Fehér felhő - Molnár Ferenc darab a Nemzetiben

Szeptember 27-én mutatja be a Nemzeti Színház Molnár Ferenc Fehér felhő című művét Béres Ilona főszereplésével.

Molnár Ferencről röviden

Budapest, 1878 – New York, 1952

Jogot tanult Genfben, újságíró lett Budapesten. Első színdarabját (A doktor úr) 1902-ben mutatták be. 1907-ben volt Az ördög premierje, ez hozta el számára a színpadi világsikert, amely élete végig elkísérte, többek között olyan slágerdarabok révén, mint a Liliom, A testőr, a Játék a kastélyban, Az üvegcipő…

Nagyvilági életet élt, nőcsábászként ismerte Pest, híres és viharos házasságai voltak Vészi Margittal, Fedák Sárival és Darvas Lilivel. Depresszióval küszködött egész életében, de az utolsó pillanatokig megszállottan írt. Műveivel jól keresett – Csekkszpírnek gúnyolták irigyei. 1937-ben járt utoljára Pesten, 1940 januárjától halálig a New York-i Plaza Hotelben lakott.

Mirákulum a frontról avagy Molnár Ferenc és A fehér felhő

Amikor 1914 novemberében haditudósítóként elindult a frontra, Molnár Ferenc befutott író volt. Megírta a Pál utcai fiúkat, Az ördögöt már New Yorkban is játszották, és túl volt a Liliom 1909-es sikertelen budapesti bemutatóján (csupán huszonhat előadást ért meg első nekifutásra egyik főműve).

A barátjával alapított Estnek, illetve a Budapesti Naplónak tudósított többek között a szerb és a galíciai frontról – pontosabban inkább mögüle: „Nem volt bátor ember, még az utcán átmenni is félt – meséli nagyapjáról Sárközy Mátyás író –, a front mögött húsz-harminc kilométerrel, kocsmákban ferblizett a K. und K. tisztekkel, tőlük friss információkat és érdekes, gyakran novellisztikus történeteket hallott. Ezeket gyorsan és ügyesen megírta, megesett, hogy egy-egy jó riportját a világsajtó, az ellenfél sajtója is átvette.”

A kezdeti lelkesedésből és a kincstári optimizmusból kijózanodva, a cenzurális szorításban is hitelesen írt Molnár, remekmívű beszámolóit megértés, melegség, pátosz és humor jellemezte. Apró részletekbe menő megfigyelései hitelesen tudósítottak a magyar katonák helytállásáról, hősiességéről, de a bakák szenvedéseiről, a veszteségekről is. Kötetben Egy haditudósító emlékei címmel 1916-ban adta ki harctéri írásait.

Molnár, akit haditudósítói munkájáért Ferenc József-renddel tüntettek ki, a sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumát, amiért megkapta a Tudományos Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Voinits-díjat.

A Nemzeti Színház az 1914/1915-ös csonka évad utáni szezonban, 1916 elején remek szereposztásban – többek között Bajor Gizivel, Rajnai Gáborral, Somlay Artúrral – tűzte műsorára A fehér felhőt (rendező: Hevesi Sándor, zeneszerző: Kacsóh Pongrác). Ezt a besorolhatatlan műfajú darabot közel negyvenszer játszották, akkor utoljára.

„Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni?” – fogalmazott a világháborús darabról és annak aktualitásáról a Nyugat kritikusa Ignotus, Kosztolányi pedig azt írta: „csitító morfium a fájdalomra”.

Molnár, a vérbeli hírlapíró-tudósító megírta újságokba, amit látott, és Molnár, a vérbeli színházi szerző, megírta színpadra is, amit gondolt és érzett: azt az igazságtalanságot, hogy a nincstelen, földnélküli bakákat áldozzák fel ágyútöltelékként a magyar föld védelmében, távol a hazától.

Történik 1915-ben. Valahol Galíciában. Magyar huszárok éjszakáznak sorsukra várva. Az elkövetkező ellenséges támadás a legsötétebb forgatókönyv szerint zajlik. Otthon asszonyaik virrasztanak nagy gonddal megírt leveleik fölött, melyek közül néhány még életben talál egy-egy katonát. A többi asszony már csak a férj halálhírét kapja válaszul, aki a lövészárkok mocskában, idegen földön, lerongyolódva, ki tudja miféle hatalmakért harcolva pusztult el. A gyerekek elindulnak felfelé, a falu határában lévő hegyre, ahol – így képzelik – apjuk, a mindenkori közlegény, tizedes, hadnagy vár rájuk... a fehér felhőn.

