Egy megrögzött életpárti - Horváth Terire emlékezünk

85 éve született Horváth Teri Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő,  Érdemes Művész. Rá emlékezünk összeállításunkkal, melyben interjúiból, saját írásaiból idézünk.

"Terike, vágasd le a hajad, vagy csináltass valami frizurát. Hogy nézel ki? Ilyen fejkendősen sose leszel színésznő. Pöttyös, piros kendőmet még jobban megszorítottam a fejemen. Ősz volt, párás idő. Gondoltam, akkor is színésznő leszek, így, fejkendővel a fejemen". (Horváth Teri)

Horváth Teri pályájáról röviden:

Horváth Teri 1929-ben született Rábatamásiban. A Színművészeti Akadémia (SzAk, korábbi Színművészeti Főiskola) elvégzése után 1952-ben az Ifjúsági Színházhoz szerződött, 1953-tól a Madách, 1961-től 1990-ig a Jókai, illetve a Thália Színház tagja volt. 1952 és 1954 között tanított a SzAk-on.

1948-ban debütált a vásznon, a Talpalatnyi föld című filmben. Harminc filmben, és tizennégy TV-filmben szerepelt, talán legismertebb alakítása a Lúdas Matyi Pirosa, illetve az 1979-es Indul a bakterház, melyben a "banyát", vagyis a Szabó bakter anyósát alakította fergetegesen.

A színművésznőt 1973-ban Kossuth-díjjal, 1956-ban és 1964-ben Jászai Mari-díjjal, 1969-ben érdemes művész díjjal tüntették ki.

1981-ben lépett utoljára színpadra Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című darabjában. "- Régen volt, amikor színésznő voltam. Ha a színházra gondolok, összeszorul a szívem, szinte fizikai fájdalmat érzek" - vallott az akkor 71 esztendős színművésznő, aki élete utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Férje, Konfár Gyula Munkácsy-díjas festőművész 2008 szeptemberében hunyt el.

MGP a színésznőről:

"Húsz évesen, főiskolásként tanórákat mulasztva játszotta Nádasdy Kálmán rendezésében Soós Imre Ludas Matyijának szerelmesét, Piroskát. Diplomával kezében az Úttörő Színházhoz került. Rövidnadrágos fiúszerepeket játszott pionírnyakkendővel.

Idővel átkerült a Madách Színházhoz. Sarkadi Imre Móricz Zsigmondi súlyú drámájában, Út a tanyákról (1952) Rozi volt. Máig emlékszem, amint a tornácon állva nyitott tenyérrel fedte le nevetésre vagy sírásra nyílt száját. Cselédeket, parasztlánykákat játszott olyan szikár realizmussal, ahogyan előtte csak Bihari József fogalmazta meg szerepeit.

Nem játszott. Volt. De nem születése, családi körülményei határozták meg színészetét - amire való képességeit balfi tanítója, Jászai András, a nagy tragika testvéröccse sejdítette meg -, a Kocsonya Mihály házassága televíziós változatában és a Thália Színház Örkény-elfuserálta Falurossza persziflázsában színészi alapszíneinek fonákját ugyanolyan komor humorral volt képes megjeleníteni. Természetesen volt humora, de keserűségből és tragikusan fölfogott életérzésből párolódott le".

Folytatást itt talál.

Horváth Teriről saját szavaival:

Tisza: Szeretem a folyót. Mert maga ásta ki medrét, akárcsak én az életem folyását. Én is magam vágtam a magam ösvényét. Az emberek gyakran félnek vállalni önmagukat. Én merem. Ilyen vagyok. Aki szeret, így szeressen.

