Istent a falra festeni - Mészáros Tibor először rendezett

Mészáros Tibor, a Csokonai Színház színésze első alkalommal rendezett: Tar Sándor A mi utcánk című regénye alapján írt színdarabot. Az Istent a falra festeni bemutatóját szeptember 26-án tartották. Ennek kapcsán készült interjú.

 

Miért épp A mi utcánkkal kapcsolatban jutott eszébe, hogy szívesen rendezne?

M.T.: Nagyon egyszerű az oka. Mercs Jancsi barátomnál megláttam ezt a könyvet, megkérdeztem, hogy kölcsönadja-e, és gyakorlatilag nem volt visszaút. Nyomort, lélektelen mélységet leírni talán könnyű, de ennyi humorral és empátiával megfogni szétesett embereket, és ennyire szeretni az ő már-már szerethetetlenségüket, az lenyűgöző volt számomra.

 

Tar Sándor persze kívülről nézi ezt a világot, nem válik érzelgőssé, ez az empátia – amiről beszél − sokkal inkább az életutak megismerése után vehető észre, s legfőképp nincs magyarázat a kilátástalanságra. Rendezőként külső kamerával figyeli ezeket a figurákat?

M.T.: Olyannyira, hogy van egy szereplő, aki gyakorlatilag alig kommunikál a többiekkel, végig külső szemként reflektál rájuk, de a szeretet nekem nagyon fontos. Az én külső reflektálóm szereti ezeket az embereket, sőt, meg akarja érteni őket. Épp ez a kontrasztja ezeknek a mélyen önmaguk lelkébe süllyedt embereknek, hogy valakinek muszáj magasztosabbnak lennie, és ezzel a rálátással észrevenni azt, hogy nem a szándék a rossz, hanem a körülmények.

 

istent

 

Név szerint hagy meg figurákat, középpontban ott a kocsma, mint fő élettér, a sín, a vonat mint viszonyulási pont az igazából stagnáló időhöz. Mi maradt meg A mi utcánk szövegéhez képest, és mit változtatott?

M.T.: A szövegkönyvet olvasva több benne a humor, én pedig a színészekben bízom − és próbák alapján úgy látszik, hogy joggal −, hisz az ő dolguk lesz, hogy ennek a mélyét, fájdalmát megkeressék, mert ezeknek a mondatoknak, ha érezhető problémákkal küzdő emberek szájából potyognak ki, akkor nagyon fanyar humoruk van. Olyan, amikor úgy nevetünk, hogy közben szívjuk a fogunkat egy kicsit. Hogy mi maradt meg? Márton Imola dramaturg, aki átolvasta a szövegkönyvet és segített nekem, azt mondta: igazság szerint csak nyomokban tartalmaz Tar Sándort, mert az alapszituáció, a kiindulópont, az a fajta megsüllyedt lét, amelyből a Tar-regényben elindulunk, ott egy állandóság, egy viszonylag megrekedt állapot, engem viszont rendezőként az is érdekel, hogy ebből egy fel-fellobbanó gondolat, érzés hogyan tudja még inkább a véglet felé mozgatni ezeket az embereket. Hogy lehet-e, vagy van-e egyáltalán kiút? Tehát az alapszituáció Tar Sándor-i, de onnan kezdve csavarok rajta jó pár helyen.

 

Cselekményben, történésben, jellemekben is akad eltérés?

Persze, hisz vannak nagyon jó figurák, és ebben nem is akartam változtatni, de van ahol egy női figura tipikus jellemvonását nálam egy férfi kapja meg, és azt bontottam tovább. Így jön létre egy Tar Sándor alapú, de önálló figura, illetve írtam olyan elemeket, amelyek nincsenek benne a regényben. A mi utcánk nem egy nádas-berkes Tüskevár, hanem mindennek funkciója van. A sín, a töltés töve nekem is élénk emlékem. Nálunk is otthon, Gyomaendrődön ott volt a falu vége a kacsaúsztató tóval, ahol eldübörög a vonat. Ez önmagában hordoz valami olyan pluszt, ami nem ismerve átélhetetlen. Az a vonat belezakatol az emberek lelkébe, ha akarják, ha nem. Periféria, s biztos voltam benne, hogy használni kell. Másrészt az egy létező dolog, ott valami jön-megy, ott van átjárás. Ott lenne lehetőség, ha más nem, felszállni arra a vonatra, és mégsem történik meg. Mégsem történik meg, hogy innen bárki is bármerre mozdulna, mert azt a lehetőséget nem látják meg.

