Elhunyt Gera Zoltán

Elhunyt Gera Zoltán Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze. November 7-én, életének 92. évében érte a halál. Gera Zoltánt április 22-én választották maguk közé a Nemzet Színészei.

Gera Zoltán utolsó szavai a közönséghez:

"Drága színház-közönség, drága színház-közösség!

Nagy szeretettel üdvözöllek benneteket! Nagyon kell erőltetnem magam, hogy azért megtartsam a komolyságomat és hitelességemet, mert öreg koromra erősen kell keressem a szavakat. De annyit mondok, hogy nagyon jólesik találkoznom veletek, mert én már hosszú évek óta nem vagyok színpadképes. Én a színpadképtelenséget magam diagnosztizáltam magamon. Egy hosszú betegség után rájöttem arra, hogy ha most egészségesnek is látszom, kikecmeregve a betegségből, akkor is kockázatos nekem színpadra mennem, mert nem szabad vállalnom azt, hogy elfelejtem a szöveget, vagy az egyensúlyomat a színpadon. Ezért telefonáltam az igazgatómnak, hogy lássa be, így nem lehet játszani. Egy kis dicsekvéssel hozzá teszem ehhez, hogy ezt azért tettem, mert mindig is mániákusan törekedtem az önismeretre, és ez fizikai létemre épp úgy vonatkozott, mint a pszichés létemre.

Drága Nemzeti Színház-béli, ma esti közönség! Nagy szeretettel üdvözöllek benneteket! Örülök, hogy Nemzeti Színház színpadán találkozhattam veletek. Mély szórakozást kívánok nektek, és Isten áldását!"

Gera Zotlán (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Gera Zoltán életpályája:

Gera Zoltán 1923. augusztus 19-én született Szegeden, édesapja színész, édesanyja porcelángyári munkásnő volt. Fényképészinasnak tanult, de már tizenhat évesen a színészi pályára lépett. 1939-ben a budapesti Belvárosi Színházban kezdte, ahol édesapja, Hosszú Zoltán - a Nemzeti Színház örökös tagja - a rendezője is volt. Ahogy később nyilatkozta, apja mellett Páger Antalt és Bilicsi Tivadart tekintette példaképének. Pár hónapos budapesti színjátszás után egy utcai incidenst követően - nem emelte meg kalapját az apjával együtt vele szembejövő színigazgató, Patkós György előtt - aztán éppen apja rúgta ki a neveletlen színészegyesületi növendéket. 1940-től Inke Rezső vándortársulatával járta az országot, majd 1942-44-ben Magyarország első bábszínházában, a Nemzeti Bábjátékban lépett fel. 1944-ben Szegeden játszott az Ifjúsági Színház társulatával, a városban élte át az ostromot, majd a Városi Színház szerződtette epizodistának.

Háromszori próbálkozás után vették fel a Színművészeti Főiskolára. Kollégistaként a British Councilba járt, ahol angol nyelvet tanult, angol könyveket kölcsönzött, amiért társai körében felmerült, esetleg London már be is szervezte. 1950-ben végzett és a Magyar Néphadsereg Színházához (később újra Vígszínházhoz) került, de szerepekkel nem kényeztették el. Az ötvenes évek végén Drezdában Frau Palucca Európa-hírű táncintézményében pantomimet is tanult, és "beszédes" színházi szerepek híján ebben a műfajban aratott sikereket Budapesten az Irodalmi, majd az Egyetemi Színpadon. Testbeszédes tudását kiválóan kamatoztatta későbbi emlékezetes szerepeiben.

A Néphadsereg Színháza is "megvált" aztán tőle, mivel megpályázott egy Shakespeare-kurzust, melyet a British Drama League szervezett és hirdetett meg. A színháztól nem engedtek ki, amit csípős hangú levélben megírt a pályázatot hirdető szervnek Londonba, s mivel már rég figyelték leveleit, telefonjait, - lebukott. Államellenes izgatás miatt kilenc hónap börtönt kapott.

Gera Zoltán a Tenkes kapitánya című filmben 1973.

