"Örömmel ugrok fejest a szakmába" - Interjú Őze Áronnal

Az idei Vidor fesztiválon Őze Áron és Kedvek Richárd nyerte a legjobb főszereplő párosnak járó Pantalone-díjat az Elling és Kjell című darabban nyújtott alakításáért. A díjat a korábbi évek hagyományának folytatásaként az előadás anyaintézményében, az Aranytíz Kultúrházban adták át. Őze Áront a szakmai elismerésről, a darabban megformált szerepéről és a Magyar Színházban éppen zajló igazgatóváltásról kérdezte Kővári Gyöngyi Krisztina.

Mit jelent Önnek ez a maga nemében különleges szakmai elismerés, ami ezúttal nem egyéni, hanem egy színészpáros teljesítménye után odaítélt díj?

Az Aranytíz alapvetően nem színházként jegyzett intézmény, hanem a kultúra számos területe felé nyitott kultúrház, ez pedig két szempontból is jelentőséggel bír. Egyrészt külön fantasztikus, hogy Balogh Erika úgy vezeti a Kultúrházat, hogy számára fontos, hogy legyenek színházi előadások. Valahogy így jött létre az Elling és Kjell, és úgy tudom, más előadások is készülnek. Másrészt meghívást kaptunk a nyíregyházi Vidor Fesztiválra, ami azért is érdekes, mert ide kifejezetten színházi intézmények kapnak meghívást. Odafelé jöttünk csak rá, hogy mégiscsak egy versenyre tartunk. Elhatároztuk, hogy az esélytelenek nyugalmával játszunk, hiszen már arra is büszkék lehetünk, hogy az Aranytízet képviselhetjük ezen a rangos szakmai megmérettetésen. Úgy voltunk vele, hogy „csináljuk meg, ha már itt vagyunk”. Az előadás jól sikerült, a közönség és a zsűri is szerette, két nap múlva pedig hívott Tasnádi Csaba, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója, hogy közölje a jó hírt. Mindenféle elismerésnek nagyon örülünk, mégiscsak ezért bohóckodunk estéről estére, de főszereplőpáros díjat kapni különleges elismerés: valahol a színházat, mint csapatmunkát jelképezi. Lehet önkifejezni, magunkat megvalósítani, önáltatni, de a színház társas, csapatműfaj, a Pantalonére pedig úgy tekintek, mint az Ellinget működtető társulati díjra és az Aranytíz munkatársainak díjára, hiszen ők is részt vettek az előadás megvalósításában.

Elling és Kjell egymást kiegészítő páros a darabban. Játszottak már együtt Kedvek Richárddal korábban?

Kedvek Ricsivel korábban is ismertük egymást, de közvetlen partnerekként sosem dolgoztunk együtt. Ennek ellenére már az első próbán kiderült, hogy közös nyelvet beszélünk, azonos módon gondolkodunk és működünk a színpadon: hiszünk ebben az igazi társasjátékban, a színházi csapatmunkában. Játszhatunk koronával a fejünkön királyt, önmagunkban semmire sem megyünk. Attól király a király, hogy van udvartartása és alattvalói. A király szerepét is a többiek játsszák el, határozzák meg: viszonyok, alá-fölérendeltség és szituációk. Ricsivel ma már ott tartunk, hogy néha improvizálunk, elengedjük magunkat az előadás alatt, de ehhez igazán nagy fegyelem és egymás ismerete szükséges. A színház nem más, mint jó értelemben vett labdadobálás oda-vissza.

Az Elling és Kjell két elmegyógyintézetben kezelt, majd a többségi társadalom valóságába visszaterelt férfi története. Ki ez két figura? Nem tűnnek valódi őrültnek....

Az mindig nagy kérdés, hogy ki van bezárva, mi magunk vagy a majom ül a ketrec mögött. Nem tartom ezt a két karaktert bolondnak és nem is őrültkeet játszunk. Elling és Kjell szélsőségesek. Ők ketten a jin és a jang. Ricsi például egy kicsit bamba, lassúbb észjárású, ugyanakkor az élet nemi oldalából két lapáttal merítő, csupa szív, csupa lélek emocionális alakot játszik Kjell szerepében. Én pedig egy mindent megfogalmazó, mindent magának lekötő, önmagának kötelezően megmagyarázó figurát, aki számára akkor létezik a rendszer, akkor tud benne levegőhöz jutni, ha kifogalmaz mindent. Nem lóg a levegőben, nem úszik az árral, hanem racionális alapon adja meg magának a segítséget ahhoz, hogy érzelmileg vállalni tudja a külvilágot vagy egyáltalán az életben maradást. Minden, amit nem tud megmagyarázni, az kétségbe ejti, kibillenti az általunk normálisnak tartott keretekből. Ilyenkor aztán hisztérikus rohamot kap, szélsőséges reakciói miatt felügyeletre és ápolásra szorul. Létező betegség, mint ahogyan létező program az is, amely segítségével az intézetben ápoltakat próbálják meg párban visszavezetni a társadalomba: kapnak lakást és ápolót is, egyszóval segítséget a két lábra álláshoz. Valami azonban a darabban is egyértelműen kiderül: nem ők alkalmazkodnak a világhoz, hanem a világ alkalmazkodik hozzájuk. A Széplaky Géza játszotta ápoló története a legmeggyőzőbb bizonyíték. Ő az, aki a többségi társadalmat képviselve lép be a „kezeltekhez”, majd ő az, aki rájön, hogy a saját, normálisnak hitt élete csődöt mondott, káoszba torkollott, miközben Elling és Kjell világa működőképes. Végül Frank, az ápoló és Reidun, az életükbe csöppenő nő az, aki alkalmazkodik Elling és Kjell világához. Így alkotnak ők négyen egy mini társadalmat. Izgalmas a darab, mert olyan kérdéseket vet fel, mint hogy mihez képest mondom én azt, hogy valami normális. A szabadság egyik általam legelfogadottabb és nagyon pontos megfogalmazása: felismert szükségszerűség. Mikortól vagyok szabad és mit jelent az, hogy szabad embernek tartom magam?

