Egy lázadó táncosnőt idéz a Trafó - Villáminterjú Fuchs Líviával

Október 14-én A Mary Wigman Dance Evening című produkcióját mutatja be a Trafóban Fabián Barba ecuadori táncos. A darabban Wigman 9 szólódarabját rekonstruálja a művész az expresszionista koreográfusnő feljegyzéseiből, fotóiból, és videofelvételeiből kiindulva. Az est előtt Fuchs Lívia tánctörténész tart előadást Mary Wigmanról.

Ajánló az előadás elé:

 

„Nem szeretnék nőt játszani, a célom mindössze annyi, hogy minél pontosabban rekonstruáljam az eredeti mozdulatokat.” - Fabián Barba

 

Egy fiatal equadori táncos, Fabián Barba különös projektbe fogott 2009-ben: rekonstruálta a legendás expresszionista koreográfus, Mary Wigman szólódarabjait, és világkörüli turnéra indult a darabokkal. A turné azóta is tart, és most a Trafó is a szerencsés állomások sorába lép. Barba kísérlete nem menekülés a múltba, nem is egy letűnt kor romantikus köntösbe csomagolása. Éppen ellenkezőleg: arra szeretne rámutatni, hogy hogyan alakítja át az idő azt, ami egykor annyira fontos és divatos volt, hogyan váltak furcsává és távolivá nyolcvan év elteltével a bejáratott reprezentációs minták. A táncos a kosztümtől a mozdulatig mindent felidéz, és hozzáteszi saját művészetét.

 

barba1

 

Mary Wigman a női kreativitás fénykorában alkotott, és olyan nagyformátumú művészek sorába kívánkozik a neve, mint Isadora Duncan, Martha Graham és Bronislava Nijinska. Megreformálta a táncot, szakított a klasszikus balett konvencióival, új mozgásnyelvet és technikákat vezetett be.  Szólótáncaiban olyan újításokat használt, mint például a zene nélküli tánc, vagy a deformált test szerepeltetése a színpadon.  Az avantgárd burzsoáziaellenessége nyomot hagyott a táncon is: a klasszikus tánckeretet szétfeszítő koreográfus is ez ellen szólalt fel. A német expresszionizmus és a romantika ötvöződik táncaiban. Munkája nagy hatással volt a világot meghódító Pina Bausch-ra is. Az 1930-31-es, első amerikai turnéján bemutatott szólóiból merített Fabián Barba az A Mary Wigman Dance Eveninghez.

 

Barba videofelvételeket, kritikákat és Wigman leírásait használta a munkához. „Ezekből a forrásokból lehetetlen rekonstruálni valamit, ami eredetinek mondható, de a témákra, hangulatokra, mozdulattípusokra és gesztusrendszerekre lehet következtetni belőlük, amikre támaszkodva megalkottam a magam új táncait”  - mondja Fabián Barba. Így a Trafóban bemutatott darabok nemcsak Wigman művészetét reprezentálják, de Barba saját világába is bevezetnek.

 

barba3

 

Az 1982-es születésű táncos, Fabián Barba 12 éves korában kezdte meg tanulmányait, majd a Malayerba színházi társulatnál folytatta önképzését. Itt lehetősége nyílt rá, hogy professzionális előadóként dolgozzon a helyi művészi szcénában. Művészi tanulmányaival párhuzamosan  két évig kommunikációt és irodalmat tanult, 2004-ben pedig a brüsszeli P.A.R.T.S. növendéke lett. Az A Mary Wigman Dance Evening óta bemutatott egy új munkát is 2012 februárjában, ami az a personal yet collective history címet viseli.

 

Az előadás CAFe Budapest 2014 Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program.

 

18.30-tól Fuchs Lívia tánctörténész tart előadást Mary Wigmanról!

