'A hegyet bámulta, nem a délibábot' - Katlanblog, 1-2. nap

Az augusztus 5-én megkezdődő 7. Ördögkatlan Fesztivál első két napjáról született blogbejegyzést olvashatják Szabó Réka és Totobé Anita tollából.

'A hegyet bámulta, nem a délibábot' - Szabó Réka (1. nap)

Tizenkét órás út, nem alvás, fülledt meleg, közben sűrű telefonálások otthonról: fiam, vigyázz, hogy utazol, öltözz fel, viharjelzés van Magyarországon. Ennek ellenére tüzesen süt le a nyári nap Pécsre, Siklósra, Kisharsányra, Nagyharsányra. Fölösleges volna sütnie oly nagyon, gondolom szomjasan delelve, csomagjaimtól roskadozva. De mit meg nem tenne az ember azért, hogy végre először és utoljára láthassa például Horváth Csaba Toldiját!

Először járok Ördögkatlanban, előtte már bejártam jó néhány (színház)fesztivált, de mindegyik valamilyen meglepetéssel vár. Katlanban például gondtalanul ki-be koslatnak a kutyusok az irodákban, a sajtószoba ablaka alatt fesztiválozók napoznak és fecsegnek, a zuhanyzó a tornateremben, a tornaterem pedig a Toldi előadás helyszíne, nekem pedig ma át kellett másznom Horváth Csaba társulatán, hogy felfrissülhessek. Egy sajtós ismeretlen fesztiválozó kolléga kávéval kínál. Apró kis jelzések, amelyek üzenik, itt bárki otthon lehet. Ördögkatlan, ördögotthon, ízes mulatság. Hát nem egyre megy? Viszont, ha az ember ide érkezik, tegyen le a teljesség igényéről, tanuljon meg lemondani, uralkodni magán. Mivel képtelenség minden eseményen és helyszínen egyidőben jelen lenni, fontossági sorrendet kell állítani, mi lenne az, ami újat hoz például a színházi tapasztalatszerzésben.

Fotó: felvilagosultalkoholizmus.blog.hu

Az általános iskolai klisék közé zárt felmondós páros rímeket nem hittem, hogy a színházban valaha élőbeszédként fogom újratapasztalni. Horváth Csaba mindig ezt teszi, egy csapásra bebizonyítja, hogy Arany János Toldiját is el lehet beszélni hétköznapi hangnemben, akárcsak Szophoklész Antigonéját.

A szigorú, klasszikus műfaji keretek közt fulladozó epikus költemény kellő lazasággal találta meg a helyét a frissen végzett fizikai színházisok humoros, iróniával teletűzdelt produkciójában. Díszleteiben minimális, néhány ablak, szék, egy kis színes festék és egy rikító sárga matrac áll rendelkezésükre, így az előadás az elhangzó szövegre és a színész munkájára tereli a figyelmet. Kiderül, hogy mennyire kiaknázható a klasszikus szövegből a szavakkal, a ritmussal való játék, melyet az előadásban több alkalommal songokká írt intermezzok szakítanak meg. Kivételes mégis az, ahogyan az olykor félmeztelen testek egyszerre válnak masinériává, követve a koreográfiát, ami viszont nem zárja ki, hogy a maguk teljességében és anyagiságában is maximálisan jelen legyenek a színpadon. A színész teste bármikor átalakul formálható anyaggá és lesz belőle farkas, nehéz kő, gémes kút, baromfi, fa, lódobogás, egy koppanás, sötét éj szárnya, vörös hajnal és még sok más.

