Ugyanúgy, mint a csehovi puska... - Interjú Grecsó Zoltánnal

Grecsó Zoltán táncművész, koreográfus generációjának egyik legsokszínűbb alkotója. Őt kérdeztük.

Tagja volt Frenák Pál társulatának, rendszeresen dolgozik Duda Évával, a Szputnyikkal. Jelenleg elsősorban független koreográfusként tevékenykedik. Augusztusban tartották a munkabemutatóját Csehov Három Nővér című színműve alapján készített darabjának.

Tanít, workshopokat tart. Ő koreografálta a Punnany Massif legújabb videoklipjét. Bátyjával, az író Grecsó Krisztiánnal közös esteket hoznak létre. 6 évvel ezelőtt indította útjára, a mára fogalommá vált Willany Leó Improvizációs Táncszínházat, mely mostantól ismét heti rendszerességgel jelentkezik. Október 4-én alkalmazott koreográfusként debütált Újvidéken. Élete első színházi munkája volt a Csárdáskirálynő, melyről a helyi kritika felsőfokon írt.

Magától értetődő, hogy egy táncos koreografálni kezdjen?

Grecsó Zoltán: Frenák Pál mindig azt mondta nekünk: „az a baj, hogy mindannyian koreografálni akartok, ahelyett, hogy táncolnátok”. Szerintem nincs minden táncosban ambíció, hogy koreografáljon. Boldog a tánccal. Én sem gondoltam volna soha, hogy egyszer jobb érzés lesz egy kis cigifüstös világosítópultban ülve azt nézni, mit csináltam, mint a színpadon megmutatni magam. A két dolog nem feltétlenül függ össze, ráadásul a koreografálást nem lehet iskolában tanulni. Persze sok mindent el lehet sajátítani, de a dolog ízét nem. Léteznek tanulható koreográfiai eszközök, hogy azokat tudom-e alkalmazni vagy sem, ez technikai kérdés, de aki nem mozgott sosem, a mozdulatok dinamikáját vagy a megvalósításukhoz szükséges gyakorlati megoldásokat nem biztos, hogy érezni fogja.

Mitől jó egy koreográfia? Mitől tud hatni a közönségre?

Grecsó Zoltán: A néző a legkevésbé sem foglalkozik vele, hogy mennyire individuális mozgáskoreográfiákat hozok létre vagy, hogy milyen kemény munkával. Nem érdekli, hogy egy mozdulat közhelyes vagy sem.  Persze vannak megérzései, pontosan tudja, ha valami elromlik, egy csomó dolgot érzékel, hiszen empatikus és van ízlése, de nem feltétlenül mondja meg egy koreográfiáról, hogy az eredeti-e, vagy csak divatos panelokat használ. A nézőt az sem érdekli, hogy az alkotó tisztában van-e az anatómiai adottságok miatt indokolt megoldásokkal, vagy sem. Akkor mi marad? Egyszerű. A koreográfia akkor szól a nézőhöz, ha hat. Ha lobbanékony, megmozdít, olyan érzést kelt az emberekben, amitől a nők csodálatosnak, a férfiak erősnek érzik magukat. Feltölt vagy kikészít, pozitív élményt ad vagy kiborít, az emberek saját maguk gyönyörűségére vagy esendőségére csodálkoznak rá. A koreográfia inkább dinamika, mint A és B pont közötti távolság bármilyen irányban. Nem feltétlenül a formának, hanem a két pont közötti időintervallumnak van jelentősége, mert a modern mozgás a dinamikai váltások nyelvén beszél. Én „cut”-okat csinálok, hirtelen váltok, mint a hiphop-ban. Próbálok a mai fiatalok hangján megszólalni, csak épp színházira fordítom azt. Míg a hiphop-ban az a lényeg, hogy megmutassuk, milyen ügyesen táncolunk, és azért váltunk sokat, hogy villogjunk vele, hogy ehhez is értünk, meg ahhoz is értünk, addig én a hirtelen váltásaimmal teret és időt ugrok, ezáltal próbálok történetet elmesélni.

Több koreográfus él a nyelvvel, mint kifejezőeszközzel. Táncosai megszólalnak, és közvetítik a gondolatot, amit a tánc talán nem tud elmondani. Te élsz ezzel az eszközzel?  