 

 

 

Interjú az est kapcsán Fuchs Lívia tánctörténésszel:

 

„Megfékezett pátosz” – írta róla a korabeli sajtó. Mások túl elvontnak, spekulatívnak tartották. Mary Wigman a német modern tánc megalapítója, korának egyik legnagyobb hatású előadója volt. Műveit, expresszionista előadásit sokan próbálták utánozni, megidézni, rekonstruálni. Lábán Rudolf egykori növendéke nem használt felesleges jelmezt, díszletet, maszkot, ahogyan Fabián Barba előadóművész sem az A Mary Wigman Dance Evening c. produkcióban. A bemutató előtt Fuchs Lívia tánctörténész tart Különórát a művészről, október 14-én, 18.30-tól a Trafó kávézójában.

 

„Őrültség, hogy a tánc a zene függvénye legyen" - írta Mary Wigman a naplójában. Gyakran táncolt gong-ütésre, vagy csak úgy, hogy dob kísérte. Előadásaiban mindig a táncon, az abszolút táncon volt a hangsúly. Mary Wigman színpadi mozgásról való gondolkodása hogyan hatott a kortársakra?

 

Nem könnyű Wigmanról a saját közege nélkül beszélni. A húszas, harmincas évek az épp megszülető európai modern tánc legcsodálatosabb, legpezsgőbb korszaka volt. Rengeteg irányzat versengett, különféle izmusok követték egymást. Mary Wigman előadóművészetével, erős színpadi jelenlétével azonban kiemelkedett a kor sokféleségéből. Mestere, Lábán Rudolf teoretikusabb figura volt, a nézők számára azonban elsősorban az előadás élménye számít, az a legnagyobb hatású. Wigman korábban Émile Jaques-Dalcroze genfi zenetanár intézetében tanult, ott, ahol a zene látvánnyá rendezése volt a lényeg, ahol a színpadi mozgás a zene testi megvalósítását jelentette. Valószínűleg Wigman ez ellen lázadt, amikor a zene egyeduralmát, a zene és tánc viszonylatában kialakult hierarchiát, az évszázados hagyományt szerette volna megváltoztatni. Számára az abszolút tánc az autonóm, a csak a saját törvényein alapuló táncművészet prezentálását jelentette. A húszas, harmincas években nem nagyon vették komolyan ezt a műfajt, Mary Wigman és társai azonban elhivatottan dolgoztak azon, hogy a táncművészet az úgynevezett nagy művészetek közé kerüljön, és ezért volt fontos a zene elleni lázadásuk is, amelyhez képest a tánc mindig csak mellékes volt.

 

mary w

Mary Wigman

A kép forrása: fszek.hu

 

Mary Wigman nagydarab, férfias alkatként egyáltalán nem felelt meg a kor törékeny női ideáljának. Expresszív színpadi mozgása is teljesen szokatlanul hatott a korabeli közönségre. Kezdetben nem nagyon akarták elfogadni.

 

A mozgásnak egy teljesen újfajta megközelítéséről van itt szó. A balettet nagyon külsőségesnek gondolták, és az őszinte, belülről jövő mozdulatokban hittek - hogy ez mennyire volt természetes, az persze kétségbe vonható. Az viszont tény, hogy ezért ebben az újfajta táncművészetben egy teljesen másfajta esztétikát kellett felépíteniük, hogy önmaguk számára is hitelesek lehessenek. A kulcsszó tényleg az expresszionizmus volt, a láthatatlan láthatóvá tétele. Wigman mindig nagyon intenzíven mozgott a színpadon, szögletes, erőteljes mozdulatokkal hozta felszínre a belső lelki folyamatokat. Nem volt semmi lágyság az előadásmódjában, és ezt vállalta is. Szembe ment a kor nőideáljával, miközben a korai modernek is mind szép, kecses, finom nők voltak. Nem véletlen, hogy eleinte egyáltalán nem is volt sikere, gúnyolták, kinevették szokatlan, patetikus előadásmódját. A két világháború közötti korszakban a német társadalom szorongását, fájdalmát, kilátástalanságát szublimálta a műveibe. Úgy érezte, hogy az egyén a sorssal, a démonikus alakokkal, az irracionálissal áll szemben. Az elfojtásokat szerette volna színpadra vinni, megszabadítva az embert pusztító félelmeitől.