Szabadulása után Szolnokra szerződött, majd 1967-ben csatlakozott a Mikroszkóp Színpad alakuló társulatához. 1980-tól a Mafilm, 1987-től a Radnóti Miklós Színház tagja volt. 1992-től szabadfoglalkozású színészként többek között a Budapesti Kamaraszínház (Tivoli) és a Vidám Színpad deszkáin lépett fel.

Gera Zoltán pályafutása során kiváló karakterszínészként a legtöbbször epizódszerepeket alakított, mindig úgy összpontosítva feladatára, mintha főszerepet játszana. Egy méltatója szerint: "Amint szí­nre lép: elhelyezkedik idegen jellembőrökben. Nagy emberi tudással életet teremt maga körül. Zokszó nélkül szolgálja hivatását. Titokzatos prófétája a magyar szí­nészetnek. Titkok tudója. Emberi talányok szí­nes szí­npadra fogalmazója."

A színházi szerepek mellett az 1950-es évek közepétől több mint száz játék- és tévéfilmben tűnt fel. Olyan népszerű és méltán híressé vált filmekben játszott, mint a Bakaruhában (1957), a Külvárosi legenda (1957), a Fűre lépni szabad (1960), a Két félidő a pokolban (1961), a Meztelen diplomata (1963), Bástyasétány hetvennégy (1974), A napfény íze (1999) vagy a Prima Primavera (2009), s olyan "legendás" tévésorozatokban, mint a A Tenkes kapitánya (1963), a Bors (1968), a Mint oldott kéve (1983) vagy a Kisváros (1994). Külföldi filmekbe is meghívták, amit nyelvtudásának köszönhetett, hiszen az angol mellett németül és franciául is beszél.

Aktív időszakában az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínész volt, többször kölcsönözte hangját Walter Matthaunak és Lino Venturának. Legemlékezetesebb szinkronalakítása a Dallas című amerikai filmsorozathoz kötődik, amelyben éveken keresztül volt Jock (Jim Davis) magyar hangja. A szinkron- és filmszerepek mellett a nézők többször élvezhették humorát a tévé kabaréműsoraiban is.

 Tolnay Klárival A csoda vége című filmben 1983.

1990 elején közreműködött a Magyar Színész Kamara (ma: MASZK Országos Színészegyesület) megalapításában, s bábáskodott a Magyar Színész című - időközben megszűnt - folyóirat születésénél is.

Gera Zoltán 1985-ben lett Érdemes Művész, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 2002-ben a 33. Magyar Filmszemlén Életmű-díjjal ismerték el munkásságát, 2004-ben elnyerte a kiváló művész címet. 2012-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje csillaggal, 2013 márciusában pedig Kossuth-díjjal tüntették ki színházi és filmszerepek magával ragadó, emlékezetes, kifinomult műveltséggel történő megformálásáért, sokoldalú és elmélyült művészetéért, példaértékű életpályája elismeréseként. A Nemzet Színésze díjat 2014 május 8-án vehette át.

Gera Zoltánról saját szavaival:

Kezdetek: Vasárnaponként édesapáméknál ebédeltem. Hosszú Zoltán törvénytelen fia voltam, és alig volt közöttünk kapcsolat, Eszenyi Olga, a felesége többet törődött velem, és meghívott magukhoz. Egyszer apám megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy operatőr. Azt felelte, az egy nagyon fárasztó dolog, és különben sem vagyok egy stramm fiatalember, menjek inkább papnak. Apám később a Nemzeti Színház örökös tagja lett, akkor a belvárosi színház rendezője volt. Nagy nehezen megmondtam neki, hogy nem szeretnék papnak állni, és kértem segítsen bejutni a színházba. Megtette.

Nevettetés: Próbálni, építkezni, az izgalmas. Bukás és sikerélmény sűrítve benne van. Sokkal nagyobb mérkőzés, mint maga az előadás. Színpadon pedig azt szerettem, ha sikerült szívből megnevettetni az embereket. Persze, nem olcsó eszközökkel. Egy drámai szereppel tiszteletteljes hallgatást kiváltani talán könnyebb feladat.

