"Én egy Jolly Joker vagyok" - 30 éve halt meg Őze Lajos

Harminc éve, 1984. október 21-én halt meg Budapesten Őze Lajos Kossuth-díjas színész. Összeállításunkkal tisztelgünk emléke előtt.

oze1

 

Őze Lajos pályájáról:

 

Szentesen született 1935. április 27-én, nagyon szegény családban. Alkalmi munkás apja hentesként kezdte, s uránbányászként fejezte be életét, anyja a helyi állami gazdaságban volt szakácsnő, majd gyermeknevelő, cseléd, mindenes. Őze szülei válása után, tízévesen nevelőanyához került, aki verte, ekkor kezdett el dadogni. Beszédhibája miatt sem játszótársai, sem barátai nem akadtak, magányos gyereként az olvasásba menekült.

 

A növénytermesztő szakmunkásképzőben szerencséjére egy nagyszerű tanárral találkozott, aki a szünetben feleltette, hogy a többiek ne nevessék ki. A gyógyulást a nótázásnak köszönhette, a nagyapjától tanult dalok dúdolása felszabadította gátlásait - olyannyira, hogy verseket kezdett mondani. Bejutott a Színművészeti Főiskolára, ahol Gellért Endre vezette a főtanszakot. A kiváló színészpedagógus felfigyelt Őze tehetségére, s délutánonként órákat foglalkozott vele külön. Szakmai gyakorlatát a Nemzeti Színházban folytatta, ahol Major Tamás igazgató marasztalta, szerződtette volna, de ő ragaszkodott a vidéki tanulóévekhez.

 

A diploma megszerzése után pályáját karakterszerepekkel a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte 1956-ban. Kollégái már akkor Lajos bátyámnak, Lajos bácsinak szólították, talán mert komolyabbnak, fáradtabbnak nézett ki életkoránál. 1959-ben a Nemzeti Színház tagja lett, s haláláig hűséges maradt az ország első színházához. Még zömmel mellékszerepeket játszott, amikor már nagy egyéniségként kezdték emlegetni. Átlagos termetű és külsejű volt, de mindig rá kellett figyelni, amikor belépett a színpadra. Intenzíven volt jelen minden szituációban, még néma ottléte is hangsúlyos volt. Klasszikus és mai darabok vezető karakterfiguráit, a drámairodalom sok-sok ellentmondásos alakját formálta meg a Nemzetiben és a gyulai nyári játékokon, amelynek állandó színésze lett.

 

Az 1960-as évek végére beérett, nagy művész lett. Tehetségének sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Bánk bánban Tiborcot és Biberachot egyaránt játszotta. Különösen emlékezetesek a Shakespeare-művekben, továbbá a Csongor és Tündében, A szecsuáni jólélekben és az Éjjeli menedékhelyben nyújtott alakításai. Jelentősen hozzájárult a kortárs magyar írók - Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Sánta Ferenc, Örkény István - műveinek színpadi sikeréhez.

 

 

Filmen már főiskolás korában szerepelt (Egy pikoló világos), ezt számos karakter- és főszerep követte. Kiemelkedőt alakított a magyar filmtörténet két korszakos alkotásában: Bacsó Péter 1969-es A tanú című szatírájában Virág elvtársat, majd 1976-ban Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében Gyuricza órást formálta meg. Már halálos betegen vállalta el Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című filmjének egyik szerepét, s a forgatási időszak alatt halt meg.

 

Őze Lajos pályája, élete tele volt töréssel, újraindulással, mámorba meneküléssel, ebben a korán diagnosztizált súlyos kór, a fájdalmak és a halál közelségének tudata döntő tényező volt. Az 1960-as évektől depresszió gyötörte az érzékeny lelkületű, sérülékeny színészt, színpadon és magánéletében gyakran hozta zavarba környezetét kiszámíthatatlan viselkedésével. Befelé forduló volt, csak szerepeiben tárulkozott föl. Az önemésztő művész 49 éves korában, tizenöt évig húzódó betegség után, 1984. október 21-én távozott az élők sorából. A Jászai Mari-díjat 1970-ben, a kiváló művész címet 1984-ben, a Kossuth-díjat csak jóval halála után, 1990-ben kapta meg a 20. század egyik legnagyobb magyar színésze. 

 

A Gyulai Várszínház díjat alapított emlékére, Vácon művészeti (drámapedagógiai) iskola viseli nevét. Őze Lajos háromszor nősült, harmadik feleségétől két fia született: Gábor operatőr, Áron színész, színigazgató lett. A család 2009-ben emlékkövet állított a budapesti Naphegyen azon a helyen, ahol Őze Lajos gyakorta tanulta szerepeit.

 

avaristvannal ozelajos

 

Őze Lajosról a saját szavaival:

 

400: Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: "Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van." Mire az öreg azt mondta: "Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy...?" Hát ha neki hat volt, akkor nekem négyszáz van...

 

Dadogás: A gyermekkor - ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem - rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem. Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban - és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam.

