"Maga akkor jó, ha nyugodt!" - Interjú Szabó Emíliával

A Jászai Színház honlapján 'A Jászai arcai' címmel indult interjúsorozat a teátrum színészeivel és alkotóival. Elsőként Szabó Emília válaszolt, az interjút másodközlésben olvashatják.

Az interjú a Jászai Színház honlapján jelent meg.

Azt olvastam egy veled készült interjúban, hogy 7 éves korodban eldöntötted, színésznő leszel. Milyen háttér, körülmények kellettek ahhoz, hogy ilyet merj álmodni?

Miskolcon születtem, részben zenész családban. Azért mondom, hogy részben, mert édesapám a komolyzene mellett népzenélt is, nagybőgőzött, de sok más hangszeren is játszott. Édesanyám pedig néptáncolt – ők ketten egyébként ennek kapcsán ismerték meg egymást. Azt a fajta komolyzenei érdeklődést, amit édesapám képviselt, a bátyám vitte tovább, hiszen nagybőgős lett, örökölte édesapánk tehetségét, Németországban él és zenél Az apai nagypapámnak, akit sajnos már édesapám sem ismerhetett, mivel 1956-ban disszidált, voltak színészi ambíciói, rajta keresztül tehát megvolt ez a vonal is a családban, igaz, az ő karrierje nem teljesedhetett ki. Ez a családi örökségem a zene, a művészetek, a színjátszás terén.

Nem lehet ugyanakkor megfeledkezni arról sem, hogy Miskolcon a Fazekas Utcai Általános Iskola és Zeneiskolába jártam, ahol balettet, társastáncot és néptáncot tanítottak, kórusban énekeltem, zongorázni tanultam, azaz nagyon sok lehetőséget kínált az iskola arra, hogy az ott tanuló diákok kipróbálhassák magukat, eldönthessék, milyen irányba akarnak tovább haladni, miben tehetségesek, mi érdekli őket igazán. Nem tagadom, soha nem voltam éltanuló. Meghatározó emlékem az iskoláról az, hogy első nap ülünk Lencsivel, egykori óvodatársammal a padban és Zsuzsa néni, az osztályfőnököm felírja az első „A” betűt a táblára. Tökéletesen emlékszem arra az érzésre, ami akkor belém hasított: Na, ez nekem nem fog menni! A későbbiekben is elég sokat küzdöttem ezzel. Érdekes, mert ennek ellenére nagyon nyitott, cserfes kislány voltam, ezért bátran jelentkeztem az iskolában szervezett mesemondó versenyre. Megkérdezték, volna-e kedvem hozzá? Persze, hogy volt! Megtanultam a három pösze lányról szóló mesét – elmondtam a tornateremben összecsúsztatott padokon ülő tanító néniknek, gyerekeknek és pár nappal később láttam a hirdetőtáblán, hogy első lettem, nyertem. Ez nem olyan küzdelem volt, mint az iskolapadban, ez valami egészen más volt. Egyszerűen csak ment. Ösztönösen tudtam, mit és hogyan kell csinálnom. Megtapasztaltam a sikerélményt, az örömöt, amit aztán újra és újra át akartam élni, így egymást követték a versenyek. A tanulással kapcsolatos kisebbségi komplexusomat pedig lényegében tökéletesen kompenzálta az a sikerélmény, amit a prózamondó versenyek alkalmával kaptam.

Fotó: marieclaire.hu

Azért ez még nem színház...
Egész kis koromtól kezdve rengeteget jártam színházba édesanyámmal, de soha nem gyerekdarabokra vitt. Az iskolával voltunk néha gyerekeknek szóló előadásokon, azokon viszont nem éreztem jól magam, valahogy soha nem kötöttek le igazán. Anyával viszont volt Upor bérletünk a Miskolci Nemzeti Színházba, mindig péntek este 7 órára. Sok előadás maradt meg bennem, de elsősorban mégis az a semmivel össze nem téveszthető élmény hatott rám, amit a színház általában jelentett. A szagok, a hangok, a deszkák recsegése, a ruhák súrlódása, mind mind hatalmas csoda volt nekem, ezért a szünetben mindig lementem, hogy megsimogassam a színpadot. Emlékszem, Létai Dórával és Kuna Károllyal láttuk a Rómeó és Júliát és akkor hallottam először a viszály szót. Nagyon megragadt bennem, csengett-bongott, el lehetett játszani vele. Teljesen bele voltam bolondulva ebbe az egész világba és tudtam, hogy nekem ezzel dolgom lesz az életben.