Szerző: Kornya István

Emlékezés és felejtés - Vidnyánszky Attila rendező a darabról

Száz évvel ezelőtt tört ki az első világháború. Vannak, akik úgy tartják, a szarajevói merénylettel (mások szerint az első világháborút lezáró „békével”) kezdődött a 20. század. Tény, hogy az öldöklés négy esztendeje alatt alaposan megváltozott a világ. A háború lóval kezdődött, és tankkal ért véget; akkor vetettek be először tömegpusztító fegyvert; létrejött az első kommunista állam; Európa térképe szinte a felismerhetetlenségig átalakult – széthullott a hatalmas Osztrák-Magyar Monarchia… Ha az emlékezés és a felejtés kérdését nézzük, vajon sok ez a száz év vagy kevés…

Fekete ég

1916-ban a Nemzetiben mutatták be Molnár Ferenc A fehér felhő című egyfelvonásosát. A mű képzeletbeli epilógusa és a prológusa a közönség számára maga a mindennapok valósága volt. Ezeknek a hétköznapoknak az iszonyatába írta bele a mirákulumnak nevezett művét Molnár. Nekünk már csak a mű maradt, az akkori mindennapok mára történelemmé távolodtak: személytelen tan- és tényanyaggá.

Azért született meg az előadás első része, a Fekete ég című háborús előhang, hogy megmerítkezhessünk abban a háborús korban. Felvillantjuk a kor jellegzetes alakjait: a császárt, aki „mindent meggondolt és megfontolt”, a háborút először ellenző, majd szolgáló Tisza István miniszterelnököt, a magyar bakát, az özvegyet, az árvát, a frontszolgálat helyett a Balatonon vitorlázó úrifiúkat, a tele orfeumokat. Megidézzük a háborús lelkesedés tébolyát és a kiszolgáltatottságot, azt, hogy nemcsak az ágyútöltelékeknek használt bakák váltak puszta eszközzé, hanem a nők is: a harctéri kuplerájok „katonás” működését szabályozó paragrafusokban részletezték azt is, hány katonát kell az első, a másod és a harmad osztályú prostituáltaknak naponta kiszolgálniuk. Fedák Sári és Jászai Mari naplóján keresztül megjelenik a háború vérgőzében is felelősséggel gondolkozó és cselekvő művész.

Nem a történelem tényeit soroljuk, elevenítjük fel, hanem a kor alakjainak, hangulatainak, ellentmondásainak az esszenciáját, mélységeit kutatjuk. Átélhetővé reméljük tenni az egykor voltat, hogy személyessé váljon a múlt. A Fekete ég haláltáncának sötét víziójából jutunk el a második felvonás fehér felhőjére…

Személyes történelem

Tudom: képtelenség felejtés nélkül élni. A legnagyobb megpróbáltatások, borzalmak túlélésének egyik záloga maga a felejtés. Ugyanakkor rettenetesen veszélyes is ez. Hiszen, ha az emlékezés helyét átveszi a felejtés, a következő generációk ugyanazokat a hibákat, borzalmakat, bűnöket követik el újra és újra – és ez így is van, amióta világ a világ. Elég csak a közelmúlt történetét felidéznünk: még egy évtizede sincs, hogy véget értek a délszláv háború borzalmai, és a veszély megint itt ólálkodik a közelben: Ukrajnában pattanásig feszült a helyzet, a térség bármikor belobbanhat.

A próbák elején arra kértem az előadás diákszereplőit – a kaposvári színészosztályom és a Színművészeti Egyetem hallgatóit –, kutakodjanak családjuk történetében: mit őrzött meg a családi emlékezet és legendárium az első világháborúról. Semmit – mondogatták hetekig. Az otthoni faggatózások, a kérdések aztán itt-ott megnyitották a személyes „archívumokat”, s először lassan, majd tömegével kerültek elő történetek, emlékek, legendák, levelek, naplók, fényképek… Hosszú beszélgetéseink során ki-ki beszámolt felmenői érintettségéről, s ezek beépültek az alakítások gesztusaiba, mondataiba, helyzeteibe.

A fehér felhő

Tiszta indulattal írta meg Molnár A fehér felhőt. Minden, ami szívfacsaróan szentimentális és patetikus Molnár életművében, az itt is érezhető: Liliom égbe vágyása, a Pál utca fiúk kölykeinek heroizmusa és idealizmusa, a legalul lévők tiszta igazsága, mint az Üvegcipőben...

