"A hiúság nem érdekel" - Interjú Köles Ferenccel

A Vidéki Színházak Fesztiváljának utolsó estéjén, szeptember 13-án lép a fővárosi közönség elé a Pécsi Nemzeti Színház társulata. Georges Feydeau legismertebb művét, a Bolha a fülbe című vígjátékot Méhes László rendezte. Az előadás kettős főszerepét Köles Ferenc játssza. A művésszel vidéki és pesti színész létről, elvágyódásról, kihívásokról és félelmekről beszélgettünk. 

Korábban azt nyilatkoztad, hogy vidéki színésznek tartod magad és nem is akarnál feljönni Budapestre. Most is így gondolod?

Ez nem olyan mellveregetős büszkeség, mint például Francesco Tottié, aki mindig elmondja, hogy soha nem hagyja ott a Romát. Nem akartam én ezt legendává dagasztani. Még most így gondolom, de egyre inkább érlelődik bennem az érzés, hogy jó lenne elcsábulni, kimozdulni Pestre. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy oda is költözzek. Azt hiszem, az ottani légkör, az a hihetetlen gyorsaság megfullasztana. Pécs komoly bázis. Számomra a vidékiség adott. Debreceni voltam, pécsi lettem, tényleg kisvárosi gyerek vagyok. Most hívnak az egyik fővárosi színházba egy szerepre. Ez egyrészt baromi megtisztelő, másrészt arra gondol az ember, hogy hátha felfrissül a tudása, hátha a reflexei nem tapadnak le annyira. Szóval jó lenne igent mondani, de ha őszintén magamba nézek, nem látom, hogy oldható meg logisztikailag, hogy két helyen dolgozzak, hiszen Pécsett szinte minden este játszom. Hogy tudnék nap, mint nap ingázni a délelőtti próbákra majd vissza az előadásokra? De azért nem tetováltattam magamra, hogy vidéki színész vagyok, és soha nem megyek Pestre.

Azt mondod, ha valami miatt érdekel Budapest, az az, hogy kipróbáld magad. Számít, hogy akkor többen megismernének?

Nem, a hiúság nem érdekel. Azért egy-egy POSZT akalmával, amikor a hegy jön Mohamedhez, hízelgő, ha a kollégák megdicsérnek, de én ezekkel a pici szeretet fröccsökkel elvagyok. Nem azt mondom, hogy titkos ál-legenda akarok maradni, akiről tudnak is, meg nem is, hogy itt maradtam vidéken és itt is fogok meghalni. De vidéken is kellenek jó színészek. Most még persze minden újító tervet fölülír az is, hogy olyan picik a gyerekek. Amikor Béres Attila elindult Miskolca, engem is hívott, de hirtelen azt sem tudtam elképzelni, hogy abba a fura ipari városba átköltözzek két gyerekkel, és ott keressünk óvodát, gyerekorvost, mindent. Ha már kicsit nagyobbak lennének, talán könnyebben mozdulnánk, de egyelőre nem, és én ebből próbálok erényt kovácsolni. Nyilván van bennem félsz is, meg egy adag kellemes lustaság. Ha egyszer mégis úgy döntök, hogy elmegyek, az azért lesz, mert Pécsett már nincs kihívás vagy elfogytak az emberek.

Elképesztő karakterizáló képességed van. Ez adottság vagy tanulás kérdése?

A hülyeség, a poénkodás, a vicc mindig bennem volt, és nagyon tudom őket variálni. Többnyire akad tíz vagy tizenöt ötletem, más kérdés, hogy mi az ami jobban megy, mi az, ami kevésbé. Egy karakterszerepbe nem kell belehalnom. Ez nekem alapvetően nem kihívás, inkább csak fárasztó. Izomerő, nem lelki befektetés. Nagyobb kihívást jelent a másik oldal. Szerencsére, Rómeót, Liliomot is belém látták. Persze egy Feydeau szerep nem szégyen. Azért az jó. A Picasso meg a Harminckilenc lépcsőfok is egy furcsa mezsgyén mozog, úgy szórakoztat, hogy van mondanivalója. Megadja az esélyt arra, hogy egy kicsit megmozdítson benned valamit, hogy egy kicsit másképp feküdj le aznap este aludni. De azért mást kíván a színésztől, mint az előbb említett Rómeó vagy Liliom. A Harminckilenc lépcsőfokban több mint húsz karaktert kell eljátszanom egymás után, úgyhogy a minap azon poénkodtam, hogy ha jön még egy néhány ilyen darab, akkor lassan elfogynak a színészi eszközeim, és azt fogja mondani két év múlva a pécsi néző: „ja, ezt már láttuk a Feritől!” Idén a Pán Péterben és a Szentivánéji álomban fogok játszani. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyikben Hook kapitány, a másikban Zuboly leszek. Ilyenkor merül fel, hogy addig „vegzálják” az embert ilyen szerepekkel, hogy egy idő után dacból vágyik másra, esetleg máshová. És nem azért, hogy benne legyen a Blikkben meg a Fókuszban, hanem azért, mert elege lesz abból, hogy minden hasonlóan történik minden évben.

Vágysz nagy drámai szerepekre?

Őszintén szólva, nem tudom pontosan, mire vágyom. Szeretem ezeket a figurákat, de szeretném, ha másmilyen feladatokkal is megtalálnának. Ugyanakkor Pécsett még mindig jó a hangulat. Biztos ezért is döntö úgy, hogy inkább maradok, mint hogy kaszát-kapát eldobva rohanok Pestre. Nagyon kevesen vagyunk, tizenöten, de ez még mindig egy nagyon jó társulat. Merem állítani. Egyébként rossz vagy rossz hangulatú társulatban nem is tudnék dolgozni.