Elmesélek még valamit ezzel kapcsolatban. Volt egy prózamondó verseny a Zrínyi Ilona Gimnáziumban, amit egyébként nem is nyertem meg, de a történet szempontjából ez kevésbé fontos. Az viszont igen, hogy konkrétan emlékszem arra, ahogyan megyek fel az iskola lépcsőjén, visszafordulok, ránézek édesanyámra és azt mondom: „Anya! Én színésznő leszek!” És onnan, mint a lavina elindult minden, mert mindent ezért, ennek fényében csináltam, minden ekörül forgott. Mondtam már, hogy nem voltam éppen kitűnő tanuló, de az általam kevésbé szeretett vagy éppen utált tantárgyakat is azért tudtam megcsinálni, mert tudtam, ezeket is teljesítenem kell ahhoz, hogy azt tanulhassam, annak élhessek, amire vágyom. De azt gondolom, az én elszántságom, akarásom nem lett volna elég önmagában. Kellettek ehhez a szüleim, akik mindenben támogattak és az akkori alsós osztályfőnököm, Belkó Zsuzsa néni, aki rengeteg segítséggel vigyázott rám és arra, hogy ez az álom ne sérüljön, sőt, hogy gazdagodhasson.

Ha az ember a Miskolci Nemzeti Színház archívumát böngészi, könnyen rád találhat a gyerek színészek között. Elég korán elkezdtél játszani.
Igen. A hatodik osztálytól kezdve a felsős évfolyamokban lényegében végig játszottam. Az első Diósgyőrött volt egy szabadtéri előadás, a Legyetek jók, ha tudtok, amit Lengyel Pál rendezett és amiben egy öt mondatos szerepem volt, aztán következett Müller Péter rendezésében a Hamlet, ez már Miskolcon a színházban, majd Gary L. Briggle Egy kis éji zene című Sondheim rendezése szintén a színházban, ami egyébként életem egyik legmeghatározóbb élménye, egy gyönyörű időszak. Később, már mint csetlő-botló kamasz játszottam az Ágacska címszerepét.

Gondolom, nem reáltagozatra jártál a gimnáziumban.
Persze, hogy nem. A Zrínyi Ilona Gimnázium drámatagozatára jártam, ami - elsősorban az életkori sajátosságokból adódóan – másként, mint az általános iskola, de szintén nagyon meghatározó élményekkel gazdagított. Az egyértelmű, hogy ebben az életkorban minden gyerek, főleg, ha esetleg művészi ambíciókat dédelget, meg akarja mutatni a világnak, hogy miben különleges, miben más, mint a többiek – ez velem sem történt másként. De ezzel párhuzamosan – és ebből az időszakból ez a legfontosabb útravalóm – elindult bennem valamiféle befelé fordulás, elkezdtem egyfajta belső utat járni, a szó legpozitívabb értelmében. És azt gondolom, az a lelki elmélyülés, az az önismeret, amire akkor tettem szert, remek alapot adott annak az útnak a megkezdéséhez, amit azóta is járok. Természetes, hogy erre sem lettem volna képes akkor egyedül. Két tanáromnál, Duvalovszky Évánál és Varga Gábornál nagyon jó kezekben voltam.