 

Miért ilyenek ezek az emberek? Valóban arról van szó, hogy rossz helyre születtek, vagy képtelenek bármilyen harmóniát vinni az életükbe?

Nagyon furcsa módon nekem ez a darab a reményről szól, hogy soha nincs olyan, hogy soha. Mindig lehetne előre.

 

Annak ellenére, hogy nem tudnak felszállni a vonatra?

Annak ellenére, sőt, pont ezért! Nem lényeges, hogy a szereplők tanultak vagy tanulatlanok, nem lényeges, hogy ideszülettek vagy a körülmények áldozatai, hanem hogy önmaguk áldozatai. Benne vannak valamiben, amiből akár lehetne mozdulni, hogy ha nem a másik vesztesége jelentené az egyetlen örömöt.

 

Ezért is hiányoznak a regény erőteljes politikai vonatkozásai? A szocializmus és a rendszerváltás beváltatlan ígéretei leválaszthatatlanok a regényről?

Igen, Tar Sándor ezt nem tudta kikerülni, ebben élt, és ott volt az ügynökmúltja. Én ezt kihagytam, mert az ember a fontos ez esetben is. Az ember okozza azt a helyzetet is! Politizálhatnánk, de a politika is csak egy helyzet, egy lelkiállapot, egyfajta beállítottság kérdése, hogy éppen ki mit, hogyan gondol, és hogy éppen a politikába veszve el küzd valós vagy vélt ügyekért, vagy a párjáért, az életért, a megélhetésért. Így feleslegesnek tartottam, hogy belebonyolódjunk. Egy olyan plusz réteg lenne, ami nem érné meg, mert elveszítenék vele embereket a színpadon, lelkeket. És talán (nevet) nézőket is.

 

Miért lett keserédes a darab műfaji megjelölése?

Nem félek a keserédestől, mert az egy valós dolog, pont a kettőssége miatt. Inkább keser, az édességét majd a szövegek, helyzetek fogják megadni! Persze lehetne ebből egy „jó kis” vérbő komédiát is csinálni, kitömött fenekű asszonyokkal és bajszos férfiakkal. Az én dolgom rendezőként az, hogy elmagyarázzam a színészeknek, hogy szerintem ez miből fakad, a léleknek melyik az a bugyra, ami úgy buzog ott valami fekete kátránnyal, hogy mégis ezt a szöveget tudja kiköpni. Nem cél nem szórakoztatni persze, de a mélysége ne vesszen el belőle.

 

Az egyik szereplő, Mancika, a darab egy meghatározó pontján azt mondja: „Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik. Az meg akkor már öröm.” Ez az Istent a falra festeni életfilozófiája?

M.T.: Ha összefoglalnám a darabot, ezekkel a mondatokkal tenném. Persze így, kiragadva a szövegkörnyezetből lehet szép, filozofikus, tömör, nyálas vagy szépelgő, ki hogy látja, de inkább az a lényeg, hogy ez is elhangzik valaki szájából. Olyan szereplőtől, aki ebben nagyon hisz, miközben a szituációban szinte mellékesen elfolyik. Észrevétlen marad tehát egy olyan életigazság, amelyre mindenki felkaphatná a fejét.

 

Nem lesz csend…

M.T.: Nem lesz. Ő kicsit körbenéz, tudja, hogy mondott valamit, a maga egyszerűségével érzi is, hogy ebben lehetne hinni, de minden megy tovább. Mindegy, hogy önsajnálatnak, bánatnak hívjuk, vagy haragnak, efölött is megy tovább az élet.

 

(lejegyezte: Vajland Judit)