 

Természetes: Sokszor írták rólam, hogy végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Egész egyéni életemet, környezetemet is a végletek jellemezték. Íme, egy családi példa: apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk – mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat.

 

Jolly Joker: Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is... Én nem választok szerepet, mert annak van egy kockázata. Híre megy. És akkor az ember, amit választott - abban megbukik.

 

Egyedüllét: A depresszió borzalmas betegség. Az orvostudomány tehetetlen, mert megfejthetetlen pszichés állapot. Gyermekkorból származó, felnőttkori végtelen egyedüllét okozza. Hogyan jobban? - őrületes kérdés, nem lehet tőle szabadulni. Latinovits Zolival együtt is voltunk a Róbert károly körúti kórházban, ahol rengeteg verset mondtunk, sokat fölvettünk magnóra. Amikor professzorunk, Haitsch doktor meghalt, másnap a szalagok eltűntek. (A hangszalagokat Haitsch doktor hagyatékának gondozói megőrizték, s a fennmaradt anyag alapján - az elhangzás sorrendjében - a következőképpen rekonstruálható az akkori repertoárt. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról . Kónya Lajos: A magyarokhoz . Szabó Lőrinc: Ima a jövőért . Ady Endre: Néhai Vajda János . Vörösmarty Mihály: A vén cigány ; Gondolatok a könyvtárban. Ady Endre: A grófi szérűn ; Az ős Kaján . Arany János: A walesi bárdok).

 

Feszültség: Az élet olyan, hogy az, ami előbb vonz és összehoz, később taszít és elválaszt. Az a feszültség, ami belőlem éjjel és nappal árad, sajnos nem teszi elviselhetővé a családi életet.

 

Nemlét: Félek a haláltól. Nem tudom elképzelni, hogy nem leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nem látom a színházat, nem látom az utat, a várost. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét. Én dolgozni akarok. Szeretek élni, és nem tudom elképzelni, milyen állapot az, amikor az ember nincs. Ezért érdekel a halál, sajnos. Néha már-már kipróbálnám, milyen a nemlét, viszont annyi önkontrollom mégiscsak van, hogy tudjam: onnan nincs visszaút.

 

 

Őze Lajosról a pályatársak szavaival:

 

KÁLLAI FERENC : Bejött egy titokzatos, különös személyiség. Mi már öreg tagok voltunk akkor Bessenyei Ferivel, s érdekes módon mindketten egyformán éreztük, hogy ez a fiatal, majdnem korunkbeli ember lélekben és szellemiségben hozzánk tartozik. Nem éreztük a különbséget, noha tíz év volt köztünk - de ezt inkább Lajos hangsúlyozta, aki oda-vissza számon tartotta hármunk barátságát. Ő olt a legintenzívebb életigénylő köztünk, és mi ehhez ragadtunk. Abszolút biztosan állt a lábán. Azt hiszem, nem ő szorult a mi barátságunkra, hanem mi az övére, aki ennek az egész kedélynek a motorja volt. (…)

 Olyan kalapokat vett fel sötét szemüveggel, hogy úgy nézett ki, mintha egy titkosszolgálat tagja lenne. Fel is merült a gyanú sokakban: nem lehet véletlen, hogy annyi mindent megengedhet magának. Mert normális társadalmakban - kapitalista viszonyok között - olyan állapotban, ahogy ő szokott mutatkozni, már a második alkalommal nem jöhetett volna be a színházba. Neki pedig már a századik esetet bocsátották meg.

 

PÁPAI ERZSI : Bihari Jóska székely ember volt. Amikor a jelenésére várt a színészbüfében, hosszú időn keresztül mozdulatlanul ült, egy pontra nézett a csodálatos kék szemével; azt hittük, nincs is köztünk, csak a teste - s egyszerre megszólalt, és hajszálpontosan telibe talált. Lajos ugyanilyen volt, noha nem utánozta Bihari Jóskát. Ő is úgy ült vagy állt, és nézett bennünket komótosan, mint aki egy másik planétán jár gondolatban - aztán megszólalt, és fején találta a szöveg. Sose mertük őt kérdezni, mert tudtuk, olyan csavaros agya van, hogy a végén mi maradunk szégyenben. Tíz székely veszett el benne.

 

RAKSÁNYI GELLÉRT : Növendék koromban Major rám osztotta Maecenas szerepét azAntonius és Cleopátrá ban, amit - mivel az akkori nagyok között gátlásos voltam - nem tudtam megcsinálni. Ezért úgy élt bennem azóta is a figura, hogy Shakespeare nagyon részeg lehetett, vagy nem figyelt oda, amikor írta, mert nemigen oldható meg színészileg. Amikor Őze Lala kapta meg Maecenast, az egyik próbán lenn ültem a nézőtéren, s csak néztem és csodáltam, hogy ebből az általam gyengének minősített szerepből ez a fiatalabb kolléga mit tud csinálni. Idővel rájöttem a trükkjére, illetve a zsenialitására. Nem azzal törődik, hogy kinek a darabját játssza, hanem mindig a szituációra figyelt. Ettől pedig olyan izzó volt a jelenléte a színpadon, hogy a környezete szinte másodrendűvé vált. Ez volt Őze csodája.