A háborús iszonyat elől nincs menekvés, mindenki érintett. Molnár sem tud „megoldást”, csak annak az elemi emberi vágynak adott kifejezést, amit saját korának emberei úgy óhajtottak: az illúziót, a valóságtól való elrugaszkodást. Molnár egy fehér felhőig rugaszkodik el. Az égig. „Csitító morfium a fájdalomra” – írta Kosztolányi A fehér felhőről. A morfium, tudjuk, nem gyógyít, csupán egy ideig elviselhetővé tompítja az elviselhetetlent. Molnár „morfiuma” azonban szerintem gyógyír. A háborús árvák elindulnak a falu határában lévő hegyre, onnan a fehér felhőre, hogy találkozzanak elesett apjukkal… Gyönyörű és tiszta mese ez, amelynek végén megtörténik a csoda. És a mese, a csoda – hitem szerint – gyógyít.

Molnár a mesébe menekül, hogy megtörténhessen a csoda. Azért ígér illúziót, mert neki sincs más eszköze, amit az iszonyattal szembeállíthatna. Azokért emel szót, akik a legkiszolgáltatottabbak: a gyerekekért, akik árván maradtak, az asszonyokért, akik özvegyen tengődtek árváikkal, és a bakákért, akik elpusztultak, azt sem tudva, miért is kellett életüket feláldozniuk. Molnár minden mondatával politizál – mert minden sora, gondolata pacifista.

Molnár azzal zárja A fehér felhőt, hogy a még életben lévő bakák ott gubbasztanak a lövészárokban. Csendesen dalolnak. Várják az újabb rohamot. Félnek és remélnek. Most, amikor ezeket a gondolatokat fogalmazom, még nem tudom, miként hangolom majd ezt a jelenetet. A teljes reménytelenségben maradnak majd ott a katonák a lövészárokban? Vagy Ady igazsága erősödik fel? „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”… Vagy, ha nem tudunk mi sem más megoldást, maradjon legalább valami illúzió… Még nem tudom.

Lejegyezte: Kornya István

Ajánló

A fentiekben részletet olvashattak a Nemzeti magazin új számából, melyben interjúk, érdekességek szerepelnek a Nemzeti három új bemutatójáról: Operett, a Szentivánéji álom, Fekete ég – A fehér felhő. Főszereplőik: Béres Ilona, Olt Tamás, Nagy-Kálózy Eszter, Szarvas József, Hobo, Tompos Kátya színművészek…Vidnyánszky Attila, David Doiasvili rendezők. A magazin szeptember-októberi számából azt is megtudhatják, milyenek voltak a frontszínházak és mi volt a ripacsok tőzsdéje. 

Fekete Ég – háborús előhang

Molnár Ferenc: A fehér felhő

mirákulum egy részben

BÉRES ILONA m. v. | NAGY-KÁLÓZY ESZTER | SÖPTEI ANDREA | MÉCS KÁROLY m. v. | RUBOLD ÖDÖN m. v. | OLT TAMÁS | BERECZ ISTVÁN m. v.

Közreműködnek:

a Színház – és Filmművészeti Egyetem V. éves színész hallgatói: Brassai Tóth János, Janka Barnabás, Zoltán Áron | a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének III. éves hallgatói: Ács Eszter, Barta Ágnes, Berettyán Sándor, Berettyán Nándor, Bordás Roland, Fülöp Tamás, Katona Kinga, Krausz Gergő, Kránicz Richárd, Kovács András, Mikecz Estilla, Nagy Johanna, Stefánszky István, Vas Judit

Gyerekszereplők: Miskey Roland, Hovanyecz Petra, Csonka Benedek, valamint a Budapesti Énekes Iskola tanulói: Bárány Ágoston, Bene Sára, Horváth Emma, Horváth Vilmos, Horváth Zsófia, Kiss Bertalan, Köpecsiri András, Köpecsiri Anna, Molnár Ákos, Molnár Krisztián, Nguyen Dominik

Díszlet- és jelmez: Olekszandr Bilozub // Szakértő: Kovács Viktor // Dramaturg: Verebes Ernő // Ügyelő: Lencsés István, Géczy István // Súgó: Kónya Gabi // Rendezőasszisztens: Kolics Ágota

Rendező: Vidnyánszky Attila

PREMIER: 2014. szeptember 27. – 19 óra Nagyszínpad

„Molnár Ferenc örököseinek engedélyét a Hofra Kft. közvetítette.” - www.hofra.hu

Forrás: Nemzeti magazin