Kassán vendégszerepel a Bányavakság - Bérczes László válaszolt

A POSzT versenyprogramja után a kaposvári és a pécsi színház közös produkciójaként létrejött Bányavakság most a kassai Közép-Európai Színházak Fesztiváljára kapott meghívást. Ennek kapcsán kérdezte Bérczes Lászlót Szemerédi Fanni.

Miért választottad Székely Csaba Bányavakság című darabját?
A Bányavakság alapvetően két darabra épül: Csehov Cseresznyéskertjére és Martin McDonagh Vaknyugatjára. Az elmúlt két évadban pont ezeket rendeztem, így logikusnak tűnt a „folytatás”. De ami ennél sokkal fontosabb, hogy én, a párbeszéd óhajtásának vereségre ítélt hőse, kíváncsi voltam, hogy egy történetet, melynek lényege az évszázadok óta cipelt és megoldhatatlannak tűnő magyar-román ellentét (vannak még ilyen ellentéteink számosak), hogyan tudok megszólaltatni. Mit tudok vele kezdeni? Fel tudom-e mutatni egyszerre mulatságosan és tragikusan, hogy ezt így nem lehet? Hozzá kell tegyem, hogy az ilyesfajta szembenállások látszólag mindenféle elvek mentén alakulnak ki – és az elvek, „ideológiák” engem nem érdekelnek. Csakhogy valójában legtöbbször azért kezd el románozni, bozgorozni, zsidózni, cigányozni valaki, mert épp ráléptek a lábára vagy fejére esett egy tégla. Szóval magánbaja van. A Bányavakságban a főhősünk baja az, hogy lejárt az ideje, semmit nem kínál számára az élet, és tart a halál felé. Arra voltam kíváncsi (ahogy a Háy János-féle Nehézben is például), hogy mielőtt megérkezik, vajon megadatik-e neki az a pillanat, illetve megteremti-e magának a lehetőséget, hogy felismerje és elfogadja a sorsát? Ilyenkor mindegy, hogy kiről beszélünk, polgármesterről, hajléktalanról, professzorról, munkásról, a kérdés közös: felismered-e, hogy ki vagy, mi a te történeted, tudomásul veszed-e, szembenézel-e vele? Elfogadod-e például az elmúlást? A mi előadásunkban tehát a mcdonagh-i íz mellett hangsúlyosabb lett a csehovi hang, a frenetikus humor mellett a melankólia.

Fotó: Memlaur Imre

Az előadást most először játsszátok határon túl. Mit jelent ez a Bányavakság életében?
Azt érzem, hogy nagyon jó helyen fogunk játszani. Úgy alakult a dolog, hogy nem fértünk be a kijelölt játszóhelyre, és így a Thália Színházba, a magyar társulat épületébe kerültünk – egy szlovák szervezésű fesztiválon. Remélem, hogy a közönségnek legalább a fele szlovák lesz, a másik fele magyar. Ami a magyar-román együttélésben vagy együtt-nem-élésben érvényes, az érvényes a magyar-szlovák viszonyra is. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Kassán hogyan fog működni az előadás. Az lenne jó, ha együtt nevetnék ki magukat és egymást az emberek.

Az előadásban pécsi és kaposvári színészek dolgoznak együtt. Hogyan alakult a közös munka?
A színházak közti együttműködés nagyon fontos dolog. Ennek főként persze gyakorlati oka van: két városban is játsszuk a Bányavakságot, így sokkal több előadást tud megérni, mint általában egy stúdióelőadás. Emellett hasznos lehet, hogy két társulat színészei találkoznak és dolgoznak együtt. Én ezt a szereposztást a két pécsi és három kaposvári színésszel ideálisnak tartom. Nyilván az ember beleszeret a színészekbe, talán ezért mondom, de – mivel a személyességet az élet minden területén alapvetőnek tekintem – csak olyan előadásokat szeretnék létrehozni, amelyekben senki nem kicserélhető. Ez a csapat így csapat, ezeket a szerepeket nem játszathatja más, de a kellékestől a súgón át az asszisztensig: ez a csapat addig és azért létezik, amíg ez az előadás van. Már csak ezért is szeretném, ha hosszú életű lenne, hogy ez az előadáshoz kötődő kis közösség mindig újraszülethessen és egy próba, egy előadás erejéig létezhessen.

A POSZT szakmai beszélgetésén Nánay István szájából elhangzott, hogy ez egy Bérczes-előadás. Mit érthetett ez alatt? Milyen egy „bérczeses” előadás?
Valószínűleg meglehetősen korszerűtlen, nem felel meg a trendi színházcsinálásnak. Nem dolgozik erős hatásokkal, mint például a brutalitás vagy a fekete-fehér fogalmazás. Jellemző – még ha ez nehéz vagy idegesítő is –, hogy a számból ritkán hangzik el igen vagy nem, sokkal inkább az, hogy „ez ennél bonyolultabb”. Az alig látható árnyalatok színházát szeretném megcsinálni. Fekete vagy fehér: olyan nekem nincsen. Csak árnyalatok, amiket talán sokan észre se vesznek – ezért sokak számára „láthatatlan előadások” ezek. Arra a nézőre vágyom, aki ezeket a finomságokat érzékeli, nem is koncentrációról beszélek, hanem arról a figyelemről, amit meg kell adni a másik embernek. Azt észrevenni, hogy ezt most miért csinálta. A Bányavakság estében például egy gyilkosról van szó, akit mégis megpróbálunk megérteni. Nem elfogadni - de megérteni.

Ez már az a „molyolás”, amit szintén említettek a szakmai beszélgetésen…
Molyolósan dolgozunk. Voltam olyan szerencsés, és első rendezésemben egy olyan kivételes színésszel találkozhattam, mint Czintos József. Haladgattunk, de ő állandóan megállt, és kérdezett; olyan dolgokat, amik nekem nem jutottak eszembe egy-egy mondat kapcsán. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi minden van minden egyes szó mögött, és azóta igyekszem eszerint dolgozni. A színészek az elején nem értik, hogy ez most miért fontos, de aztán mindenki beleveti magát ebbe az élvezetes nyomozásba. Minden egyes másodpercben az egészet kapod az életben is: ha ránézel valakire, vagy csak kimond egy mondatot, abban benne van az egész léte, lénye, az élettörténete. Viszonylag természetesnek tartjuk, hogy a végtelen világmindenséget nem tudjuk befogni, felfogni, megérteni. De ez így van az egyes emberrel is. Hiszen az ember befelé végtelen.

Az interjút készítette: Szemerédi Fanni

Forrás: Csiky Gergely Színház