A új színházi évad első nagyszínpadi bemutatójára került sor október 10-én, pénteken 19 órától a nagyváradi Szigligeti Színházban. Molnár Ferenc: Liliom című külvárosi legendáját állította színpadra a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója. Interjút olvashatnak Szikora Jánossal.
Mit tudhatunk Molnár Ferenc Liliomjáról?
A magyar drámairodalom néhány nagy alkotásával rendre megtörtént, hogy írójuk fantáziája olyan darabot hozott a világra, amelyhez a világ még nem szülte meg a maga színházát. Madách Tragédiáját hetven évig könyvdrámának tartották és ennyi időnek kellett eltelni ahhoz, hogy akadjon egy hozzá hasonlóan lánglelkü színházi zseni, a Paulay Ede aki végre nemcsak a szereplők szövegét olvasta el hanem azt is, amit az író a sorok közé írt: a szerző színpadi instrukcióit. Füst Milán Catullusa negyven évig hevert az íróasztalfiókban mint előadhatatlan színházi kísérlet. Molnár Lilioma semeddig nem porosodott az asztalon. Megírta,bemutatták - és megbukott. A Vígszínházban 1909-ben legalábbis.
A tragédia az egészben nem is a bukás maga, hanem az, hogy Molnár soha többet nem írt ilyen darabot. Olyan drámai tömörséggel fogalmaz benne mint az ősi balladákban szokás, hősei pedig beszéd közben annyit hallgatnak mintha nem is színpadon lennének hanem egy Zen meditáción. Molnár az egyetlen igazán világhírű drámaírónk aki nem azért lett sikeres mert korát messze megelőzve megírta azt a darabot, amely nyelvezetében és dramaturgiájában fénylőn a messzi jövőbe mutat, hanem azért mert pályája elején, egészen fiatalon megriadt és visszafordult arról az útról ahová ösztönös zsenialitása vezette. Kétségtelen, ez az út néptelen volt és ma már azt se tudjuk, volt-e hozzá igazán színésze akik értették és értékelték ezt a szinpadi nyelvet de hogy fül nem volt hozzá, az egészen biztos.
Jelen korban mennyire van hozzá fülünk?
Mindez amiről szó volt, több mint száz éve történt és azóta -csodák csodája-, szinpadjainkon rendületlenül hódítanak a Liliomok, rendítenek a Julikák, a rendezők pedig nem únják meg egyre izgalmasabb kihívásokat és titkokat rejtő darabnak olvasni. Így és ilyennek olvasom én is.
Mi az, ami megragadta a színműben?
Izgat, ahogy két ember legmélyebb vonzalma a kimondatlan és kimondhatatlan szavak tartományában fogalmazódik. Pedig Julika és Liliom nem is olvasták Wittgensteint mégis tudják: amiről nem lehet beszélni arról hallgatni kell. Megrendít az emberi létezésnek az a pereme, ahol az ég és föld gyönyörű érintkező felületét úgy hívják: a reménytelenség horizontja. És végül kinyílik a szemem egy szerényen meghúzódó instrukcióra valahol a darab végén: "(Julika) visszajön a szinpadra, kezében egy bibliával. Leül a gyertya mellé és olvassa a bibliát..." Mi van? Megőrült ez a Molnár? Mit akar ez a Bibliával? Mit olvas ez a lány a Bibliából? Nos azt hiszem e kérdések nyomán tárul fel a darab legizgalmasabb dimenziója: a spirituális üzenet.
Mi határozza meg Liliom sorsát?
Ahogy a Bűn és Bűnhődésben Raszkolnyikovnak sem sikerült kihámoznia magát abból az erkölcsi paradoxonból, hogy vajon lehet-e az igazsághoz keresztülhazudni magunkat, úgy Molnár sem remél és nem is ígér üdvösséget Liliomnak. Vannak bűnök amiket meg lehet bánni de az ember azt nem tudja megbánni, hogy ő csak ilyen bűnösen tudott ember lenni. Ez meg Liliom erkölcsi paradoxona, amit Molnár a rá legkevésbé sem jellemző módon csak bizonytalanul és tétován tud feloldani. Mégis az a szép az egészben, hogy az utolsó szót nem az égi biró hanem a szeretet mondja ki, amivel mintha azt akarná üzenni nekünk: ne felejtsétek, a kegyelem mindíg jelen van a világban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.