A történethez való (látszólag) könnyed hozzáállás teret enged a szerepek folyamatos cserélődésének, így például Horkay Barnabás játékában nemcsak a meséskönyvekből ismert Góliát termetű Toldi-képnek ellentmondó, mélynövésű filigrán hős áll előttünk, hanem alkalmi mesélő is ő, akárcsak a többi szereplő. Hab a tortán a sötétlelkű Toldi György Hegymegi Máté által remekül kidolgozott figurája: minden replikához kapunk egy találó grimaszt, egy tökéletlen megszólalást a hozzá illő testtartással. A legegyszerűbb és leghétköznapibb gesztusokból épül fel egy-egy kép, és elkezd beszélni Arany nyelvén. Aztán a mozdulatok megismételhetővé válnak, hogy újra lebonthatóak legyenek. Horváth Csaba ebben a munkájában a színész testéből hoz létre díszletet, kelléket, képzőművészeti konstellációt. Épít és bont, akárcsak hőse. „A hegyet bámulta, nem a délibábot.”

Szabó Réka

'Ördögkatlan bokáig a sárban' - Totobé Anita (2. nap)

Ma reggel morcos időre ébredtek a Katlanlakók. A tegnapi Quimby koncerten csöpörgő eső beváltotta ígéretét, és reggelre nagy pocsolyákat hagyott az út mentén. A korán ébredő, sorszámért sorban álló szülők gyerekei, mint a legfiatalabb elkötelezett fesztiválozó generáció képviselői, mezítláb tocsogtak a sárban, hogy aztán fél óra múlva tisztára mosva Palkonyán a Cifra Udvarban lássam őket viszont Fabók Mancsi Bábszínházára várva.

A székely menyecske meg az ördög zseniális. Az előadást hatalmas lendülettel viszi végig a színésznő, népviseletbe öltözött szőke hurrikánként ránt magával bennünket. Ízes tájszólása jól illeszkedik a székelykapus díszlethez, a természetes anyagokból készített bábok a falusi gyerekjátékok világát idézik. Az eljátszott mese tulajdonképpen több olyan székely monda keveréke, melyek az ördög személyén keresztül kapcsolódnak egymáshoz, e mondák az előadás bizonyos pontjain kiegészültek szép magyar népdalokkal.

De a legjobb az egészben az a közvetlenség, amivel a fiatal és kicsit idősebb közönségével Fabók Marianna kommunikál. Bevezetésként közösen megtisztítottuk a lelkünket a mese fogadására, de az interakció itt nem fejeződött be: kiszólásokkal és kérdésekkel tartotta fenn a figyelmet, az ördög asztalánál palacsintát, az Úrnál salátát ettünk.

Fotó: Tóth László

A következő, ám annál kevésbé szívderítő történetet az eső elől menekülve a nagyharsányi tornateremben láttam. Helen Edmundson drámája az 1652-es Írországba kalauzol, ám Horváth Csaba rendezésében kortalanná válik. Az Irtás egyszerre szól a hatalom természetéről és annak az egyszerű ember életére gyakorolt hatásáról. A darab mondatai a színészek szájából újabb jelentésrétegekkel gazdagodtak, és a mozdulatok által csodálatosan költőivé tették az előadást.

A szürkület derült eget hozott magával, így reménykedve vágtam neki a kisharsányi szabadtéri Ferenczi György és a Rackajam koncertnek. Ám néhány kilométerrel odébb a zenekart felhőszakadás szorította a pajta alá. Sokan voltunk, de ritkán találkozom ennyire közvetlen és felszabadult közönséggel. A zenekar pedig eljátszotta refrén nélküli, „nemslágeres” dalait, amit kicsik és nagyok együtt énekeltek, miközben a pajta padlójából döngölt földet táncoltak.

Az este lezárásaként féltizenkettőkor indult a Csík Zenekar koncertje. Kezdőgesztusként muzsikáltak egy dél-dunántúli népdal összeállítást, és ezúttal sokkal több népzenét, mint feldolgozást játszottak. A közönség 21. századi karikázót táncolt, és újraértelmezte a kalotaszegi fogalmát. Az este legvégén a legkitartóbbak csillagfényes éjszakával búcsúztatták az Ördögkatlan második napját.

Totobé Anita