Kezdet: Szerettem a gyerekkorom minden napját. Csuda titkai vannak a világnak és nekem. Kíváncsiságom nem győzött betelni. (...) Gyerekkori emlékeim úgy égtek belém, mintha tüzes vassal sütötték volna emlékezetembe. Bárhova kerüljek, bármit tegyek, bármi legyek, bárki legyek, minden út ide vezet. A Sári-gyöpre, a csipkebokorhoz, a nyárfasorhoz, a temető felé. Visszaröpít szülőfalumba egy szó, egy gondolat, egy név – Trisztán! Trisztán magyar változata Trestyén. Trestyénék a szomszédunkban laktak, népes, szegény család. (...) Mivel színésznő vagyok, szeretném eljátszani őket, hogy újra éljenek, hiszen olyan rövid volt létük. (...)

NÉKOSZ: Életem legszebb szakasza. Sokat faggattak erről az időről. El is mondtam a véleményemet, jót is, rosszat is. Röviden csak annyit, olyan történelmi kor volt az, amikor mi akkor is kacagtunk, amikor tízen-húszan szoroskodtunk egy szobában. Zabpelyhet ettünk, hideg vízzel zuhanyoztunk. De nem az volt a lényeges a mi életünkben, hogy mit eszünk, hol alszunk, szalmazsákon, vagy pamlagon, hanem az, hogy mit akarunk.

Érdemes: Egyszer a kollégiumban napos voltam. Ott áll a kapuban egy kis jövevény. Gyereknyi gyerek volt még. Mondtam neki: Elengedtek anyádék? – El, hát. Ez a kis gyerekember Soós Imre volt. Olyanok voltunk, mint a kettős fazekak. Sokan össze is boronáltak minket. Soha, de soha nem volt szó szerelemről. Olyan volt a mi barátságunk, hogy abból nem lehetett szerelem. Sokat vitatkoztunk Imrével. Ma is élhetne. De valahogy úgy égett, olyan sürgősen élte az életét, hogy a gyertyájának nem is két vége, hanem három vége volt. Mindig sietett, mindenben. Mindent végig akart élni. Saját bőrén tapasztalni. Én meg mondtam neki: Dehogyis, Imre. Elég, ha hallja az ember, ha átgondolja, ha elképzeli. (...) Azt mondja egyszer: Terike, te hiszel abban hogy tehetségesek vagyunk? Harminc év körül az embert eléri ez a felismerés, amikor már van tapasztalata, és látja az életet. Szinte sokkot kap attól, hogy érdemes-e tovább folytatni, érdemes-e élni. Én azt mondom, érdemes. A legrongyosabb pillanat, a legrongyosabb élet is többet ér a halálnál.

Kereszt: Megnéztem az osztálykönyv névsorát. Megállt a szemem. Soós Imre és az én nevem után egy keresztet tettek a hangadók. Megtudtam, miért vetették ránk a keresztet. Úgy totóztak, hogy az első negyedévi vizsgán kiesünk a rostán. Így kelni-feküdni. Hazakergetnek bukottan benünket. Inkább nekimegyek a Dunának, vagy nem is tudom, mit teszek. Kutyagoltunk a kollégiumban. Szomorúság ülte meg a lelkünket. Ezerszeresre növelte akaraterőnket. Itt kell maradni, helyt kell állni! (...) Szorgalmasan tátottuk a szánkat minden órán. Új rácsodálkozás a világra. A világ milyen szép, milyen kiismerhetetlen és végtelen. (...) Míg élek hálás leszek Simon Zsuzsának. Védelmünkre kelt. -Vegyék tudomásul, hogy ebből a két gyerekből nagy színész lesz!

Ősök: Néha el sem hiszem, hogy Imre nincs. Mikor úgy tudott kacagni. Mindig nevettünk. Mintha minden ősünk bennünk örült volna, bennünk szabadult volna ki. Csak nevettünk a világba.