Elling folyton agyaló karakterével szemben áll Kjell, aki egy érzelmi alapokon működő nagy gyerek. Őze Áron melyik típushoz áll közelebb?

Életem negyvennégy éve során sokszor megtapasztaltam azt a furcsa kettősséget, amit a szüleim oldaláról hordozok magamban. Édesapám kemény, szélsőséges, ugyanakkor reális paraszti világból jött, igen erős ösztönvilágomat tőle örököltem. Édesanyám részéről, a ludovikás tiszt nagypapával egy középpolgári család racionalitását kaptam. Nagyon hiszek a szinkronicitás tudományában és mindennapi jelenlétében, a sorsban és a Jóistenben. A váratlan találkozásoknak és a különös véletleneknek oka van. De nem magyarázom agyon, van, amit csak hagyni kell, hogy megtörténjen. Az elmúlt öt évre egyébként az volt jellemző, hogy ha emocionális döntést hoztam, azt többször mutatkozott hibásnak, mintha tízig elszámolva, az összes szempontot alaposan átgondolva racionálisan döntöttem volna. Churchill is azt mondta, hogy a jó döntés arról ismerszik meg, hogy ötven százalékban rossz és ötven százalékban jó. Ugyanígy van – ahogyan Gellért Endre is mondta – a rációval és emócióval is: meg kell találni a középutat, ami persze a legnehezebb. A ritmus, a hangolás a lényeg, hogy ki mikor, melyik aspektust helyezi előtérbe. Különben sosem kötöttem le magam túlságosan előre, nem felelőtlenségből, de sokszor éreztem úgy, hogy lesz, ami lesz. Ha valaki bízik magában, van, mit képviseljen, van hitele, akkor ennek az elvnek működnie kell, akár a legszélsőségesebb helyzetekben is. Radnóti is egészen a határig írt verseket az erőltetett menetben, ez kőkemény példa.

Az utóbbi években főként kamaraszínházi előadásokban láthattuk színpadon. Ez tudatos döntés volt?

Nem nevezném tudatos döntésnek. Úgy fogalmaznék, hogy azok a színházi munkák, szerepek érnek el, amik igazán közel állnak hozzám. Alapvetően prózai beállítottságú vagyok, bár játszottam már operettben és énekeltem, sőt most is énekelek a színpadon. Való igaz, hogy elfoglaltságaim miatt 2,5-3 évig nem játszottam a Magyar Színházban. Az elmúlt és idei évadban is visszacsábítottak a színpadra kisebb szerepekben. Külsős felkéréseket is kaptam, ilyen az Ábel és Eszter a Rózsavölgyi Szalonban, az Elling és Kjell az Aranytízben, vagy a Gyógyír északi szélre a Belvárosi Színházban, ami egy több mint két órás, kétszereplős darab, ahol teljesen egymásra vagyunk utalva Fullajtár Andival. Ezek a szerepek igazgatói munkám mellett iszonyatos mentőövek voltak, úgymond „pihenők”. Nagy levegővételekhez juttatott, hogy játszhattam. A tapasztalat az, hogy az igényesebb előadások jelen pillanatban a kamaratermekbe szorulnak. Tendencia, hogy a nagy – a Magyar Színház esetében 654 férőhelyes – nézőteret csak könnyedebb műfajjal lehet megtölteni. Ezzel nincs is baj, ha a könnyű műfaj igényes és szakmaiságot hordoz. Nekem is meg kellett hoznom ilyen jellegű döntést a Magyar Színházon belül: a nagyszínpadot a legifjabb nézőinknek ajánlottuk fel, ahol a legfrissebb gyermekirodalmi anyagokból készülnek előadások. A látványpékség azonban gyalázat. Ma már luxusnak számít, hogy két és fél órát úgy töltsenek el a nézők a színházban, hogy semmi sem történik, hiszen erre idejük sincs. Nem a műfajokkal, hanem az igénytelenséggel van a probléma.