 

oze

 

CSERHALMI GYÖRGY: A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva - és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt - a produkció érdekére hivatkozva - gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk.

 

SINKOVITS IMRE : Szüntelenül az eredetit kereste, a természetes nyersanyagot, amiből aztán majd ő formál valamit. Ezt a célt szolgálták időnkénti kiszakadásai a szakmából, ebből a mesterséges világból, amely megfosztja az embert valóságos emberi kapcsolataitól, mert állandóan kollégák között forgolódik. Ő azért volt képes annyi mindent eljátszani, mert valóságos élményanyagból táplálkozott, s modell alapján dolgozott - ebben a törekvésünkben hasonlítottunk egymásra.

 

ASCHER TAMÁS: Jóval idősebb volt nálam, mégis sokszor láttam védtelennek, esendőnek, akinek jólesik a gondoskodás, mert nemigen van benne része. Megrendítően magányos volt. Szemébe húzott kalapban, napszemüvegben, megközelíthetetlenül, már-már gőgös különvonultságban élt köztünk - de köztünk volt, szinte állandóan a színházba, akár próbált, játszott, akár semmi dolga nem akadt. Gyakran be sem jött, csak ott sétált a környező utcákban. Néha vele tartottam, beültünk valahová ebédelni, s ilyenkor az életéről mesélt, a kalandjairól. Fogalmazása egzakt, plasztikus volt, szúrós, fenyegető szemekkel nézett közben, vajon elhiszem-e, amit mond. A történetek mind az E. T. A. Hoffmann-i fantázia gyöngyszerei voltak, teljesen képtelen dolgok halmaza, némelykor mégis az a határozott érzésem volt, hogy ez, ez biztosan igaz, bár éppoly furán hangzott, mint a többi. Például elmesélte, hogy 1956-ben pisztollyal kísérte az utcán Major Tamást, akit halálra kerestek, s ezzel megmentette az életét.

Szerette az extremitásokat. A szerepeit is csapongó képzelettel közelítette meg; nagyszerű ötletei voltak, s a legszélsőségesebb elképzeléseit is kipróbálta, még ha később nem is őrződtek meg ezek az előadásban. Művészetében Major Tamás rokona volt: mindent eltúlozva, karikírozva, a nevetséges irányába eltolva szemlélt és láttatott. Félelmetes erejű víziói voltak; Daumier látásmódjához hasonlíthatnám az övét. Sajnos, a groteszk iránti érzékenysége nem volt eléggé kiaknázva. Abszurdokat kellett volna játszania: Beckettet, Ionescót vagy BüchnerWoyzeck jét - és mi mindent még, ami nem fért bele a Nemzeti Színház műsorpolitikájába! Szokatlan végleteket tudott összeötvözni, a nevetséges, az esendő és a fenyegető, a veszélyes különös keverékét.

 

 

GARAS DEZSŐ: Lajos mindig is szerette a bort. De amikor fájdalmai voltak - s nem két-három éven át, hanem vagy tizenöt-húsz év is lehetett, amikor iszonyatos nyirok- és visszérfájdalmak kínozták -, hát, kérem tisztelettel, akinek ennyi testi szenvedéssel kell együtt élnie, és nem iszik, az nem ember. Őze pedig ember volt.

 

BEREK KATI : Nagy pojáca volt. Amikor kinn játszottunk a pesterzsébeti Csiliben - merthogy az is a Nemzeti kamaraszínháza volt egy időben -, mindig rohantunk megnézni a magánszámát A makrancos hölgy ben, amelyben egy szolgát játszott. Sírtunk a röhögéstől, olyanokat talált ki. Neki is kötelező volt minden esete újítani valamit, hogy ne csak a közönség, hanem mi is szórakozzunk. Tündökletes humorú ember volt, de mindig érződött rajta, hogy a vidámsága keserűséget takar. Akárcsak a nagy bohócok, akiken mindig nevet a néző, de közben érzi: csak egy hajszál választja el a sírástól.

 

BESSENYEI FERENC :Akkor is a testébe költözött romboló erőkkel foglalkozott legbelül, amikor látszólag nem hederített rájuk. Kétféle harcmodorral küzdött fölváltva ellenük. Hol megpróbálta pozitív cél szolgálatába állítani a halálfélelem fölszabadította óriási energiákat (de ez nem ment szorongásoldó narkotikum nélkül), hol megkísérelte követni az orvosi javallatokat (de az alacsony fordulatszámon vánszorgó, józan élet bénító időfecsérlésnek tűnt számára). Maradt a felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos önkizsákmányolás - a tökéletes produkció érdekében. [...]

 

Forrás: MTI, Színház.hu, Színészkönyvtár, OSZMI

 

 

 

süti beállítások módosítása