A Bolha a fülbe is jó munka volt? 

Igen. Hál'istennek ez már a második köröm Feydeau-val, aki agy kedvencem. Ha valaki tud értékesen szórakoztatni, akkor az ő. A hülyéjében játszottam öt vagy hat éve, amit Béres Attila rendezett, és a Bolhát nagyon vártam. Az olvasópróbán találkoztam vele először és nem azt mondom, hogy csalódtam, de A hülyéje után, nem röhögtem annyit. Végül a próbafolyamat alatt - ez is csak egy kis Nők Lapja színes, hogy sokkal jobban szeretek próbálni, mint játszani – igazán megszerettem a darabot. Közben rájöttem, hogy borzasztó hosszú. Ugye arra épül a vicc és a konfliktus, hogy összekeverik Chandebise-t és Poche-t, az én két figurámat. Az egyik főpróbán már csöpögött rólam a víz, az egyik kolléga állt velem szemben és csak nézett, én meg éreztem, hogy az arcom szétfolyik. Kiment belőle a tartás. Már csak az utolsó mondatot kellett volna elmondanom, azt hogy „aha, bolhát a fülbe, na majd akkor adok én neked!” és kiment az izmaimból az erő, a kolléga pedig azt látta, hogy Köles Feri ott áll fáradtan. Egyszerűen leesett a maszk. Az utolsó két mondat előtt úgy elfáradtam, hogy már nem tudtam azt játszani, hogy egy kínlódó, középkorú, feleségét újra megszerezni vágyó, Párizsban élő „biztosítási ügynök” vagyok. Tehát egy ilyen szerep komoly kihívás és rengeteg meló, mert a közönség érdeklődését folyamatosan fent kell tartani és el kell érni, hogy baromi jól szórakozzanak. Ehhez meg kell feszülni, mint egy íj.

Méhes Laci főként szórakoztatni akart, vagy becsempészett az előadásba mélyebb társadalmi, emberi kritikát?

Lacinak, mint gondolkodó embernek, nyilván megvan a véleménye a világról, de ebbe a darabba az ilyesmi nem illik. Ez egy jó stílben tartott francia vígjáték. Semmiképpen nem több ennél. Egy másik közös munkába, a Mágnás Miskába viszont csak beleszuszakoltuk a véleményünket. Csak finoman, óvatosan csomagolva. Úgy mint a festő egy kicsi szignót a képe alá. A színész alapvetően hülye ember vagy annak tartják, de van véleménye a világról. Ezt azonban nagyon nehéz megmutatni, mert általában irányítják, és feladatot hajt végre. Én azokat a munkákat szeretem, ahol a stílusban hozhatok valami újat, vagy új poént, új viccet írhatok. Ez a mániám. Számomra a szöveg nem fix, mert egyrészt az utolsó pillanatig lusta vagyok megtanulni, másrészt, ha van jobb ötletem - és mondjuk nem egy Shakespeare-ről van szó, amit nem illik és nem is tudok megváltoztatni -, szeretek beleírni a darabba, szeretek kitalálni új poénokat. Az a fajta szabadság, amit Laci ad munka közben, nagyon jó dolog, kegyelmi pillanatokat eredményez. Szűk három éve ismerem őt, de teljesen egymásra tudunk hangolódni: egyrészt jól szórakozunk a próbákon, másrészt a kitalált poénok nagy része beépül az előadásba. Rendszeresen előfordul, hogy ha olyan jelenetet vesz, amiben nem vagyok benne, és elégedetlen a szöveggel, megkér, hogy gondolkodjak rajta. Baráti lett a viszonyunk. Nagyon szeretem ahogy dolgozik, ahogy rendez, és azt, amilyen energiákat megmozgat.

Mivel ajánlanád a fővárosi közönségnek, miért érdemes megnézni a pécsi Bolha a fülbe előadást?

Feydeau olyan szerző, akit csak önmagával lehet ajánlani. Ezt a darabot néhány évente újra és újra előveszik. A mi előadásunk baromi szórakoztató,  szerintem ízléses, hű a szerzőhöz, mégis frissen, energikusan játsszuk. Ez az előadás művészi gonddal készült, akármennyire furcsán is hangzik ez egy vígjátéknál. Lacinak fontos volt, hogy ne legyen egy hamis pillanata sem, hogy pontos legyen, ne egy elkönnyített, gatyaletolós színházat lásson a közönség. Ez a mű a polgárság és a burzsoázia kritikája, nevetünk rajta, értjük, hogy miről szól: erről a fura álszentségről, a kapuzárásról, a pánikról, a szerelemről, meg az életről és halálról, mint egyébként minden nagy klasszikus.

Most a Vidéki Színházak Fesztiváljára érkezik... Jó kezdeményezésnek tartod ezt a fesztivált?

Ha másért nem, azért jó, hogy egyszer-kétszer a Köles Feri megmutassa magát Pestnek. Egy ilyen megmutatkozás mindenkinek kijár, aki vidéken teljesít szolgálatot. (Nevet.) Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd a pestieknek a darab. Szívesen leülnék egy-két nézővel - aki biztos nem a Köles Ferire meg a Darabont Mikoldra váltott jegyet – és megkérdezném, hogy érezték magukat, mennyire találták színvonalasnak amit láttak. Mert a vidéki színész sem különb, mint a pesti, csak más pályán fut. Nem egy új, nagy stadionban, hanem egy pici falusi gyepes pályán játszik. De a lényeg ugyanaz: érvényes és ízléses előadásokat csinálni. 

Kérdezett: Spilák Klára