Sárközi-Nagy Ilona: "Az tesz boldoggá, ha játszom!"

A kaposvári Csiky Gergely Színházban eltöltött öt év, majd a Radnótiban és a Szkénében tett rövidebb kirándulás után kapott meghívást a debreceni Csokonai Színházba Sárközi-Nagy Ilona. Először Jablonczay Lenkeként láthatták a cívisek a Régimódi történetben, majd két komolyabb szerepet követően ma már a társulat tagja, és már játszik az Istent a falra festeni című keserédesben, az évad első bemutatójában. Az eddig vezető útról Vajland Judit kérdezte.

- Egyenes utad vezetett a színészethez? Volt benne családi örökség vagy komoly gyerekkori indíttatás?

- Gyerekkoromtól kezdve késztetést éreztem, hogy színházzal foglalkozzam. Aztán - már nagy kamaszként - játszottam egy filmben. Akkor megijedtem, hogy nem is vagyok elég erős hozzá. Lelkileg. De végül csak itt kötöttem ki: akármennyit gyötröm magam közben, mégiscsak az tesz boldoggá, ha játszom.

 

- A kaposvári főiskola után a Csiky Gergely Színházhoz szerződtél. A Három nővér, az Ahogy tetszik, az I. Erzsébet, A falu rossza mellett bőven lehetne sorolni a darabokat, amelyekben játszottál. Miért váltottál?

- Ez elég összetett. Amikor én odakerültem, akkor még Babarczy László volt az igazgató. Ő volt az osztályfőnököm is, s bár azt mondta, nálunk nincs ilyen titulus, minket ez nem tántorított el attól, hogy úgy kezeljük, szeressük, féljük, mint legfőbb mesterünket. Ő szerződtetett a színházhoz. Aztán nyugdíjba vonult, és négy aktív évad alatt, amit ott töltöttem, négy igazgatóm volt. Egy sebesült, zaklatott társulat lett a kaposvári. Nehéz volt elválni, mert rengeteget köszönhettem az ottaniaknak, pincétől a padlásig mindenkinek. Ennek dacára, amikor felmerült, hogy folytassam a munkát, már nem volt olyan erős a vágy bennem, hogy visszamenjek. De legfőképpen nem tudtam elképzelni, hogy az egyéves kisfiamtól kétszáz kilométerre dolgozzam.

 

01 sarkozi nagy ilona pk

fotó: Máthé András

 

- A Radnótiban nem merült fel, hogy maradj vagy téged vonzott a független lét?

- Részben mind a kettő igaz: vannak utak, amelyek nem tudnak találkozni, és vannak élethelyzetek, amelyekből érdemes továbblépni. Tanulságos volt, és nem bántam meg az eltöltött időt. Egyébként még most is játszom ott.

 

- Két filmben, a Májusi záporban és a Férfiaktban Esztergályos Károly rendezővel dolgoztál. Az előbbi filmben László Zsolt volt a partnered. A kritikusok azt írták, alakításod méltó volt László Zsoltéhoz és Ónodi Eszteréhez. Aztán a könnyedebb műfajban is megtaláltak. Szeretnél jelen lenni a filmes vérkeringésben?

- Persze. Szeretek forgatni, járok castingokra is néha, de a casting nehéz műfaj. Nehezen tudom vezényszóra elengedni magam. De azért néha sikerül.

 

- Mi az, amit alakításaidban önmagadtól számon kérsz? Maximalista vagy?

- Teljes mértékben, és ezzel nehéz együtt élni, mind nekem, mind a környezetemnek. A legalapvetőbb, hogy hiteles legyen az alakítás, és része legyen a nagy egésznek. Előadásban gondolkodom, nem egyéni alakításban.

 

- Hogy kerültél Debrecenbe?

- Már nem emlékszem, pontosan mikor, de egyszer csak ott ültem Ráckevei Annával és Gemza Péterrel, egy kávézóban, a Színművészeti Egyetem mellett, mert kerestek egy lányt, elsősorban a Régimódi történet Lenkéjére, de egyébként is, szerettek volna a társulatba egy ilyen karakterű színésznőt. Akkor azt mondtam: próbáljuk ki egymást, ha lehet, hiszen elég nagy falat lenne, csak úgy, fejest ugrani egy számomra ismeretlen város ismeretlen társulatába. Nem zárkóztak el tőle, de bőven hagytak időt, hogy azt gondoljam: már nem fognak visszahívni. Aztán mégiscsak csörgött a telefon, majd miután bemutattuk a Régimódit, még kétszer hívtak. Ezekből lett az Iokaszté királyné és az Istent a falra festeni. Most pedig már itt vagyok. 

 

040 iokaszte m

Sárközi-Nagy Ilona és Ráckevei Anna az Iokaszté királyné című előadásban fotó: Máthé András

 

- Mit gondolsz, kapsz majd a Csokonai Színházban időről időre olyan kihívást jelentő szerepeket, amelyek előrelépést jelentenek majd a színészi munkádban?

- Remélem, ha nem bíznék benne, nem lennék itt. Szerencsés vagyok, mert tudom, hogy miben, kivel fogok dolgozni, és ezek a munkák érdekelnek, kíváncsi vagyok rájuk. Ez a legfontosabb mozgatórugó: a kíváncsiság. Szeretem, ha egy anyag, egy szerep nyugtalanít, mert az előrébb visz, mert az azt jelenti, hogy mondani akarunk valamit. Anélkül nem nagyon érdemes csinálni semmit.

 

- Van-e lehetőség igazi műhelymunkára? Arra, hogy az előadások készítése közben alakuljon ki egy eredeti, egységes színházi nyelv, amelyre a darabok épülhetnek, amelyre egy társulat alapozhatja a működését?

- Kaposvárról jövök, az a fajta színházi nyelv, amelyet Babarczy tanár úr kialakított, belém ivódott. Ezen nevelkedtem, még ha sajnos csak a végéből csíptem el valamennyit, akkor is. De ez a néhány év, amit szabadúszóként eltöltöttem, megmutatta, hogy egy-egy értékes produkció is képes összekovácsolni úgy az embereket, hogy igazi műhelymunka alakuljon ki. Ha tudunk kérdéseket feltenni, ha tudunk egymásra figyelni, ha érdekel, amit csinálunk, akkor miért ne?

 

- Mi kell ehhez szerinted, hogy létrejöhessen? Egy olyan előadáshoz, amely korszakos léptékű akár gondolkodásmódjában, akár a színészi munka letisztultságában?

- A legfontosabb ahhoz, hogy ez létrejöhessen az, hogy az alkotók valódi kérdéseket fogalmazzanak meg a világgal kapcsolatban maguknak, és ezeket a kérdéseket kompromisszumok és mindenféle megfelelési kényszer nélkül bátran feszegessék. A jó színészi játék is ebből fakad, és fontos, hogy legyen egy megbízható rendező, aki szinte észrevétlen tereli a megfelelő mederbe az előadást. Drukkolok - most már azt mondhatom - magunknak, hogy ne csak a szándék, az eredmény is ezt tükrözze.