Fotó: aranytiz.hu

Az Elling és Kjell jó darab, másfél éve mutatták be, mégsem született túl sok kritika az előadásról. Ön szerint mi ennek az oka?

Vannak divatos színházak divatos kritikákkal és vannak ellen-színházak ellen-kritikákkal. Ez nem más, mint manipuláció. Sőt, ki merem mondani, sznobéria. Ha egy kritikus, egy színházi ember, vagy úgy általában, egy művészetekkel foglalkozó ember bármilyen szinten sznob, az nagyon nagy fertőzést tud okozni. Egyáltalán, mi a kritika szerepe? Mára meglehetősen beszűkült. Annyiban szerencséje van a kritikusoknak és a magyar színházi kritikának, hogy a színészek mindig olvasni fogják ezeket az írásokat. A színész ugyanis van annyira önző, hogy ha az előadásáról, amiben játszik, kritika születik, azonnal megveszi és azonnal a saját nevét keresi benne. A színészek és színházi alkotók mindig olvasnak kritikát, de valószínű, lassan már csak ők. Önző módon jólesik, ha jót írnak, de kevés, mint ahogy az is kevés, ha csak rosszat. Színházat látott, színházértő ember tolla nyomán várnék el egy számomra fontos, szakmai, külső szemszögű elemzést. Ez ma hiányzik az eleve elrendelt kritikákból. Nem is várok el nagy kritikai visszhangot. Sokkal fontosabb a közönség véleménye, az, hogy van az ismeretségemből olyan, aki már hatodik-hetedik alkalommal nézi meg az Elling és Kjellt, sőt, közönséget szervez. Volt, aki már az egész munkahelyét elhozta.

A ciklus lejártával, a minisztériumi döntés értelmében 2015. január elsejével távozik a Magyar Színház igazgatói székéből. Mik a tervei, többet fogjuk a színpadon látni?

A színházigazgatás furcsa kalandja, érdekes és nagyon kemény munkája volt az életemnek. A színészet és rendezés a hivatásom, tehát egészen más kategória. Törvényszerű volt, hogy az igazgatásnak egyszer vége lesz, és korántsem volt biztos, hogy a mostani ciklus végével adódik alkalmam még egyet végigcsinálni. Örülök viszont, hogy ezt az öt évet korántsem könnyű körülmények között egyáltalán végigvihettem. Nagyon jó érzés, hogy a Magyar Színházat viszonylagos anyagi biztonsággal, és egy általam megfogalmazott koncepcióval adhatom át. Ami persze nem csak az én munkám – csak annyiban, hogy én irányítottam és a felelősségét én cipeltem – hanem mindannyiunké, ehhez egy egész színház és társulat kellett.

Lejárt egy ciklus, a pályázatkiírás megtörtént, a miniszter döntött, ami – anélkül, hogy belebonyolódnék a részletekbe – végül is normális rendje a dolgoknak. Teljes erőbedobással, agyammal és lelkemmel azon vagyok, hogy minél könnyebben csinálhassam végig a jövőbeli igazgatóval, Zalán Jánossal ezt a nagyon érzékeny, átmeneti időszakot, alapvetően az intézményt és a társulatot védve. Nekem most ez a feladatom. Nagyon jóleső telefonokat kapok és rengeteg támogatást. Örömmel ugrok fejest újból a szakmába színészként és rendezőként; úgy tűnik, erre meg is lesz a lehetőségem. Könnyülés lesz az életemben, hogy január elsejétől nem nyugszik majd akkora felelősség a vállaimon, bár most éppen arról folynak az egyeztetések, hogy az évadot végig tudjuk vinni. Az új igazgató tavasztól építi a 2015/16-os évadot. Most úgy tűnik, az idei évad második felére vonatkozó terveket végig tudjuk csinálni, ami azért is fontos, mert olyan alkotók várnak a döntésre, akiket korábban kértünk fel a közös munkára. Buta dolog ilyen szempontból, hogy a naptári év úgy vágja ketté a színházi évadot, mintha az egy alma volna. Egyébként kikutattam, miért van ez a január 1-jei időpont. A színház életében még a Nemzeti időszakában voltak egy, háromnegyed éves hosszabbítások, amik ehhez az eltolódáshoz vezettek. A pályázatunkba beleírtuk a munkatársaimmal, hogy ezt a ciklust még mindenképpen folytattuk volna. De ha már így alakult, remélem ettől függetlenül, még ha másképpen is – hiszen a vezetőváltás mindig irányváltásokkal jár – de folytatódik a két és fél évvel ezelőtt általam meghirdetett koncepció. Úgy szoktam fogalmazni, a színház már győzött: prózai társulatként, ifjúsági és családi, illetve színházpedagógiai alapokon működő intézményként, ami reményeim szerint így lesz a jövőben is.

Az interjút készítette: Kővári Gyöngyi Krisztina

Forrás: www.aranytiz.hu