 

„…nem szépnek kell lenni, hanem igaznak” - ez volt a hitvallása. Bozsik Yvette is, aki munkáiban megidézte Mary Wigmant, hasonlóképpen gondolkozott a színpadi jelenlétről. Vajon Fabián Barba rekonstrukciójában hogyan fog ez az „igazság” megszólalni?

 

Yvette bármilyen témához nyúl, rettentően alapos, utánamegy mindennek, tényleg mindent elolvas, megnéz. A Wigman emlékét felidéző szólója mégsem rekonstrukció, még gesztus szintjén sem. Nála mindig a szellemiség megidézése a lényeg. Nem azt mondom, hogy szkeptikus vagyok a rekonstrukció igazát illetően, de van bennem némi félelem, mert Wigman nagyon a saját korába ágyazódott, és az életéből tudjuk, hogy a szólóit például soha más nem is adta elő. Tehát az előadás hitelességéhez az ő személyisége elengedhetetlenül fontos. Kérdés az, hogyan lehet újra hitelessé tenni valamit, ami fölött elmúlt nyolcvan év. Nagyon ingoványos talaj, remélem, hogy diadalmasan jön ki belőle az előadó.  Én egyetlen egy ilyen rekonstrukciós kísérletet láttam: a huszadik század egyik legcsodálatosabb balerinája, Sylvie Guillem próbálta Wigman Boszorkánytáncát eltáncolni. Borzasztó nagy tévedés volt. A hitelességhez nem csak a kor, a gondolkodás, a filozófia, hanem a test is hozzátartozik, vagyis Wigman szögletes, mondhatjuk, hogy csúnya, nem ideális alkata. Sylvie Guillem a világ legcsodálatosabban kiformált testű balerinája, tehát ugyanaz a gesztus totálisan mást jelentett nála, mint Wigmannál. Minden, amit csinált, nagyon szép volt, csak épp nem volt igaz.

 

barba2

 

Számít az, hogy most nem egy nő, hanem egy férfi fogja megidézni Wigmant?

 

Kétségtelen, hogy az eredeti koncepció történetileg nem ismételhető meg, miközben azt is gondolom, hogy a tánc csak úgy élhet tovább, ha valahogyan mégis életben marad. Ahogyan a posztmodern vagy kortárs alkotók például a nemek cseréjével hozzányúlnak egy kérdéshez, az nyilvánvalóan átírja a korábbi képünket, bármiről is legyen szó. Most is bármi megtörténhet. Az utánzással nem lehet újjáéleszteni egy produkciót, az valószínűleg csak fals lehet. Az újraértelmezés működhet, hiszen hogyan is lehet másképpen jelenvalóvá tenni a múltat? Sem a kor, sem az akkori néző nem hozható át, nyilván a jelenből kell úgy visszanézni, hogy az érvényes legyen, és akkor lehet igazi vagy őszinte a kísérlet.

 

 

FABIÁN BARBA: A MARY WIGMAN DANCE EVENING

 

Koncepció, előadó: Fabián BARBA 


Mentorok: Katharine SEHNERT, Irene SIEBENS, Susanne LINKE 
Jelmez: Sarah-Christine REULEKE 
Fény: Geni DIEZ


Az Anruf Pastorale, Seraphisches Lied, Sturmlied és a Sommerlicher Tanz  Composition zenéjét szerezte: Hanns HASTING 
Raumgestalt, Zeremonielle Gestalt and Drehmonotonie  zenéjét szerezte: Sascha DEMAND


Producerek: 

K3 – Zentrum für Choreographie, Tanzplan Hamburg (DE) 


Társproducerek:  

Fabrik Potsdam (DE) in the frame of Tanzplan Potsdam Artists-in-Residence, 

Kaaitheater (Brussel, BE), P.A.R.T.S. (Brussel, BE), wp Zimmer (Antwerpen, BE)

 

Előadás:

2014.10.14. 20.00

Trafó Kortárs Művészetek Háza