"Szerencsére terjed a hírünk" - Villáminterjú Kedvek Richárddal

Kedvek Richárdot a 2014-es Vidor Fesztiválon elnyert Pantalone-díj kapcsán kérdezte színházról, forgatásról és a belsőépítészetről Kővári Gyöngyi Krisztina.

Őze Áron úgy fogalmazott, úgy tekint az idei Vidor Fesztiválon elnyert szakmai elismerésre, a Pantalonéra, mint „az Ellinget működtető társulati díjra és az Aranytíz munkatársainak díjára”. Mit jelent neked a legjobb főszereplő párosnak odaítélt díj?

Nagyon örültem, amikor felhívott Tasnádi Csaba a hírrel. Az idei fesztiválra is rendkívül nívós előadások kaptak meghívást, és igazán komoly szakmai siker, hogy a mi főszereplő párosunkat találták a legjobbnak 2014-ben, egy ennyire erős mezőnyben. Azt hiszem minden színész életében fontosak a díjak. Visszajelzések ezek, hogy jó az irány. Áronnak teljesen igaza van abban, hogy ez egy közös elismerés. A színház csapatjáték, és az Aranytízben Balogh Erika egy olyan csapatot gyűjtött maga köré, akikkel élvezet játszani. 

A 2014-es Vidor Fesztivál szakmai zsűrijének elnöke Makk Károly volt. A fesztivál jellemzője azonban, hogy a zsűri tagjai között civil, színházkedvelő átlagemberek ülnek (tanár, közmunkás, hivatali alkalmazott), akik nem a színházi szakmai képviselői. Hogyan lehet egyszerre megfelelni a közönség és a szakma igényeinek?

Több tekintetben is formabontó fesztivál a Vidor, például a zsűri összetételében is. Szerintem a nézőt soha nem az érdekli, hogy mekkora zseni rendezte az adott előadást, vagy melyik szupersztár játssza a főszerepet. A színház érdekli. Azért ad pénzt a jegyre, mert szeretne elmerülni abban a történetben, amit néz, azonosulni vele, magára ismerni, vagy a sarki boltost felfedezni valamelyik színpadi figurában. Ha egy előadás ezt az élményt adja, akkor műfajtól, stílustól, formanyelvtől függetlenül jó előadás. És az Ellingnél ezt lehetett érezni az elejétől kezdve. Nagyon boldog lennék, ha minél tovább műsoron tudna maradni. Szerencsére terjed a hírünk, több vidéki nagyvárosban is játszottuk már.

Áron az előadásról mesélve említett egy különleges, nagyon bensőséges estét, amikor Eger környékén egy egészen pici színpadon adtátok elő az Elling és Kjellt. Neked mi volt a legkülönlegesebb pillanat vagy történet, ami ehhez az előadáshoz kötődik?

Van egy jelenet, amikor a darab folyamán először fordul elő, hogy ez a két, a túlélésért állandóan, éjjel-nappal egymásba kapaszkodó ember külön tölt egy estét. Elling később jön haza, Kjell már alszik. Közvetlenül a bemutató előtti főpróbán jutott eszembe a színpadon, miközben „aludtam”, hogy Ellingnek be kéne takarnia Kjellt ennél a résznél. Emlékszem, azon gondolkodtam, hogy mindenképp mondanom kell majd ezt a megbeszélésen Áronnak. Miközben szólt a zene, és Áron játszott, egyszer csak odalépett az ágyamhoz, és megigazította rajtam a takarót. Fantasztikus volt.

Hogyan befolyásolta – ha egyáltalán befolyásolta valamilyen módon – színészi karrieredet, hogy a Jóban Rosszban Bezerédi doktorát játszod? Hogyan fogadja a színházi szakma azt, ha valaki egy televízió-sorozatban mutatja meg magát? Mennyire más egy tévés szerep, mint egy színházi?

Épp Csehov Három nővérét próbáltuk a Szegedi Nemzeti Színházban, Versinyint játszottam benne, amikor megkerestek a sorozattól. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Azóta eltelt már pár év, és látom, hogy mennyire jó döntés volt. Azóta is színészként, nem pedig celebként élem az életemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy bárhová is megyek az országban, mindenhol felismernek. Rengeteg ember nézi estéről estére ezt a műsort. A szakma, úgy nagy általánosságban nem tudom, mit gondol erről, de ez nem foglalkoztatott különösebben. És legyünk őszinték, a magyar színészek – egy szűk réteget leszámítva – nincsenek elhalmozva filmes vagy tévés feladatokkal.

Úgy tudom, a színész szakma mellett komoly vállalkozásba kezdtél. Igaz, nem távolodtál el túlságosan a művészvilágtól: belsőépítészettel foglalkozol. 

Kamaszkoromtól izgattak a belső terek. Minden lakásban, ahol megfordultam, az volt az első gondolatom: „ha ez az enyém lenne, én úgy csinálnám meg, hogy…”. Aztán, amikor elköltöztem otthonról, az első saját lakásomnak neki is ugrottam. Természetesen hibát hibára halmozva, saját két kezemmel felújítottam. Azóta sok idő eltelt és profi csapattal dolgozom együtt, köztük építészekkel, belsőépítészekkel, akik segítenek abban, hogy a színházi munkák mellett is a maximumot tudjuk nyújtani. Az alapgondolat ma is ugyanaz maradt, mint az elején: „ha ez az enyém lenne…”

Az interjút készítette: Kővári Gyöngyi Krisztina

Forrás: www.aranytiz.hu