Tarján Tamás emlékezik az RS9 közelmúltban elhunyt igazgató-alapítójára, Dobay Dezsőre.
Vallaiban az a legjobb, hogy mindig közel van. Sőt: mindig kéznél van – egyeztünk meg pár éve Dobay Dezsővel. Ő rendezéseiben foglalkoztatta Vallai Pétert: az RS9 kicsiny termében, az együttgondolkodás terében dolgozhattak, mindig egymáshoz közel; én, ha leszaladtam törzshelyemre, Vallai még vagy már ott üldögélt esténként. Mindig lehetett vele eszmét cserélni, éjjel-nappal lehetett irodalmi műsorokba hívni, versmondásra kérni. A beugrás sem volt akadály. Több évtizedes közös munkánk során soha nem kaptam rajta késésen, s lehetett rossz passzban, a dobogón, a színpadon akkor is maximálisan helytállt.
Dobayban az volt a legjobb, hogy távol volt. S mindig a legjobbkor bújt elő. Több évtizedes távoli barátságunk során csak akkor hívott, csak akkor vágott bele a mondandójába, ha az már valóban mondandóvá, feladattá érett. Vagy amikor megsejtette: valakit nógatni, segíteni kell. Jó ügyet elindítani, szolgálni, nem feladni, az akadályokat mosolyosan, fifikusan kikerülni. A rendezéseit sem halmozta. Amikor egy-két évre vissza-visszavonult, másokat menedzselt, mások kezdeményezéseinek, sikereinek örült, a „másik színház” diplomatájaként serénykedett. Hat évvel volt fiatalabb nálam, de ahányszor csak beugratott valami tennivalóba, zsűribe, cikkbe, mindig úgy győzött meg a dolog (rendre az alternatív színházak érdekképviselete) fontosságáról, mintha jócskán tapasztaltabb, higgadtan derűs bátyám lenne. Szeretett egy kicsit titokzatoskodni, ám abban cinkosság volt: úgyis értesz… majd kiforrja magát az ügy… az első szó sosem az utolsó…
Vallai váratlan távozása megviselte. Nem sok idő telt bele, s már büszkén beszélt a Vallai-kert tervéről. Ligetté, szigetté kell válni, amelyet felkereshetnek az élők. Ami közel van.
Kell lennie az RS9 közvetlen közelében egy helynek, egy kertnek, amely arra vár, hogy a Dobay-kert nevet kapja.
Tarján Tamás