„Nem játszhatunk múzeumot!” – Debrecenben rendezett Kero

Az Operettszínház szólistái, szubrettjei a debreceni teátrum prózai tagozatával és énekkarával, valamint a Kodály Filharmonikusokkal együtt mutatták be Kálmán Imre talán legnépszerűbb operettjét, a Marica grófnőt a Csokonai Színházban. A produkcióról, a mai operettjátszásról a rendező, Kerényi Miklós Gábor beszélt.

Milyen a debreceni Marica grófnő? Másképp rendez Budapesten, Bécsben vagy Moszkvában?

Az az igazság, hogy én mindig ugyanazzal az örömmel és lendülettel érkezem és ezt befolyásolja utána a fogadóhely szelleme, vagyis az, hogy ott az emberek milyenek, hogy tudnak ráhangolódni egy előadásra. Most csak a legjobbakat mondhatom. Egy operettre, zenés színházra éhes csapatot kaptam, akik nagyon szeretnének egy ízig-vérig jó előadást csinálni. Olyan operettet, ami színház a javából, tele feszültséggel, izgalommal és szórakoztatási szándékkal. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan darab készül, ami a régi nagy operettek rajongóit is ki fogja elégíteni, de azokat a fiatalokat is, akik valódi szerelmeket, valódi harcokat, valódi csalódásokat és őrületeket akarnak látni.

Azt mondja jó helyre érkezett… Mennyit tesznek hozzá a produkcióhoz a debreceni színészek?

Ez egy nagy vállalkozás. A Budapesti Operettszínház és a Csokonai Színház közös produkciója és ebben – a zenekar mellett- a debreceni színészek, énekkar oroszlánrészt vállal. Lenyűgöző lelkesedéssel és kedvességgel jelennek meg. Oláh Zsuzsa, Garay Nagy Tamás és Dánielfy Zsolt annyi színt tesz hozzá az előadáshoz, hogy hálás lehetek. Külön öröm Csikos Sándorral dolgozni! Azt kell mondjam, hogy egy olyan régi típusú színész, aki abszolút mai módon gondolkozik. Mindennek keresi az értelmét, lényegét és utána hozzátesz egy olyan ízt, ami csak ő, ami kizárólag Csikos Sándor. Nagyon nagy öröm az is, hogy egy új fiatal primadonnát fedeztünk fel, bedobjuk a mélyvízbe és nagy esélye van arra, hogy igazi sztár legyen. Érdemes megjegyezni a nevét: Lévai Enikő.

Akik ismerik a rendezéseit jól tudják, hogy újfajta operett-játszást teremtett. Bátran nyúl a szövegekhez, a dramaturgiához, . Mennyire nehéz feladat ez egy operett esetében?

Azt gondolom, hogy a színházcsinálás mindig arról szól, hogy meg kell találni azt a dramaturgiai és előadásformát, ami itt és most sikeres és fontos. Ez az operettnél sincs másképp. Aki az 1954-es Honthy Hannás – Feleki Kamillos változatot szeretné ma megcsinálni úgy, ahogy azt a csodálatos tehetségű, drága Honthy Hanna csinálta, az csacsi. Sokan vannak ilyenek, de Honthy Hanna ma nem úgy játszaná, Feleki Kamill pedig kikérné magának, ha most azt akarnák vele játszatni mint akkor, mert más a kor igénye. Tehát nem játszhatunk múzeumot, panoptikumot, hanem egy olyan előadást kell készítenünk, ami ma és itt létezik. Ez nem működik egy operettben zenei partner, jelen esetben Somogyi-Tóth Dániel és a Kodály Filharmonikusok nélkül. Képtelenség úgy megcsinálni egy operettet, hogy a zenei felfogás ne legyen korszerű. Nem lehet drámaiatlan!

Gyakran mondja, hogy az operett egy kicsit a miénk, olyan, mint a magyar lélek: szélsőséges, romantikus, szenvedélyes. Ezért is vagyunk fogékonyak a műfajra?

Majdnem. Arról van szó, hogy mi itt a Kárpát-medencében olyan világot építettünk, amiben borzasztóan tudunk örülni, haragudni, tudunk sírni, mulatni, nevetni, de még valami fontosat tudunk, mégpedig azt, hogy ezt egy adott pillanatban el tudjuk magunktól tolni és képesek vagyunk mosolyogni is magunkon!

Tudjuk kívülről látni magunkat?                                  

Igen. És ettől nagyon miénk az operett. Mert a szélsőségesség a latin népeknél is megvan, az érzelmesség megvan a szeretett szlávjaimnál is, az pedig, hogy tud magán mosolyogni sörözés közben, ott van a cseheknél, de így együtt, ezt csak mi magyarok tudjuk. Szélsőségek, szenvedélyek, önirónia. Ez együtt a non plus ultra.

Emellett én a zenés népszínházban hiszek, aminek persze része még az opera is. Azt gondolom, hogy más-más szinten, de ezek a műfajok képesek a nézőket tömegével meghódítani, sőt a különböző valóság show-k és egyéb népszerű műsorok elől az élő színházba tudják vonzani a nézőt. Ehhez egyrészt jó címek kellenek, olyan rendezők, akik ezt maivá teszik, de a legfontosabb, akár tetszik egyeseknek, akár nem, a színész, az énekes. Rengeteg módja van, hogy mitől lesz valaki sztár, de kell lenniük olyan színészeknek, énekeseknek, akik sikerre tudnak vinni egy darabot. Akikre bejön a közönség, akiket imádni lehet. Enélkül nem ér semmit a zenés színház!

Hozott Debrecenbe is ismert művészeket?

Persze. Nagyon igyekeztem. Fischl Mónika kezd a topra érni. Van egy fiatal, nagyon tehetséges tenoristánk, Boncsér Gergely, aki pillanatokon belül az ország egyik vezető tenoristája lesz, aztán Dancs Annamari és Szendy Szilvi azok a szubrettek, akikre Pesten jegyet vesznek. Kerényi Miklós Máté is lassan beérkezik abba a sorba, hogy keresik a pénztárban a jegyeket rá. Mellettük még Geszthy Veronika, Vadász Zsolt is sikeresek lesznek és indítunk újakat: Barkóczi Sándor, aki huszonöt éves és eszméletlen jó bonviván lesz és Laki Péter, aki fiatal táncos-komikus, de a légypiszkot is lejátssza.

A kritika sokszor fanyalogva fogadja az operettet, miközben a nézők szeretik, teltházzal futnak előadások. Ön szerint ez egy örök szembenállás?

Ez nem örök szembenállás. Ez magyar probléma. Külföldön nincs így. Ott vannak kritikusok, akik értenek a zenés színházhoz, nálunk ez nincs. Az opera műfajáról ez ugyanúgy elmondható. Itthon az esetek döntő többségében egy prózai előadás érzeteit kérik számon egy musicalen vagy egy operetten. Tehát olyan kritikus, aki azt elemzi, hogy mit látott, mit hallott, mi volt a szándék és az eléri-e a közönséget, ez igazából véve ma Magyarországon szinte nincs. Mindeközben a debreceni példa is mutatja: jegyek már csak decemberre vannak! Ennek én szívből örülök, hiszen a színházat a közönség kedvéért és nem néhány felkent kritikus kielégítése miatt csináljuk.

Forrás: Csokonai Színház, lejegyezte: Vajland Judit, Fotó: Máthé András; Budapesti Operettszínház