónő eltiltott ettől! Azt mondta, hogy a pantomim elvonja a színész figyelmét, energiáját a természetes beszédtől. Miközben a koncentrált színpadi mozgásnak sok évezredes múltja van. Ma is nagyon fontos, különösen a klasszikus darabok esetében.

Mi ennek az oka?

– Az, hogy a klasszikusok nyelve régies, és önmagában a mai néző számára nem feltétlenül érthető, de a test sokat tud „mondani”, és a kifejezésmódja közvetlen, mindenki számára érthető.

British Council könyvtárába gondolom azért járt, mert ön is, mint ifjúsága idején a magyar értelmiség jelentős hányada, anglomán volt.

– Szerintem ez egy egészséges, szeretetteljes viszony volt Európához és az európai kultúrához, amelynek mi is részesei vagyunk.

Gera Zoltánt emlékezetes színházi és filmes epizódszerepek megformálójaként tartják számon – akire oda kell figyelni, akit mindig megjegyzünk magunknak, és aki nagyon hiányozna az egészből.

– Nagyon szeretem a képeket, és nagyon fontos volt számomra, hogy a színpadon vagy filmben létrejövő produkciót kívülről is lássam. Ha úgy véltem, hogy tetszeni fog az összkép, akkor vállaltam a kisebb szerepet is.

Hosszú pályafutásából melyik színpadi munkáját emelné ki?

– A Radnóti Színházban játszottuk A hetvenkedő katonát Gáspár Sándorral, Eperjes Károllyal, Egri Katival. Az előadást Taub János rendezte, és négy évig ment telt házzal. De ezért meg kellett küzdenünk. Az egyik kolléga meg is jegyezte, hogy ha a rendező ennyire hajt minket, és ennyi munkát követel, akkor hol marad a játék öröme. Erre Taub azt mondta, hogy a játék az a néző öröme kell, hogy legyen, és nekünk ezért kell megdolgoznunk. Emlékezetes gondolat, idézték is később sokszor és sokan. Az előadást meghívták a Kairói Nemzetközi Színház Fesztiválra, ahol első díjat kapott. Az utolsó előadáson Szamóca, vagyis Eperjes Károly elcsúszott a színpadon, véletlenül belerúgott egy szekrénybe, én pedig utána ugyanott hatalmasat estem. A színfalak mögött hamarjában bekötötték a kificamodott vállamat. Amikor visszamentem a színpadra, feldördült a taps, amiben benne volt az, hogy megszerettek minket, és nagyra értékelték, hogy folytattam az előadást.

Egy színésznek „hivatalból” is beszélnie kell a hazaszeretetről. Önnek személyesen mit jelent ez?

– Amikor kisgyerek voltam, az iskolában olyanokat írtak ki a faliújságra, hogy: „Nem! Nem! Soha!” Meg hogy: „Csonka Magyarország nem ország”. Én ezeket nem értettem. És az olyan történelmet, ami csupa évszám meg csata, nem tudtam megszeretni, nem érdekelt. Mindig a jelen érdekelt. A feladat. Elcsodálkozom azon most is, hogy amikor bekapcsolom a rádiót vagy a tévét, mindenhol a múlttal foglalkoznak, és nem a jelennel, és nem azzal, ami élni akar. Pedig a jelennek, az „itt és most”-nak van szakralitása. Látja, most is, hogy a Nemzet Színésze lettem, folyton a múltról beszélek, arra gondolok, arról kérdeznek.

De az, hogy a kollégái egyhangúlag a Nemzet Színészének választották, mégis a jelenhez tartozik.

Igen, ezzel a díjjal most átölel a hazám, a nemzetem. Ez nagy boldogság.

Szerző: Varga Klára

Az interjú a Nemzeti Magazin nyári számában jelent meg.