"Kulcsszó a bizalom" - Beszélgetés Horváth Csabával

November 21-én mutatja be a Csiky Gergely Színház Háy János - Bornemisza Péter műve alapján írt - Magyar Elektra című drámáját. Az előadás rendezőjét, a Kaposváron első alkalommal alkotó Horváth Csabát Bérczes László kérdezte.

A Magyar Elektra olvasópróbáján (Fotó: Nagy Blanka)

Ha valaki benéz a próbádra, azonnal meglepődik: a színészek mezítláb vagy zokniban járkálnak a színpadon. Nálad így kell?
Nem kell, de az első találkozáskor megkérdezték – nyilván azért, mert táncos vagyok -, hogy miben próbáljanak. Annyit mondtam, hogy én mindig mezítláb szoktam. Nem is tudok másként, ha lefagy a lábam, akkor sem. Másként érzékelem a teret, másként mozdulok, ha a talpam érintkezik a földdel, a színpaddal. Ez egy berögződés, megszokás a táncos életemből. De ez nem kötelező, vannak, akik cipőben próbálnak, nem szólok bele.

Évek óta együtt dolgozol táncosokkal és prózai színészekkel. Tapasztalsz köztük lényegi különbséget?
Embere válogatja. Azok között, akik készek az intenzív munkára, nincsen lényegi különbség. Itt, Kaposvárott is részt vesz a munkában néhány fiatal a társulatomból, de őket én nem nevezném táncosoknak – színészek ők, akik az átlagosnál jóval felkészültebbek a mozgás területén, miközben prózai színészként is megállják a helyüket. De az úgynevezett prózai színésznek is törődnie kell a testével. És ha ez a szándék, ez az akarás megvan benne, én már boldog vagyok.

Fotó: Kis Péter

Az előadásaidat látva felfedezzük a spanyolviaszt: azt, hogy a színházban természetes – vagy annak kellene lennie -, hogy a színész beszéd- és mozgáskészsége egyformán magas szinten áll, és akkor még nem említettük az énektudást.
És mindehhez járul az intenzív színpadi jelenlét. De nem szeretem a misztifikálást: a színpadi munka nagyon konkrét feladatok koncentrált végrehajtását jelenti.

Igen, a próbákon azt látom – és irigylem -, hogy te magad is mindig konkrét instrukciót adsz: „fordulj meg; állj meg; indulj; ragadd meg; öleld át…” És azt is látom, hogy ezek az instrukciók ott akkor születnek.
Így van. Azt tudom természetesen, hogy egy jelentben mit szeretnék hangsúlyossá tenni, illetve honnan hová tartunk. A ma próbált jelenetben például: Elektra megvezeti a húgát, és arra akarja rávenni, hogy ő ölje meg az anyjukat. De a mozdulatok, a kompozíciók ott születnek meg. Látom a színészt, látom a kialakuló képet, és abból merítek. Ezt otthon nem találhatom ki, hiszen minden egyes személyiség másként mozdul, másként reagál. Csakis a színészből építkezhetek, kiből másból?! Az Elektrát játszó Mészáros Sára tekintete, arca, mozgása egyedi és kifejező, és ez hozzásegít ahhoz, hogy én is segítsem őt. Egymást irányítjuk. Folyamatos, kölcsönös egymásrahatás – ez maga a színházi munka. Ezért kulcsszó a bizalom.

Ez azonnal megszületik? Kaposvárott először dolgozol, a színészek többségével be kellett mutatkoznotok egymásnak.
Kezdéskor nyilván szorong az ember, hisz idegenek vagyunk egymásnak. De szeretetet, kíváncsiságot tapasztalok az első pillanattól kezdve, mindannyian örömmel megyünk a próbákra, vagyis a bizalom adott, kölcsönösen.

Fotó: Ligetváry Csenge

Elektra története a bosszú története. Nincs más út?
Elektra számára nincs. Húsz éve táplálja ezt a vágyat magában, tulajdonképpen ez élteti, erről szól az élete. Helyes vagy helytelen, ennek be kell következnie. Ez az alapképlet. De a próbákon már az árnyalatokat is látjuk, és ebben segít Háy János új szövege, mely követi ugyan Bornemiszát, de mégiscsak belopja a 21. századi ember dilemmáit. Például azt a hiányt, ami meghatározza Elektra mindennapjait – ez pedig a nemiség. Elektra szűz, nincs férfi az életében, és mindaz a keserűség, mondjuk ki: gonoszság, ami összegyűlt benne, az nemcsak a lelkét rágó bosszulatlan bűn, de a boldogság hiánya is. És ezt a boldogságot csak egy férfi, egy család hozhatná el, ami az ő esetében kizárt. Már csak azért is az, mert a jelenlegi gyilkos király hatalmát veszélyeztetné.

Te használtad a szót: „megvezeti” a húgát. Vagyis ez az együgyű ember – merthogy egy ügye van: a bosszú – nem feltétlenül egyenes úton jár. Ő a címszereplő, szeretnénk őt makulátlannak látni – nem az.
Az eltelt húsz év alatt ez a lány, akár a virág, elszáradt. Rászáradt a keserűség, hisz nincsenek nedvei. Nem táplálják az egészséges életet adó nedvek, és bármennyire értjük és szánjuk őt, ki kell mondani: meggonoszodott. Nem lett ő rossz, hanem a helyzete taszítja a kíméletlen keménység felé. Ez az ő drámája, azt remélem, ezt tudjuk majd felmutatni az előadásban.

