"Ritkán mondok nemet" - Villáminterjú Tompos Kátyával

A Nemzeti Színház színésznőjével olvashatnak rövid interjút.

A Nemzeti Színház színésznője az elmúlt évadban Szent Johannát alakította a Johanna a máglyán című drámai oratóriumban, és Mirát a Boldogságlabirintus című előadásban – a társulat szavazatai alapján elsőként ő kapta a Nemzeti Színház Szörényi Éváról elnevezett új díját. A 2014/2015-ös szezonban a Szentivánéji álomban (Heléna), az Éjjeli menedékhelyben (Nasztya), az Ingyenélőkben (Irén) és a Don Quijotében (Antonia) lesz látható. Ennek kapcsán adott interjút.

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazin szeptember-októberi számában jelent meg:

Zenés színház szakon végzett – ez a saját választása volt?

– Éppen indítottak egy ilyen osztályt, és mivel azt mondták, jól énekelek, úgy éreztem, meg kell próbálnom. De azért beírtam a felvételi lapra az orosz szakot is. Szerencsésnek éreztem magam akkor, hogy felvettek, de utólag sokat töprengtem rajta, mi lett volna, ha még egy-két évet komolyodom a Színművészeti előtt egy másik egyetem falai között. Bármilyen furcsa is, néha hiányzik a körmölés, az asztalnál való munka, hogy használjam az intellektusom…

Azt a szerepformálásnál is használja…

– Persze, de úgy értem, ha pár évet eltöltök a bölcsészkaron. Mivel nem így alakult, sokkal több idő kellett, hogy rájöjjek, hol is vagyok valójában. Minden napot úgy kellett volna kezdeni, hogy valaki beleverje a fejembe, milyen szerencsés vagyok, hiszen ezt a pályát annyian szeretnék, és van, aki belepusztul, hogy nem lehet színész. Én ezt a helyzetet nem tudtam jól felhasználni a Színművészeti első három évében.

Nem érezte jól magát? Nincsenek jó emlékei?

– Jó emlékeim vannak, csak most sokkal higgadtabban tudnék mindennek nekifogni. Frusztrált a tapasztalatlanságom – az élet minden terén. A gimnáziumban rendes, jó tanuló voltam, persze, eljártam bulizni, de mindig tudtam, hol a határ. A tanulás volt a fontos, és az, hogy hová megyek tovább. De a Színművészetinél hihetetlenül fontos az élettapasztalat is, hogy ne csak elméletben tudj dolgokat, hanem kerülj ki a burokból, ismeretlenek közé, akik nem tudják, mire vagy képes. És legyenek meg a pofára eséseid.

Ezeket úgyis megkapja az ember…

– Azt láttam, hogy mindenki tudja, hogyan kell próbálni, én meg csak állok, és nézem, hogy mások milyen jól tudják… Ilyen hülyeségekkel töltöttem az időt, míg az énekmesterem helyre nem rázott. Bagó Gizella volt az, aki bíztatott, aki átlátta a helyzetemet, és nem beszélt mellé. Pontosan érezte, tudta, milyen anyagból vagyok gyúrva, hol tartok, mennyire vagyok még agyatlan. És látta azt is, mi lehet belőlem.

Meg is mondta?

– Utólag. Addig inkább csak irányított, vitt valami felé. Az első két évben az egyetemi zenés vizsgák után voltak tanárok, akik azt mondták, hogy ez a kislány tehetséges, de nincs nagy énekhangja, inkább majd prózai színésznő lesz. És most nemrég az egyik koncertem előtt arról beszélgettem az énekmesteremmel, hogy milyen érdekes fordulatokat tartogat az élet, épp a szólókoncertemre készülünk a Művészetek Palotájában.

Friss diplomásként miért a József Attila Színházba szerződött?

– Ez adódott. Szerettem volna Pesten maradni. Hívtak vidéki színházakba is, de a József Attila igazgatója, Léner Péter tanárom volt, és több osztálytársammal oda mehettünk. Mi voltunk a fiatalok, a vérfrissítés. A József Attila nem az a fajta színház, amit nagyon szeretett volna a szakma, sőt, viszont nagyon családias volt a légkör. Ennek persze megvan a hátránya is, hiszen az ember könnyen elkényelmesedhet, de fiatalok voltunk és mindenáron alkotni akartunk.