Festék: Gellért Endre. Hogy leírom a nevét, könny szökik a szemembe. Ő vitte végig a mi osztályunkat. Öt éven keresztül. Jó szellemben és szeretettel faragta a mi bárdolatlan tehetségünket. Mint a jó szobrász a márványtömböt. Vigyázta érzékenységünket, hogy le ne pattanjon, hogy be ne repedjen. Mindegyikünknek meghagyta eredeti, természetes formáját. Nem erőltetett ránk semmi külsőséget. Itt belül szította bennünk a tüzet. Megtanított bánni kellékeinkkel, eszközeinkkel. Eszköz? Kellék? A színész saját teste, lelke, képzelőereje, élményanyaga, memóriája, életismerete. Hangja. Mindig izgalmasak voltak a mesterségórák. Imádtuk Gellért Endrét. Szép ember volt. A lányok mind szerelmesek voltak belé. Délután fél háromkor, mint az őrültek festették az arcukat, hogy szépek legyenek Gellért-órán. Én is festettem volna, de nem hittem benne, hogy a festék megszépíti az embert.

Tisztaság: Annyi szépség van a világon, csak észre kell venni. Nekem szép volt, amikor az édesanyám kimeszelte a konyhát húsvétra, olyan jó, tiszta mészszag volt. És mindent, de mindent lemostunk. Az edényeket, a gyúrótáblát, egészen az utcaajtóig jóformán mindent lesikáltunk. Ez a szépség, a tisztaság áhítata ma is megvan bennem.

Életpárti: Én megrögzött életpárti vagyok. De pontosan tudom, ismerem az ellenkezőjét is.

Szűrő: A én dolgom, hogy megszűrjem a valóságot a saját szűrőmön. Édesanyám úgy hívta azt az anyagot, amivel a tejet szűrte: cinnadó. A szűrőre rátették még ezt az anyagot, majdnem gézszerűt, s még tisztább lett a tej. Született emberi tulajdonság, ki mit szűr ki a világból. Együtt látjuk ugyanazt az eseményt. Én egészen más dolgokat veszek észre, mint maga. De a színésznél még fontosabb, hogy mit képes másokkal, a közönséggel megértetni. Mit képes visszaadni a valóságból? A színész érzékeny műszer. Én hátulról is megérzem, ha valaki néz. Érzem, hogy néznek, sőt, megérzem, hogy ellenséges vagy jóindulatú tekintet szegeződik rám. Ha jóindulatú, akkor visszanézek.

A jó: A jó színész az élményeket úgy sűríti, mint József Attila: „Sok kedves nőből próbállak összeállítani.” 

Igazi: Hogyha igazi színész az ember, csak egy dolog érdekli: a feladat. Jó szerepért egy vérbeli színész elmegy a világ végére is. (...) Én önszántamból is eljártam vidékre, önálló esteket adni. Bár nehéz otthagyni a fészket, a kialakult életritmust, de annyi mondanivalóm van az embereknek. Megragadom a lehetőséget, bárhol adassék.

Johanna: Forró nyár volt Szegeden. Fölépült a máglya a Dóm téren, a két torony közé. Vagy nyolc méter magos. Én, mint Johanna, álltam a máglya tetején. Rekkenő hőség volt. Delet harangoztak. Csodabogár a színész. A fizikai nehézségeket is fölhasználja szerepformálás közben. Nekem segített a forróság. Hogy érezzem a máglya tüzét. Égtem elevenen. Azt mondtam magamban, mi ez Johanna szenvedéséhez képest? Segítettek délben a harangok, hogy közel legyek Johanna hallucinálásához.

Festők: Szeretem a festőket, szeretem csodálatos csendjüket, ahogy küzdenek az anyaggal, ahogy önnön lelkükből elővarázsolják látomásaikat. Színeiket, szenvedélyüket, saját világukat. A színésznek is ezt a bensőséges hangulatot kellene megkeresni, hogy végigjárja azokat az alkotó lépcsőfokokat, melyeken keresztül az ember eljuthat a legmélyebbre és a legmagasabbra. 

Forrás: Színház.hu, Sári Gyöp / Szépirodalmi Könyvkiadó