Novecento a Bakelitben - Ilyés Lénárd válaszolt

Alessandro Baricco: Novecento - az óceánjáró zongorista legendája című monológját Ilyés Lénárd adja elő a Bakelitben szeptember 8-án. Az alkotóval olvashatnak interjút.

Röviden az előadásról:

A Novecento elbűvölő mese egy zongoristáról, aki egy óceánjáró hajón született és ott is halt meg. Soha nem lépett le a szárazföldre,egyetlen percre sem. Azon a hajón azonban ott volt az egész világ...

Ebből a monológból készült Tornatore híres filmje, az Óceánjáró zongorista legendája, Tim Roth főszereplésével.

Interjú Ilyés Lénárddal:

Mi vagy inkább? Színész? Rendező? Menedzser? Író?
Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak. Én igazából színésznek tartom magam, aki összehoz előadásokat másokkal, fejeket összedugva közös koncepciókat talál ki velük, ír, amikor kell, menedzsel, amikor kell, csinálja, amit kell. Olyan vékonyak ezek a falak azok között a szakmák között, amiket említettél. Én nagyon inspirálónak tartom, ha valaki sok mindenbe belekóstol, és aztán amihez ezekből ért, abból alakítja ki a saját egyéni arculatát. Csapatomban, az Amargant Színházi Műhelyben olyan embereket próbálok összegyűjteni, akik szintén hasonló útra törekednek. Ha nagyobb a kockázat, egyszerűen nagyobb a nyereség.

Mi a kedvenc szereped?
Nincs kedvencem vagy mindegyik a kedvencem. Mindegyikhez más és más ok miatt kötődöm. Mindegyik más miatt fontos.

Vannak álmaid? Szakmai céljaid?

Jelenleg az Amargant Színházi Műhelyet szeretném minél jobban kivirágoztatni. Ez egy olyan közösségi színház, ahol többféle arculatú produkciót hozunk létre. Az egyik vonal a nemzetközi piacra is szánt fizikai színházi vonal, ennek keretében hoztuk létre a Radikálissal koprodukcióban a Halottaskönyv című előadást. A másik irány a korábbi prózai színházi tapasztalatokat felhasználó prózai vonal, ahol a jelenlegi cél a minél több kortárs íróval való közös munka. Ennek kereteiben jött létre az Völgyvándor című előadásunk Weiner Sennyey Tibor verseiből Móga Piroskával és Lukács A. D. -val közösen. A harmadik vonal szintén a kortárs irodalmat célozza meg, de közösségi megmozdulások formájában. Ennek részei a már 15 városban tomboló felolvasóest-sorozat-őrület, az Okuláré Projekt, és a jövőre tervezett versfilmes munkáink.

Van olyan, hogy alternatív színház? Mit jelent? A te munkásságod beletartozik?
Alternatív színház valószínűleg létezik. Én valószínűleg oda tartozom. De ez igazából nem is annyira biztos. Nekünk, "alternatívoknak" pont az a furcsaságunk, hogy nem lehet minket besorolni. Szóval szerintem fura ránk és minden hozzánk hasonlóra azt mondani, hogy alternatív. Az alternativitás lényege, hogy nem egy létező identitásba próbálsz bekapcsolódni, hanem te magad próbálsz megteremteni egy új identitást. Akkor meg ilyen csoportokba besorolni valakit talán nem is annyira szerencsés. Ami az egészből lényeges, engem nem annyira érdekel, hogy alternatívnak tartanak-e vagy sem. Én szeretem a független szakmát, szeretem a kőszínházi szakmát, és nem tartom szerencsésnek ezt a fajta megkülönböztetést, hogy "alternatív", vagy hogy "kőszínházi". Igazából pont elég bajt láttam már belőle. Szerintem van jó színház és rossz színház. Nagyjából ennyi a különbség. Nekem van egy értékrendszerem, és a köré gyűjtöm a az embereket, akikkel dolgozom. Ez egy nyiladozó identitás, szóval még nem tudunk társulati szinten működni. Egyelőre produkciós műhelyben gondolkozunk, és ez ilyenkor így van rendjén. Szeretem a többi hozzám hasonló műhelyt, a Radikálissal több koprodukciónk volt már, én színészként dolgoztam pl. az Andaxínházzal, a GoBe Dance Company-val, vagy pl. külföldön a Teatro Novogo Frontával. Sorolhatnám. Az a dolgunk, hogy tanuljunk egymástól, és csináljuk meg a legjobbat, ami tőlünk kitelik.

Van értelme ma Magyarországon színházat csinálni?
Van.