Grecsó Zoltán: Én megpróbálok nem beszélni. Nem gondolom, hogy mindenképpen meg kell minket érteni. Nem kell. A beszédet ugyanolyan koreográfiai eszköznek tekintem, mint a fésűt, a kontrapontot vagy azt, hogy provokáljuk a nézőt. Opcionális dolog. De nagyon fontos, hogy – ugyanúgy, mint a csehovi puska – igyekezzünk elsősorban nem beszélni, és amikor úgy érezzük, hogy abban a pillanatban rendkívül indokolt, akkor használjuk. Süljön el. Egri munkámban, a Képzelt betegben kivételesen én is használtam. A táncban megelevenedik maga a színmű, és közben megjelenik Molière élete egy doku-reality-ben. Önmaga paródiája a narráció. Úgy gondoltam, a korunkról beszél és kritikusan komikus, ha úgy ábrázolom Molière életét, mintha a Veled is megtörténhet-et néznénk. Ugyanakkor legutóbbi darabomban, a Három nővérben eszeveszett probléma volt a cselekménynélküliség. Ugyanis akkor mi az ördögöt mutatok meg? Ott ül három nő és nem csinál semmit. Király! Akkor ne csináljunk semmit! Mégis, azt éreztem a végén, hogy szöveg nélkül is, a zenétől, a fénytől, a helyzetektől megkapom azt a mondanivalót, amit akarok. Nem kell megszólalnom.

Önálló koreográfusként azt csinálsz, amit akarsz, megvalósíthatod magad. De alkalmazott koreográfusként ki kell szolgálnod a rendező igényeit. Ebből a szempontból milyen kihívást jelentett az újvidéki Csárdáskirálynő?

Grecsó Zoltán: Nagy szerencsém volt, mert Táborosi Margaréta, az előadás rendezője nagyon nagyszabadságot adott. Azt gondoltam, hogy a már említett koreográfus eszközök használatával kell egy vérbő, modern csinnadrattát létrehozni. Arra készítettem fel magam, hogy majd az eszközök gyors váltakoztatásával kell generálnom olyan helyzeteket, amelyek a nézők elkápráztatására hivatottak és nem kommunikálnak semmilyen más plusz tartalmat. Ez egyébként matematika, és én ezt is imádom. De kiderült, hogy egyáltalán nem erről van szó. Margaréta arra kért, hogy bátran csináljam azt, amit akarok. Ez nagyszerű helyzet volt, valódi lehetőség!

Hogyan dolgoztatok Margarétával?

Grecsó Zoltán: Végignéztük az operett dalait és én elmondtam, hogy milyen ötleteim vannak hozzájuk. A Lányok angyalok jeleneiben például ironikus, börleszk elemekkel dolgoztunk. A férfiak mozgásukat úgy építettük fel, mintha nagyon berúgtak volna, miközben a lányokról beszélgettek. Közben különböző balesetek érik őket, végül ez megy át verekedésbe. Ezek jól ismert kulturális kódok, utalások, mintha egy Bud Spencer filmbe csöppentünk volna. A színpadi mozgás egy hatalmas nagy elegye, tulajdonképpen nem is koreográfia, maga a színház. Nem feltétlenül és csak tánc. A test élő faragása, csupa szellem, humor, kikacsintás. A Jaj cica olyan, mintha egy mai videoklipet látnának a nézők, ahol a Kőrösi István által alakított Bóni, a sztár énekes áll középen és a lányok körül rajongják. Ez már kép világ, olyan, mint a mai klipekben. Mint máskor is, érteni akarom a kort, amiben élek.

Mondhatjuk tehát, hogy a koreográfus és a rendező egyenértékű munkát végzett?

Grecsó Zoltán: Egészen más a felelősség. Nekem tíz dalom volt, neki pedig az egész előadást ki kellett találnia. De rettenetesen hálás vagyok Margarétának, hogy szabadkezet hagyott nekem, pontosabban engedélyezte, hogy a koreográfia valami tágabb dolog, színpadi mozgás, színház lehessen és közölhessen is. A Csárdáskirálynő a mai nézőnek hosszú darab, ráadásul, ha úgy aktualizálod, kemény, erős társadalomkritika jelenhet meg benne. Az újvidéki színház nem véletlenül a Kárpát-medence egyik legjobb színháza. Ebben az előadásban is sok minden nem úgy történik, ahogy azt megszoktuk. Béres Márta, Szilviaként például úgy játszik az első jelenetben, hogy én menten összeroskadtam, és megéreztem ennek a karakternek az összes búját, baját. Amit egyetlenegy feldolgozásban sem láttam előtte. Margaréta sokrétűen gondolkodott, hozta a fizikai színházas asszociatív ötleteit is, sok-sok dimenzióban kommunikál.