A Padlásban (fotó: jaszaiszinhaz.hu)

Úgy tudom, az énekléssel is ebben az időszakban kezdtél el komolyabban foglalkozni.
Már kicsi gyerekként is nagyon szerettem csicseregni, nagyapám kis rigónak hívott, de ami igazán megerősítette bennem a vágyat, hogy énekeljek az az volt, hogy az iskolai kórusban 4. altot, a legmélyebb szólamot kellett énekelnem és így nem tudtam sehogy se bebizonyítani a karnagyunknak, hogy nekem magasságom is van. Így maradt a folyosó, meg a zsibongó, ahol sokszor és bátran kieresztettem a hangomat. A gimnáziumi években, amikor már elég erős lett a hangom, édeapám beíratott az Egressy Béni Zeneiskola magánének szakára, így az opera világát is kezdtem megismerni. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán operaénekes lehetnék. Az nem volt kérdés, hogy érettségi után a Színművészeti Egyetemre fogok felvételizni, ugyanakkor ott volt az a lehetőség is, hogy esetleg nem vesznek fel vagy nem vesznek fel elsőre, így a gimnázium után jelentkeztem ötödévre a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. Nem szerettem volna elvesztegetni annak a lehetőségét, hogy esetleg a klasszikus ének lesz az utam. De nem így történt, mert elsőre felvettek a színművészetire.

Amire, hol a szülészeten, hol babafürdetés közben készültél fel...!
Nagyon kalandos volt a felkészülésem a felvételire, amiben az előbb már említett Duvalovszky Éva segített. Hónapokon keresztül készültünk, miközben ő a második gyermekét várta. Mivel minden időt ki kellet használnunk a közeledő felvételi miatt, volt, hogy a szülészeten próbáltunk. Aztán meg Évánál négyesben mégpedig úgy, hogy lábával razta a babakocsiban gügyögő Jakabot és közben a karjában ringatta az újszülött Jankát, én meg mondtam a Tennessee Williams monológot. Eszméletlen volt! Nagyon lelkesített. Sokat köszönhetek neki.

Hogy érintett, hogy felvettek a Színművészetire?
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. 18 évesen vettek fel az egyetemre, életemben először kerültem el otthonról, egy zárt világból, aminek egy hihetetlen erős család volt az alapja, kiegészítve azokkal az emberekkel, akikről idáig meséltem. Elég naiv kislány voltam. Élt bennem a színházról, a világról, az életről, magamról egy kép, amit én valóságosnak, igaznak gondoltam, de amiről aztán később lassacskán kiderült, hogy nem teljesen az. A tanáraim, Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor folyamatosan tükröt tartottak elém és így segítettek, néha kényszerítettek a teljes letisztultság felé. Ez töréssel, fájdalommal, a félelem és a kétségbeesés megtapasztalásáva járt, de ma már tudom, hogy ez a folyamat feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy mindig valóságosan és bátran szembe tudjak nézni magammal, az engem körülvevő helyzetekkel. A 4 év alatt nemcsak színészmesterséget tanultam, hanem önmagamat is, miközben lassan felnőtté váltam. Folyamatosan metszettek bennünket, mint a fákat, de csak azért, hogy később dúsabbak legyünk. Pár osztálytársammal még a veszélyzónát is megtapasztaltuk. Az első félévkor majdnem kirúgtak, mert annyira görcsös és rettegős voltam, hogy a sok félelem és izgalom teljesen elrejtett a tanáraim elől. Ha ez a helyzet nem változott volna meg év végére, akkor most lehet, hogy nem beszélgethetnék itt veled. De sikerült átlendülnöm és megértenem, hogy mi volt a baj és elkezdtem tudatosan dolgozni rajta.

