Hol zajlanak a legfontosabb drámák? - Interjú Grecsó Krisztiánnal

Szeptember 12-én első alkalommal láthatta a magyarországi közönség Grecsó Krisztián színdarabját Mellettem elférsz címmel. Az író azonos címmel megjelent, nagysikerű családregényét dolgozta át színpadra Léner András rendező felkérésére. A darab ősbemutatójára Bécsben, német nyelven került sor 2014 tavaszán. Grecsó Krisztiánnal a családtörténetek sajátságos utóéletéről, a színpadi változat születésének titkairól, női szemszögről és persze szerelmekről beszélgettünk.

Grecsó Krisztián, fotó: Burger Barna

A Mellettem elférsz önéletrajzi ihletésű regény. Mennyire gyakori, hogy egy író a saját illetve a családja történetét írja meg?

Grecsó Krisztián: Két alapvető szerzői modell van e tekintetben. Az alanyi szerzők, akik közül talán az utóbbi idők legismertebb alkotója Szabó Magda, illetve azok, akik az átszűrt tapasztalatokat, élményeket nagyon elemelik, mondjuk, Kínába teszik a történetet. Nekem mindig is az alanyi próza volt a szívem csücske. Mindig szerettem azzal játszani, hogy a történetnek köze van hozzám, belőlem indul el. Az olvasó aztán majd eldönti, hogy igaznak találja, vagy sem, szerinte az író-e a műben szereplő alak, vagy sem, mondhat akármit a szerző. Mondhatom, hogy ezek nem az én szerelmeim, mondhatom, hogy a nagymamámmal nem egészen így történtek a dolgok, ők kinyomozzák, utánajárnak. Két hónappal ezelőtt Tatán voltam és odajött hozzám egy hölgy, aki azt mondta: ő már kinyomozta, hogy Zách Éva hol lakott a Pozsonyi úton. De melyik emeleten? – kérdezte. Zách Éva nem lakott a Pozsonyi úton. Zách Éva teljesen fikció. De ő kiszámolta abból, hogy Aczél elvtárs hol állt meg a kocsival, meg abból, hogy hol van a ház. Erre mit lehet mondani? Mosolyogtam és azt feleltem: ennél szebb olvasói elismerést! Ezek szerint Zách Éva életre kelt egy fantáziában és létezik!

De nem rossz, hogy az olvasó a könyv alapján alkot rólad és a családodról egy képet, ami kicsit igaz, kicsit nem? Ez nem üt vissza a saját életedben?

Grecsó Krisztián: Ez nyilván egyfajta vallomásosságnak tűnik. Olyan, mintha a saját személyiségemet rajzolnám újra és újra, narrálnám a saját és a családom történeteit, a múltat. De én mindig megpróbálok kilépni a főhős mögül. Ő maradjon elől, én pedig egy egészen más módon mutatkozhassak meg. Mert ha nem így lenne, akkor az egész csak egy öncélú valami lenne, nem pedig irodalom. Én nem rombolom le az emberekben azt a képet, amit kialakítanak a regény alapján. „Milyen szép ez a történet a nagymamádról!”- mondják. Nem mesélem el, hogy a nagymamám akkor nem is élt, ott nem is járt. Nem akarom elvenni tőlük ezt az örömöt, legyen az övék, gondolatban költsék tovább. Ennek egyébként egy nagyon egyszerű oka van: ilyenkor a legtöbb olvasó a saját nagymamájára gondol. A családtörténetek nagyszerűsége pontosan ebben rejlik: örökké behelyettesíthetők és újraélhetők.

Mennyire adaptálható egy regény színpadra? Szerencsésebb-e, ha a szerző saját maga írja át a darabját vagy az a jobb, ha egy „idegen”, aki távolról tudja szemlélni a művet?