Mellőzöttség: Várkonyi Zoltán kerek perec megmondta, hogy ez a pálya a szép embereké, én pedig ronda vagyok. Ez bélyeg lett rajtam, ahogy az is, hogy azt gondolták rólam, hogy angol kém vagyok. Alig kaptam szerepet. Gyakorlatilag statisztáltam. Később a Radnóti Színházban, a Tivoliban és a Játékszínben megtaláltam a helyem. Azért, mert számítottak rám, éreztem, hogy megbecsülnek. Ha kisebb szerepeket kaptam, akkor is biztosan éreztem ezt, és ettől találtam meg a helyem. A kollégák és a feladatok miatt.

Mágia: Úgy tartom, önismeretem egyik eredményessége, hogy mindig szoros kapcsolatot tartottam az álmaimmal. Az álomélményhez nálam közelebb áll a filmművészet, mint a színházművészet. Kisfiú koromban a petróleumlámpa lángja mögé a korabeli Színházi Élet címlapján szereplő Tolnay Klári színezett fotóját tettem, fejjel lefelé, majd a lámpa lángja elé egy cipődobozba helyezett lencse segítségével kivetítettem egy gyűrött lepedőre Tolnay Klárit. És akkor Tolnay Klári nekem megjelent. Ilyen időszakokra, élményekre visszanyúló vizuális ösztönzések, elfogultságok ezek a részemről. Amit látok álmomban, nem beszélve arról, amit érzek álmomban, számomra sokkal fontosabb, mint a verbális közlés. A képiség iránti elfogultságom okozta, hogy akármilyen kis epizódszerepet, ha csak nem volt ízléstelen, vagy durva a szerep, én elvállaltam. Mert mágiának tartom a filmművészetet.

  Gera Zoltán

Szakralitás: Nehéz megmondani, hogy a közönség vagy a színház változott többet. Ez az egész kor tele van félelemmel, bizonytalansággal és ideiglenesen itt tartózkodó zavaros divattal. Kultúralkony, amiben élünk, nincs kereslet a szellemre. A katarzis, a lélek rengése, egyre ritkább dolog. A tőke cinizmusa határtalan, elönt bennünket, és ezek szerint elég ingernek az erőszak, a borzongás, a pusztulás. Az én titkolt és nem hangoztatott vágyálmom az a fajta szakrális színház, ahol az élmény megemeli a néző lelkét. Az utolsó ilyen emlékezetes színház számomra a Száz év magány volt, Taub János rendezésében, Törőcsikkel és Garassal. De csak csendesen, színészi magányomban merek így beszélni, és az is lehet, hogy egész máshol kellene keresni a jó színház titkát manapság.

Isten: Tudom, mikor vagyok rossz, miben vagyok elégtelen. Nem pedig elégedetlen. Nincs hamis önképem. Nem tartom magam szenvedő hősnek, zseninek, nem tartom magam középszerűnek. De ha az ember folyton negatívan határozza meg magát, akkor abba a gyanúba keveredik, hogy istenként kezeli magát. Mert Istent csak negatívumokkal lehet meghatározni. De hogy Isten micsoda, azt senki sem tudja! Nincs elégedettség. Folyik és elfolyik az élet. Összegezésül és homályosan annyit tudok mondani: elégedetlen vagyok, de nem tudom, hogy mivel.

Búcsú a színpadtól: Egy tüdőgyulladás miatt több mint két hónapot töltöttem kórházban, és nagyon elesett voltam, amikor kikerültem. Jóllehet meggyógyultam, mégis úgy éreztem, önvizsgálatot kell tartanom, és mivel úgy éreztem, megeshet, hogy szövegzavarba kerülök, esetleg elveszíthetem az egyensúlyomat a színpadon, inkább úgy határoztam, abbahagyom.

Nemzet színésze-díj: Elsőre még csak meglepődni sem tudtam: alig fogtam fel. Elég sokat alszom, és éppen a délutáni álmomból ébresztett fel a gratulációjával Vidnyánszky Attila telefonja. Meghallgattam, megköszöntem és visszafeküdtem aludni. Kicsit nehézkes már a gondolkodásom. Elaludni persze nem tudtam, szép lassan forogni kezdett az agyam. Az első, már egészséges gondolatom az volt, hogy ezt meg kell köszönnöm a nemzet színészeinek. A szeretetükkel és a bizalmukkal tüntettek ki, nagyon hálás vagyok érte.

Forrás: nemzetiszinhaz.hu, szinhaz.hu, filmkultura.hu, MTI