Hol volt a fordulópont? Hiszen elvégezted az egyetemet...
Az első év végére borzalmasan kimerültem, de kikerültem a veszélyzónából és kezdtem megnyílni. Van az életemben egy nagyon fontos dolog, ami nem éppen nevezhető fordulópontnak, inkább folyamatnak mondanám, mert mindig jelen volt az életemben, csak nem tudott rögtön kifejezésre jutni. Enélkül sem az egyetemi éveim, sem a jelenem, sem a személyiségem nem értelmezhető. Ez pedig a hit. Nekem világ életemben a legnagyobb nehézséget az önmagamban való hit jelentette. A folyamatos önbizalomhiány, megfelelési kényszer, önmarcangolás és félelem a totális bizonytalanságba vezetett, amin mindig próbáltam saját erőmből úrrá lenni, de nem sikerült. Mások véleményébe és ítéletébe is próbáltam kapaszkodni, de persze az sem nyújtott megnyugvást. A fordulópontot az jelentette, amikor rájöttem és megértettem, hogy nem magamban, másban vagy a karrieremben van a válasz, hanem Istenben. A benne való bizalom vezetett el önmagamhoz és az egyetem harmadik évében Reich Dánielhez, aki most már a férjem, idén házasodtunk össze. Szóval a szerelem és lelki biztonság, a békesség teljesen felszabadított és megerősített. Ez az egyetemi munkámra is nagy hatással volt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani ezt az állapotot, érzést, mint amikor valaki egyszer csak rászáll a jégre és elsiklik, nem csúszkál, nem esik el, csak siklik feltartóztathatatlanul, mert minden passzol, minden összeáll, minden feltétel adott. Miután lediplomáztam Zsámbéki Gábor azt mondta nekem, hogy az osztályból egyike voltam a legkellemesebb csalódásainak. 180 fokos fordulatot vett velem minden az első évhez képest. Kiteljesedett az életem.

Mondhatjuk, hogy ez a kiteljesedés folytatódott Egerben Csizmadia Tibor irányításával?
Teljes mértékben! Az első közös munkám Harangi Máriával – akivel most A padlásban dolgozunk együtt – a West Side Story volt Egerben, 2007-ben, ahol Máriát énekeltem. Ez akkor hatalmas feladat volt számomra, de Marcsi hihetetlen türelemmel nyúlt hozzám. A West Side Storyt követően, a negyed évben Egerbe kerültem gyakorlatra, aminek lényegében egyenes folytatása volt a szerződésem a diploma megszerzése után, amit Csizmadia Tibor ajánlott fel. Azt hiszem, sokat nyomott a latba az is, hogy tudok énekelni. Az a két lábon állás, amiről az énektanulás és a konzi kapcsán meséltem már, az Egerbe történő szerződtetésemkor komolyan hasznomra vált. A zenés szerepek mellett elsősorban naiva szerepkörbe kerültem, de Tibor ennek a határait, ha úgy tetszik korlátait is folyamatosan feszegette, tágította, egyébként remek ízléssel. Így játszhattam el Roxiet a Chicagoban, de játszottam a Platonovban, Szofjat a Vadmézben vagy az Olympia címszerepét, A padlásban Sünit és rengeteg operettet, ahol a klasszikus hang megint csak nagyon jól jött.

A vidéki színháznak meg lehet az az előnye, hogy ha valaki olyan alkat, az operettől a musicalen keresztül a tragédiáig mindent játszhat. Te hogy bírtad mindezt például énekhanggal?
Az egyetemen Vámossy Évához kerültem éneket tanulni, akivel nagyon jól tudtam együtt dolgozni és aki negyed évben felkészített a Zeneakadémiai felvételimre is, mivel sokan tanácsolták, hogy meg kellene próbálnom. De a felvételim nem sikerült, ami egy jel volt számomra, hogy teljes gőzzel Egerre koncentráljak! Ott rengeteg énekes szerepet kaptam és azóta is folyamatosan jönnek a különböző zenés feladatok, ezért muszáj kondícióban maradni, így rendszeresen járok hangképzésre. A klasszikus énekkel való kapcsolatot soha nem fogom megszakítani, mert rengeteget tanulok belőle és gazdagodom tőle. Hiszem, hogy a jövőben meg fognak találni azok a zenés szerepek, amelyek kiteljesítenek az éneklés terén.

