Kedden búcsúztatják Győry Emilt

Röviddel 79 éves kora előtt hunyt el a Pécsi Nemzeti Színház egykori kiváló művésze, Győry Emil. A Jászai-díjas színész hamvait a pécsi városi temetőben helyezik örök nyugalomra augusztus 5-én 14 órakor.

Győry Emil az egykori Jugoszlávia magyarok lakta területén, Pélmonostoron született 1937. augusztus 10-én. Gyermekkorában települt át családjával Pécsre. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1961-ben Békéscsabára szerződött, 1963-tól a Szolnoki Szigligeti Színház, majd 1964 és 1988 között a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, egyben a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója szerb-horvát tagozatának munkatársaként dolgozott. 1988 óta ismét a Szolnoki Szigligeti Színház művésze. 1993-tól a rövid életű Művész Színház társulatának tagja volt.

A pécsi közönség többek között Shakespeare, Csehov, Dosztojevszkij, Molière, Ibsen darabjaiban láthatta; eljátszotta többek közt a Vihar Prosperóját, a Lear király címszerepét, a Bánk bán Tiborcát, az Üvegcipő Siposát, de játszott Bernstein West Side Storyjában, Ábrahám Pál Viktóriájában, és Offenbach Szép Helénájában is. Emellett komolyabb filmszerepei is voltak: feltűnt a Szarvassá vált fiúk, az Anyám könnyű álmot ígér és a Sacra Corona című mozikban. A Kínai védelem című magyar-német-román filmben nyújtott alakításáért a Soch-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfiszereplő díját.

Az 1974-ben Jászai-díjjal kitüntetett művészt a Pécsi Nemzeti Színház saját halottjának tekinti. Kívánságának megfelelően Győry Emil hamvait a pécsi városi temetőben helyezik örök nyugalomra augusztus 5-én 14 órakor. A megemlékezésen beszédet tart Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója.

Fotó: pnsz.hu

"Ígérem, soha többé nem hallanak felőlem" - Győry Emil írása

Forrás: napkut.hu

Dragutin Ðeri – így hívták apámat, Győri Károlyt. Eszéken született és élt, nem tudott magyarul, de mikor sokévi munkanélküliség után azt javasolták neki, hogy tegyen egy (cs-be hajló ty-nek hangzó) ć-betűt az amúgy is átírt neve után, és lesz munka, ezt nem tette meg. Nem lett Ðerić. Mikor aztán itt éltünk Pécsett, azért nem dolgozhatott, mert nem tudott magyarul. Suszterinas lett 37 évesen. Én nyolcévesen a Megyeri-kitérőnél koldultam. Soha nem volt valamirevaló lakásunk. Mikor a rokonok kitessékeltek, egy régi mészárszék füstölőkamrájában éltünk. Tébécém lett. Tákoltak nekem egy dikót a mások gangján az udvarban, és télen is ott feküdtem. Rézsút esett rám a hó, de meggyógyultam.

Csináltunk a fiúkkal egy betlehemező bandát. A fiúk mindnyájan sokkal jobban éltek, mint mi, nekik ez szórakozás volt, nekem kellett volna a pénz vagy a kaja, amit összekoldulunk. Anyám varrta a gúnyákat, én ragasztottam a dobozt a betlehemmel, és noszogattam mindenkit, hogy gyakoroljunk. Akkor az egyik fiú valamiért nem jött többet, és a többiek találtak egy új fiút. Ez az új fiú is láthatta, hogy nálunk ágy sincs és hideg a sparherd, mégis „úrifiú!” leintéssel kizárt engem a betlehemesdiből. Később is megesett, hogy a keresztnevem miatt másnak néztek, mint ami vagyok. De nem változtattam meg. Kuglibábokat állítgattam; újra beteg lettem. Nyolcadikos koromban egy osztálytársam kiverte elöl a fogaimat, éppen amikor kezdtem arra gondolni, hogy hátha színész lehetnék. A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem. ’55 őszén végigbarangoltam a Balaton-felvidéket Geiger–Müller-számlálóval a nyakamban. Nem találtam semmit.

A főiskolán egyszer valaki feldúlta a kollégiumi klubot (függöny letépve, rádió a földön, székek felborogatva, hamutartók kiborítva). Akkoriban, ha valaki kollégista éjfél után jött haza, ezt a tényt rögzítenie kellett a portán egy füzetbe(n). Én és egy bolgár operatőrhallgató voltunk a későn jövők. A bolgár fiú alibit igazolt, én azonban nem tudtam mit mondani. Megindult ellenem valami számonkérés, de azon kívül, hogy nem én tettem, védekezésül más nem jutott eszembe. Közben szép lassan kezdtem már magamra gyanakodni, hogy hátha valamiféle, általam eddig nem tapasztalt önkívületi állapotba estem, és kilépve önmagamból valahogy mégiscsak összetörtem azt a klubot, ahova az éjjel be se léptem. Szóval elindultam az oktalan önvád vagy a meghülyülés felé. Megindult egy eljárás ellenem, aminek a vége az lehetett volna, hogy nemcsak a kollégiumból, de a főiskoláról is kitesznek. Akkor – miközben már nagyon féltem – valahol a folyosón odajött a főiskola KISZ-titkára, és én arra gondoltam, hátha segít. Szinte barátian félrevont, barátságosan rám nézett, és szelíd, majdnem kedves hangon mondta: „Valld be!” (Ő nagy művész és politikus most. Most is nagyon emberi.)

A főiskola után az akkori „száműzöttek szigetére”, Békéscsabára kerültem. Onnan egy szezonra Szolnokra – megint fogtragédiák –, aztán Pécsre, ahol 24 szezont játszottam. Kaptam egy másodosztályú Jászai-díjat (bizony létezett ilyen kitüntető megalázás is!), később érdemes művész lettem. ’86-ban újra elhívtak Szolnokra, és ez a pár szolnoki év – a Művész Színház-beli kanyart leszámítva – jó volt. Pécsett is, Szolnokon is gyűrűvel tiszteltek meg a kollégák, mindkét helyen a díj alapításakor. Most, hogy azon folyik a verseny, ki a simlisebb vagány, hirtelen anakronisztikussá vált az én kis tépelődő színészetem.

Vidéki színész voltam, játszhattam ott, ahol diákkoromban a híres Szendrő-féle társulatot láttam, és most, hetvenévesen van szerencsém az ismeretlenségből Önöknek bemutatkozni, és elbúcsúzni egyben. Ígérem, soha többé nem hallanak felőlem.

Forrás: napkut.hu, pecsma.hu, pnsz.hu