A Bárka Színházba igazolás viszont éles váltás lehetett.

– Úgy gondoltam, kipróbálok egy másik irányt, megnézem, hogyan működöm benne. A Bárkán dolgozó Balázs Zoltán hívott Kátya Kabanova szerepére Osztrovszkij Viharjába. Furcsa volt belecsöppenni egy olyan statikus színházba, ahol eleinte úgy érzed, semmit se szabad játszani, de végül megszületik valamiféle atmoszféra. Volt olyan időszak, hogy a Bárkában játszottam a Viharban, átvettem Heléna szerepét az akkor várandós Parti Nórától a Szentivánéji álomban, közben pedig futottak a József Attilás előadásaim is. Nagyon inspirált az előadások közötti különbség. Mindig műfajokban gondolkodtam, és úgy éreztem, egy kevésbé rangosnak tartott műfajban is lehet művészként színvonalasat alkotni. Élveztem, hogy eltérő rendezői, színészi gondolkodásmódokat ismerhettem meg, jó érzés volt ennyi helyen dolgozni.

Most is jó lehet: játszik a Centrálban a Chicagóban, a Nemzetiben a Johannában, a Szentivánéjiben, azaz széles a skála. A szabadúszás soha nem izgatta?

– A társulatnak súlya van, és fontos, hogy ne vesszek el a mindenségben. Jó tartozni valahová.

Alföldi Róberttel jött a Bárkából a Nemzeti Színházba, és itt maradt Vidnyánszky Attila alatt is.

– Bár láttam Attila korábbi munkáit, és szimpatikus volt, amit csinált, nem tudtam, mit gondol rólam. Nagyon jól esett, hogy rám bízta Johanna szerepét. Mindig kíváncsi vagyok, mit gondol rólam egy rendező, és kivárom, milyen szerepekben gondol rám. Hiszem, hogy megtalálnak a rendezők és a nekem való szerepek. Ritkán mondok nemet egy felkérésre, ami pedig esetleg kicsit nem tetszik elsőre, azt olyan szerepként fogom fel, ami elvezethet egy következőre, egy sokkal jobbra. Szeretek kísérletezni.

Könnyen adják magukat a szerepek?

– Inkább bizonyos részek vannak egy darabon belül, amik könnyebben indulnak el, míg mások nehezebben. De ez folyamat, ami végül, szerencsés esetben összeáll egy szereppé, alakítássá. Ha pedig valami nagyon nem sikerül, eléggé bosszant, de tudom, hogy attól még másnap újra felkel a Nap.

Az utóbbi időben majd minden évben szerepelt sikerfilmben. Az ezzel járó ismertséget, a sztárságot könnyű kezelni?

– Vannak elvárások, de ezek a szakmához kapcsolódó feladatok. A szintén ezzel járó címlapfotózás pedig azért jó, mert majd mutogathatom az unokáimnak, hogy nézzétek, milyen szép volt öreganyátok, amikor rendesen kisminkelték, felöltöztették. Jó lesz visszaemlékezni.

A visszajelzések közül melyek a legfontosabbak?

– A közönségé. Eleinte sokan a szakmának akarnak megfelelni, csak mostanában azt látom, hogy ott túl nagy a káosz: ki, kihez, hová tartozik, vagy nem tartozik. De nem szeretném ezzel terhelni magam. Amikor azt látom, hogy elszeparálódnak az emberek ahelyett, hogy értelmesen vitáznának szakmai kérdésekről, akkor azt érzem, hogy nem tisztelik egymás munkáját, energiáit. Lehet, hogy nem tetszik az eredmény, de mindig ott van a befektetett munka, amit el kell ismerni. Mindenki tudja, mennyi vér, izzadság árán születik meg egy előadás, és ezt tisztelni kell.

V. Nagy Viktória

Fotó: Eöri Szabó Zsolt 

A teljes interjú a Nemzeti Magazin szeptember-októberi számában olvasható. Megtudhatják, mikor járt Tomos Kátya utoljára a nagymamájánál Moszkvában, a színészet családi örökség-e, s hogy miként képzeli magát 30-40 év múlva.