Acélmagnóliák (fotó: jaszaiszinhaz.hu)

Ha érzéseket, élményeket, esetleg jelzőket kellene sorolnod Egerrel kapcsolatban, melyek lennének azok?
Igazán mély szakmaiság, tapasztalat, három nagyon sűrű év, komplexitás, a színházhoz való hozzáállásom nagyon markáns formálása, rendszer, annak a struktúrája, hogy egy színész hogyan tudja megszerezni és megtartani a testi és lelki kondícióját. És Csizmadia Tibor! Az ő „színházi-embersége”, a csapat, amit létrehozott és aminek támogatásával biztonságban tudhattam magamat, mint színész. Mivel én szeretek és tudok is egyedül lenni - van egy magányos oldalam is -, nagyon intenzív elmélyülésre adott lehetőséget a három egri évad. Volt időm felkészülni a szerepeimre, csak ezekkel foglalkozni. Futottam, úsztam, énekórára jártam, tudtam magammal és a színházzal törődni, természetesen arra a biztos érzelmi alapra támaszkodva, amit Dani nyújtott számomra. Nagyon fontos időszak volt Eger!

Aztán otthagytad az egri színházat.
Igen. Röviden csak annyit, szakmailag egyértelmű volt számomra, hogy eljövök, mert nem akartam részese lenni annak a színháznak, amit az igazgatóváltás eredményezett.

Ami utána következett az viszont érdekes lehet...
A döntés, hogy eljövök, nem volt nehéz. A „hogyan tovább” azonban elég sok kérdést felvetett számomra. Sok dolgot kellett mérlegelnem, nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy tele voltam önbizalommal. Nem igazán hittem abban, hogy nekem lesz még valaha munkám, főleg, hogy Budapesten. Engem nem nagyon ismertek a szakmában. Ugyanakkor ott állt mellettem Dani, aki azt mondta, hogy itt az idő az összeköltözésre. És hogy nyugodjak meg, mert biztosan lesz munkám. Bízott bennem, hogy ha akarom, menni fog! Lényegében a magánéletem mellett való döntés hozta meg a sikert, az, hogy Dani hitt bennem. És akkor belevetettem magamat a sűrűjébe, elkezdtem jelentkezni mindenfelé, amit egyébként őszintén ajánlok minden munkanélküli kollégámnak, mert ilyen világot élünk, bátran ki kell állnunk magunkért, mert más nem fog. És egyszer csak jöttek a lehetőségek, egyik hozta a másikat. Az első a Thália Színházban, aztán Székesfehérváron a Közelebb című darab Guelmino Sándor rendezésében, majd megkaptam a Lili bárónő címszerepét.

És a Bárka...
Igen, a Bárka, nagyon pozitív élmény volt. Remek emberekkel, színészekkel találkoztam és dogozhattam együtt. A 2011/2012-es évadban három előadásba ugrottam be és volt egy saját bemutatóm is. Így az előbb említett előadásokkal elég sűrű évadom lett. A következő szezonban már, mint tag voltam jelen a Bárkán. Ebben az évadban játszottam egyébként először a Jászaiban Harling Acélmagnóliák című darabjában.

Eltelt azóta három év....
Mindenképp tanultam ebből az időszakból. Megértettem, hogy olyan ember vagyok, akinek az élet minden területén nagyon fontos a biztonság. Ez az egy év szabadúszás, bár elég jól alakult, arra volt jó, hogy rájöjjek, ezt nem nekem találták ki. Én társulatban érzem jól magam, ahol akár egy-egy szóból, gesztusból megértjük egymást, ahol érzem, hogy helyem van és számítanak rám, ahol egymást segítve és szeretve jutunk együtt előbbre. Szerintem ez a munkánk minőségét is erősíti. Remek dolgok jöhetnek létre, nagy találkozások születhetnek társulaton kívül is, számomra mégis a társulat testesít meg mindent, amire a színházban szükségem van ahhoz, hogy igazán biztonságban tudjak dolgozni.