Grecsó Krisztián: Lehet, hogy egy ilyen szövevényes regény estében, mint a Mellettem elférsz, ami ennyi cselekményszálon fut és több mint száz évet ölel fel, szerencsésebb indulás lett volna, ha egy idegen kéz kezdi adaptálni. Én megcsináltam a „nulladik verziót”. A bécsi ősbemutató végül annak nagyjából harminc százalékával dolgozott. Ráadásul annak az előadásnak is voltak tanulságai, úgyhogy a Rózsavölgyi előadása teljesen új és más lesz.

De regényíróként hogy látod a színdarabot? Ha megpróbálsz távol állni tőle, azt tudod mondani, hogy ez egy érvényes változata a regényednek?

Grecsó Krisztián: Nagyon sok minden más. Vannak benne például olyan szereplők, akik nincsenek a regényben. Egyszerűen adták magukat. Képzeld, olyan hatással lett rám, bizonyos szereplőket olyan jónak tartok, hogy ha majd egyszer írok valamit, ami ehhez a regényhez kapcsolódik, ezeket a karaktereket használni fogom. Ennek eleinte egyébként technikai okai voltak. Hat színésszel dolgozhattunk, ami persze nem kevés, de egy regény esetében ennél jóval több karakter van. Ez a követelmény tehát adva volt, aztán rájöttünk arra, hogy milyen jó lehet, ha ezt arra használjuk fel, hogy érzékeltessük a párhuzamokat az évszázadokon keresztül. Tehát egy színész eljátszhatja a saját apját, majd önmagát, sőt a saját nagyapját is, és akkor generációkon keresztül átélheti azt a problémát, ami tulajdonképpen az egyik alapkérdése a regénynek, hogy ugyanazokat a köröket futjuk-e vagy sikerül-e ebből a kényszerű körbe-körbefutásból valamikor kiszállni? És ha kiszálltunk, az vajon mit jelent? Lett tehát egy kifejezetten jó dramaturgiai kompozíció a technikai kényszer hatására. Ha már így alakult, akkor ez bizonyos szálakat összefűzött és átalakított. Nyilván a színpad egészen más felépítményt követel meg, mint egy regény. Ez egy olvasata vagy értelmezése az eredeti műnek, de én azt szeretem, ha ez így működik, vagyis a rendezőnek köze van hozzá. Ha ő értelmezi, mert azt úgysem tudom elérni, hogy az én szerzői koncepcióm, amit vágyálmaimban elképzeltem, legyen valamilyen módon tükrözve. Egy közös cél van: itt a Rózsavölgyiben szülessen meg egy igazán jó előadás. Hogy annak milyen százalékban van köze a Mellettem elférsz című regényemhez, az egy másik kérdés. Sokkal rosszabb lenne, ha nagy százalékban lenne köze, de rossz előadás lenne.

Mondhatjuk akkor, hogy ez nem egy adaptáció, hanem egy új színdarab?

Grecsó Krisztián: Igen, amit a regény ihletett. Szabadon működtünk, amiért én voltam a leghálásabb. Egy író életében ilyen szituáció ritkán fordul elő. A színházban gyakran megtörténik, hogy egy darab önálló életre kel. Új poénok születnek, új mondatok. Egy regénynél ilyenfajta utóélet nincs. A színpad megengedte, hogy újra lehessen molyolni a szöveggel, bár húzódoztam az elején, mert az író mindig az új regénnyel akar foglalkozni. De nagyon-nagyon örülök, hogy így alakult és hálás vagyok, hogy itthon is bemutathatjuk, bár bennem semmiféle sértettség nem volt az ügyben, hogy elsőként nem egy magyar színháznak jutott eszébe, hanem a bécsi, a Theater Brett-nek.  

Említetted, hogy a történetben több generáció sorsa elevenedik meg mindegy száz évet felölelve. Mennyire hangsúlyosan jelenik meg a műben a történelem, a politika?