Mi az értelme?
Ugyanaz az értelme, mint Ugandában színházat csinálni. Vagy mint Szerbiában. Vagy akár Japánban. Közösséget gyűjtesz magad köré, akikkel együtt nem csak azon gondolkoztok el, hogy mit főzzetek holnap ebédre, hanem hogy miért merül fel bennetek egyáltalán az a tevékenység, hogy főzés. Hogy valóban csak enni akartok-e, vagy inkább terített asztal köré megvendégelni a barátaitokat. Be kell bizonyítani a körötted levő embereknek, hogy igenis van saját személyes történetük, legyenek rá büszkék, és meséljék el mindenkinek. És minden személyes történetben megvannak ugyanazok az örökre feldolgozatlan szálak. Ezeken érdemes többedmagaddal elgondolkozni. Hogy megtudd, hogy nem vagy egyedül. Csak ezért érdemes színházat csinálni. És mivel nem vagyok ugandai, sem szerb, sem japán, ezért csinálom én ezt Budapesten.

Mi volt a legkedvesebb nézői visszajelzés a számtalan Novecento után?
Az előadás premiere jut most eszembe. Még Szegeden csináltam a Milleniumi kávéházban, 8 évvel ezelőtt. Érdemes tudni, hogy nagyon be voltam ijedve, életem első monodráma előadása előtt álltam, szóval nem akartam elszúrni. Úgy döntöttem, csak pár embert hívok meg. Olyan 10 emailt küldtem el különböző barátaimnak. Ezen kívül nem szóltam senkinek. Én lepődtem meg a legjobban, amikor 120 ember kinn tolongott az ajtó előtt. De a vége volt a legérdekesebb. Az előadás után mindenki személyesen akart gratulálni. Olyan fél óráig tartott, mire mindenkivel kezet fogtam. Azóta sem volt hasonló élményem. Valószínűleg a szegedi barátaim ráéreztek annak idején, hogy ebbe az előadásba foglalom bele az eddigi szegedi életem, és megérezték azt is, hogy ezzel búcsúzom el tőlük. Utána indultam a magam vándorútjára.

Milyen érzés lassan a századik előadást játszani? Mennyiben változik a darab?

Hát, igen, sokat változott. Ezt a részét nem tudatosan generálom, egyszerűen észreveszem. Amikor már nyolc éve játszol egy előadást, rádöbbensz arra, hogy közben te magad is megváltoztál. Vannak dolgok, amikben régebben komolyabban hittél, és ma már erőltetettnek, giccsesnek, érzelmeskedőnek tűnnek. És akkor észreveszed, hogy azok a sorok, amiket korábban mély átéléssel mondtál, ma ironikus felhangot kapnak. Vannak olyan sorok, amik régebben nagyon viccesen akartak hangzani. Ma már nem tartod őket viccesnek. Egyszerűen igaznak. És akkor egyszerűségük tudatában mondod ki őket. Minden köntörfalazás nélkül. És ami a legérdekesebb, hogy a közönség most kezd rajta nevetni. Változnak az idők.

Végül bemutatnád pár szóban a hétfőn a Bakelitben látható Novecentot?
Ez az előadás egy történetet mond el egy zongoristáról, aki egész életét egy hajón töltötte. Mi mindannyian ott vagyunk valamilyen hajón. A kérdésnek nem mindig annak kellene lennie, hogyleszálljunk-e róla, hanem annak, hogy mit látunk a fedélzetről? Ez a monodráma, amit egyébként meg is filmesítettek (ez lett Az óceánjáró zongorista legendája) egy olyan emberről mesél, aki ugyan soha nem lépett le a saját hajójáról, egyetlen percre sem, mégis látott mindent, amit látni érdemes. És amit látott, azt a zongorajátékán keresztül meg is tudta mutatni másoknak. Novecento nagy példaképem. Nagy tisztelettel fordultam a szöveghez annak idején, és örülök annak, hogy egy igen jó zenészt sikerült találjak az előadáshoz partnernek Márkus Tibor kollégám személyében. Zseniális zongorista és kiváló tanár. Nemrég játszottuk az előadást Sepsiszentgyörgyön egy jazz-táborban az előadást, és jó volt látni a csillogó tekintetű diákjait. Hogy kinek ajánlom ezt az előadást? Mindenkinek, akinek hívószavak lehetnek az olyan szavak, mint barátság, utazás, vagy például az a szó, hogy tenger... Várok szeretettel mindenkit!

Az interjút készítette: Varga Maja

Forrás: Bakelit M.A.C.