Nagyon fiatal vagy még, nem szeretném, hogy úgy tűnjön bármiféle összegzésre akarlak kényszeríteni - mégis mit kaptál pályád két fő állomásától, Egertől és a Bárkától?
Talán a rengeteg tapasztalat mellett a nyugalom és a türelem fontosságát említeném. Az egyetemen Zsótér Sándor mindig azt mondta nekem, hogy "Maga akkor jó, ha nyugodt!". Ezt értettem, de megérteni valósan és igazán csak a későbbiekben kezdtem. Egerben nagy akarattal próbáltam elengedni magam, aztán a Bárkában kisebbel és végül rájöttem, hogy az akarásom az ellenségem, mert pont az ellenkező irányba sodor. Úgy tűnik, mintha ez egy magányos felfedezés lett volna, pedig nem, mert az önismeret csak részben személyes feladat, kellenek hozzá a társak, egy csapat, ahol bátran vállalhatod magad. Szóval, nagyon fontosak számomra a kollégáim ebből az időszakból. Eger és a Bárka lezárt korszaknak tűnik, hiszen nem lehet visszacsinálni soha többé, de mégis amikor a régi kollégákkal találkozom, akár civilként, akár munka közben, azt tapasztalom, hogy tovább él annak a közösségnek a lelke és szellemisége, amit egykor alkottunk. Ez akkor tudatosult bennem, amikor el kellett költöznünk a szüleimmel a 25 éves otthonunkból és rájöttem, hogy nem a házikónktól vagyunk család, hanem bárhol és bármikor. Mindig azzal a reménnyel búcsúzkodtunk a kollégákkal, hogy majd úgyis találkozunk, mert tudtuk, hogy ami egyszer elkezdődött az valamikor, valamilyen formában valahol biztos folytatódni fog. És itt Tatabányán a Jászaiban összpontosul most minden. Megint kollegám lett Schruff Milán, akit Egerből, illetve az egyetemről ismerek, Kardos Róbert, Dévai Balázs, akikkel a Bárkáról jöttem. Erdélyi Timea, aki Sünit játssza meghívott vendégként A padlásban, osztálytársam volt a színművészetin, Guelmino Sándorral – ahogyan már mondtam – Székesfehérváron dolgoztam együtt, Harangi Marcsi a West Side Storyban és most A padlásban rendez.

Ez magyarázza, miért mondtál igen, amikor Crespo Rodrigo felhívott, hogy szeretné, ha társulati tag lennél a Jászai Mari Színházban?
Nem láttam előre, hogy ennyire passzol majd minden, de én mindig a megérzéseimre hallgatok. Pontosan tudom, hogy mikor erőszakolom meg magamat egy döntésemmel és mikor vagyok teljesen azonos vele. A Jászai egyértelműen az utóbbi kategória. Amikor igazgató úrtól megkaptam ezt a felkérést, annyira bizonytalan volt még minden, de felsorolta a szerepeket, amiket szerette volna, ha eljátszok és tudtam, hogy nekem itt a helyem. Eltelt két év a Bárkán, ami borzasztó hasznos volt, de nem úgy, mint egy felfelé ívelő, sikeres karrier. Azért volt hasznos, mert talpraesettséget, rugalmasságot, érzékenységet hozott számomra a helyzetek megoldásán keresztül, például a beugrások miatt. Az ottani nehézségek kialakítottak bennem egy vágyképet, hogy milyen lenne az ideális állapot jó színházat csinálni. És ez a vágykép itt a Jászai Mari Színházban most megvalósuni látszik, mert minden feltétel adott, így nem marad más, mint hogy azzal foglalkozzunk, ami a feladatunk, hogy játszunk. A Jászai nekem egy gyűjtőpont, hiszen az egyetemről, Egerből és a Bárkából jól ismert kollégákkal folytathatunk valami régit, s kezdhetünk valami egészen újat.

Tudod számomra szinte felfoghatalan ez a sok pozitív inger, csoda, ami most minden téren jelen van az életemben. Őszintén mondom, hogy nagyon sokat gondolkodom azon, miért történik velem ez a rengeteg jó. Édesanyám azt mondja azért, mert megérdemlem. Én nem hiszem, mert az értelmetlen és érthetelen rossz sem azért történik velünk, mert megérdemeljük. Inkább azt gondolom, hogy az életünkben minden történésnek célja van. És addig is, amíg kiderül mi az, teljes szívvel nyitottnak, érzékenynek és befogadónak kell maradnunk. Szóval most ez a feladatom, ezt gyakorlom: hogy az életben nem csak a rosszat kell tudni elfogadnom, hanem meg kell tanulnom a jót is befogadni.

Az interjút készítette: Gyenge Balázs