Grecsó Krisztián: Valahogy női szemszögből van elmesélve ez a regény. A nagymamámtól tanultam, aki kemény XX. századot tudhatott maga mögött, hogy túl kell élni és hogy a család a legfontosabb. Lehet, hogy a pengő elértéktelenedett és a családi ház árán csak egy lábost meg egy kést tudtak venni, de nem ez volt a lényeg. A fontos az volt, hogy a férje hazajött a háborúból és a gyerekek túlélték a borzalmakat. Ebben van valami éteri bölcsesség és egyúttal persze picit kívülálló is: nem csinálója a történelemnek. Ebből a szemszögből igyekeztem megírni a regényt. Persze kisiklik az élet mindattól, ami körülvesz minket, de a legfontosabb drámák nem ott zajlanak. A lényeg, hogy szeretjük-e egymást vagy nem. És ha ott baj van, az a baj. Ezt a szemléletet annyira szépnek találtam, hogy így akartam megírni a regényt. Próbálom magánemberként is magamévá tenni ezt a gondolatot és azt hiszem az előadás is így kezeli a történelmet.

Az egyik legfontosabb szereplő, a történet kulcsfigurája Benedek, aki miatt a főhős nyomozni kezd.

Grecsó Krisztián: A történet elindítója egy titok, egy sokáig lappangó családi titok, ami egy hosszú és nehéz szerelmi történet eltitkolása volt. Egy meleg szerelmi történeté. Illetve nekem nagyon tetszik a nagymamám definíciója, aki azt mondta: „nem meleg volt, hanem abba az emberbe lett szerelmes”. Ez olyan szép. Olyan mértékben megengedő, fölvilágosult, demokratikus gondolkodás, olyan sok szeretet és elfogadás van benne. Örülök, hogy az előadásnak ez egy központi szála lett. Nagyon fontos azonban, hogy nem a meleg szerelem kérdésköre a lényeges, hanem az, hogy ez egy minden szempontból megátkozott és megnehezített egymásra találás története, amit az egyik fél kisiklásként él meg. Egy anti-jónási történet: mindenáron prófétává szeretne válni, de az ő sorsa „mindössze” egy szerelem. Szó van hűségről, szó van várakozásról, hiszen tizenhárom év után teljesül be az a szerelem. Ilyen mértékű áldozat, kitartás nagyon ritka, megrázó és egyben fölemelő is. Sokkal több tanulsága, finomsága és ereje van ennek a történetnek, mint hogy leszűkíthető legyen arra, hogy jelen esetben két férfi szereti egymást.

Ez a szál „happy enddel” végződik, de vajon pozitív végkicsengésű-e a mű egésze?

Grecsó Krisztián: Meglepetésemre sokan mondták azt, hogy milyen szomorú vége van a könyvnek. Szerzőként én azt hittem, hogy boldog vége van. (Nevet) Nyilván a hagyományos happy end az lett volna, ha a jelenkor generációja is egymásra talál, de szerintem ennél egy tágabb és mégis intimebb happy end van: az idős Zách Éva és a fiatal elbeszélő kapcsolata alakul át egy belső családi viszonnyá, egy unoka - nagymama viszonnyá. Ez a fiatalember beteljesíti azt a sorsot, amit a nagyapja szeretett volna: pesti polgár lehet, aki otthon érzi magát a nagyvárosban és szinte családra talál.

Mivel ajánlanád, miért érdemes megnézni ezt az előadást?

Grecsó Krisztián: Remek színészek dolgoznak benne, ami nagyon-nagyon fontos és olyan drámákat élhetnek meg a nézők, amiknek súlya van, a saját életek tétje van benne. Nem történelmi tablót fogunk látni, hanem emberi sorsokat, amiben nagyon jólesően magunkra lehet ismerni. Átélhető drámákat kínál ez az előadás, hétköznapiakat, egyszerűeket, családiakat. Egy belakható, beazonosítható, átélhető történet ez.

Szerző: Spilák Klára