A színészekkel könnyen boldogultál?

Grecsó Zoltán: Nagyon. Szerintem rögtön érezték, hogy tudom, mit szeretnék: gyorsan és hatékonyan akarok dolgozni, és nem akarom, hogy szenvedjenek.

Mennyire alkalmazkodik a koreográfia a színészek táncos képességeihez?

Grecsó Zoltán: Amikor Jerzy Kilian Happy birthday videóját megmutatom egy laikusnak, azt mondja: ez vicces, de ezt én is meg tudom csinálni. Innen tudom pontosan, mennyire zseniális Jerzy Kilian, mert azt érezteti, hogy ezt bárki meg tudja csinálni, de én sem tudom megcsinálni, akkor az a laikus hogy tudná?! Laki Jani mondta egyszer: egy bemutatót láthatnak kedves nézőink egy olyan műfajban, amiben az első tizenkét év bevezető időszaknak tekinthető. És igen, bármilyen mozdulat, amit mi táncosok táncnak nevezünk, nem fog jól kinézni egy színészen, mert nem fogja tudni úgy kinyújtani a karját, úgy felemelni a lábát. Nem találtam fel a spanyolviaszt, de azzal foglalkozom sokat, hogy a gesztusokat az emberi helyzetekre húzzam rá. Ugyanúgy alkalmazom a kontrapontot, ahogy egy koreográfus a táncművészeinél, csak én egy fejvakarásra és egy cipőfűzésre használom, nem pedig arra, hogy fönt forog a kéz és lent mozog a kéz. Nagyon keresem azt, hogy mit tud egy színész megcsinálni és mi az, amiben jó. De persze színész és színész között is óriási különbség van. Arra törekszem, hogy ne a mozdulatok legyenek komplexek, hanem azok ritmusfelépítése, ami viszont fejleszthető. Nagyon egyszerűen egy metronóm segítségével akármilyen ritmusképletet ki tudunk varázsolni egy színészből is.

Ez volt az első színházi munkád, de a Willany Leó most immár a hatodik évébe lépett. Mi hajtja tovább? Miért érzed úgy még mindig, hogy csinálni kell?

Grecsó Zoltán: Nagyon szeretjük, nagyon nagy élmény mind a nézőknek, mind nekünk. Folyamatos a teltház. A szakma azonban még mindig gondolkodik, ismerkedik vele, nehezen fogadja be. De én hiszem, hogy előbb-utóbb megtörik a jég. Már két éve nem kapunk pénzt az NKA-tól sem, de hátha fogunk megint. Ennek a színházi formának nagyon fontos a nevelő hatása, hiszen megszerettetjük a nézőkkel a kortárs táncot. Az improvizáció persze a pillanat művészete, néha nagyszerű és megismételhetetlen dolgok születnek, máskor kísérletezés folyik, útkeresés. A Willany Leó egy nyitott társulati élet, a közönség előtti folyamatos kitárulkozás, ismerkedés, önismeret. A néző ezt érzi. Hogy be van vonva valamibe. Azért lenne fontos, hogy legyen állandó társulatom, és ne ki-beugráljanak emberek, mert azt szeretném, ha ezzel együtt komplex élményt is adhatnánk. Az a legfájóbb benne, hogy pontosan tudom, mi a receptje, és hogy megtudnám csinálni. A pénzhiány miatt azonban nem lehetnek elvárásaim, nem kérhetek és követelhetek a táncosoktól. Gothár Marci,  hat éve csinálja velem a színházat. Ő mondja mindig, hogy egy ilyen ötletnek, ami így kommunikál a nézőkkel, már nem ilyen keretek között kéne folynia. És lehet, hogy én is öregszem változom. Állandó felállásra vágyom, profi csapatnak kellene lennünk, akiknek kisujjában van az egész szakma és olyan előadásokat kellene hoznunk zsigerből, amire a néző tuti nem hiszi el, hogy improvizáció. Ehhez kellene egy állandó társulat, hogy ne kelljen minden évben elölről kezdeni a csapatépítést. Nehéz tehát a kérdésedre válaszolni, néha én is megkérdezem ezt magamtól.

De kitűztél magadnak valamilyen határidőt, hogy eddig és nem tovább?

Grecsó Zoltán: Az ember érzi, miben van még lehetőség. Ebben én még érzek potenciát. Végre lesz egy normális helyünk és most van egy lelkesítő csapat is a hátam mögött. Sok pozitív dolog rajzolódik ki. Meglátjuk.  

Szerző: Spilák Klára