Én, a néző, tudok-e a történetével menni, tudom-e őt a hősömnek tekinteni? Tudom-e szeretni ezt a megkérgesedett lelkű lányt?
Az, aki nem fekete-fehérben látja a világot, az, aki tudja és saját sorsán keresztül is megtapasztalja, mennyire bonyolult egy-egy emberi sors, az megszereti ezt a nehézsorsú lányt, és a történetben találhat azonosságokat saját korával és életével. De így szeretném ábrázolni a másik, a „negatív” oldalt is: Klütaimnésztrát és Aigiszthoszt is, egyáltalán, mindenkit. Hisz mindenkinek oka, jogosnak látszó motivációja van tetteire. Különböző igazságok csapnak itt össze.

Merthogy nincsen egyik meg másik oldal, bonyolult emberi sorsok vannak csak.
Hát persze. És ezek az emberek nemcsak önmagukkal és egymással, de a mindent látó, mindent elrendező istenekkel is viaskodnak.

Fotó: Puszt Zsófia

Ugyanezt látjuk az Oresztész című előadásban. Azért hozom ezt szóba, mert Kaposvárra érkezésed előtt ezt rendezted a Radnóti Színházban. Tartottunk is tőle, hogy mire eljutsz hozzánk, megunod a témát.

Éppenhogy az ellenkezője! Egyre jobban izgat. Valóban különleges helyzet, hogy hónapok óta ások, és egyre mélyebbre a görög mitológia egy adott pontján. Viszont olyannyira különböző szövegek ezek, hogy nagyon más fénytörésben mutatják meg ugyanazt a helyzetet.

Van viszont egy közös és új motívum: a humor jelenléte.
Bornemiszához képest ez valóban új. De a görögökre, különösen Euripidészre igenis jellemző a humor. Más kérdés, hogy innen, a 21. századból visszanézve sok minden humorosnak látszik, ami eredetileg nem volt az. Az Oresztészt fordító Térey János és Karsai György, nem beszélve a Bornemiszát újraíró Háy János nagyon gyakran él ezzel az eszközzel. De hát ez jó, végülis az élet természetes része a humor. 

Abban is segít, hogy egy klasszikust, egy „kötelező olvasmányt” fogyaszthatóvá tegyünk. Szándékosan használom ezt a kultúrától idegen szót: „fogyasztható”, mert ugyanakkor mintha szándékosan szembemennél azzal, ami a mai, fogyasztói világban kelendő. Ma az áru csomagolása dönt, márpedig te nem csomagolsz: a tér végtelenül egyszerű, hasonlóképpen a ruhák, a színészek „csak” mondják a nem könnyű szöveget… A sebességhez, a klipek váltakozásához szokott, türelmetlen néző vajon képes-e egy arcra, egy mozdulatra, egy hosszú mondatra figyelni?

Értem, amit mondasz, de nem gondolom, hogy szembemegyek a nézői elvárásokkal, végülis neki készül az előadás. Az pedig, hogy a tér nem csillog-villog, hanem, ahogy mondod, végtelenül egyszerű, még nem jelenti azt, hogy nem hordoz esztétikai értéket. A benne lévő színészek mozgása pedig ritmust ad ennek a térnek, nem beszélve a megszólaló zenéről, hiszen a Kórus ezt a zenét hordozza. Tekinthetjük ezt is csomagolásnak, de mivel a lényeg része, többet jelent. Hiszek abban, hogy a magunk letisztult, egyszerű eszközeivel, nem pedig a színes-szagos csomagolópapírokkal tudunk majd hatást elérni. Szó, zene, mozgás, vizualitás – a színház alapvető elemeiből építkezünk, és ennek hatnia kell. Miközben természetesen nem pusztán a hatáskeltés kedvéért használjuk ezeket. A görög dráma sajátja a szakralitás, ezt nem felejthetjük el. Nyilván lenne, aki épp ezt próbálná lehántani róla – nekem ez nem célom, sőt. Az isteni jelenlét vagy épp annak hiánya megköveteli a szakrális fogalmazást, márpedig a Kórus felhangzó énekei ezt erősítik meg, azt remélem. Nekem nehéz beszélgetni egy előadás különböző építőkockáiról, mert mindig egy sokféle elemből álló egységes egészről gondolkodom. Nem külön a táncról, a szövegről, a zenéről, a térről… hanem együtt mindenről. És ennek természetes része a szakralitás. Mindezek mozgásba hozzák a néző szinte elhalt asszociációs képességét, azt, ami a gyerekkorban még virágzott. De hát butulunk folyamatosan, és ha nem vérteznénk fel magunkat a már említett, fogyasztói társadalom manipulációival szemben, akkor menthetetlenül elbutulnánk. De hiszem, hogy a színház visszaránt bennünket a gyermeki állapotba.

Amikor talán üres volt a zsebünk, de gazdag a fantáziánk.
Ezt a gazdagságot kell visszahoznia a színháznak.

És a talán mindenkiben pislákoló, szakralitás utáni vágyat – hiszen ez nem vallásosság kérdése.
Pontosan. A megtisztulásra nemcsak a színész, de a néző is vágyik. Az előadás közös terében a megtisztulás lehetősége adatik meg mindenkinek.

Egy elfeledettnek hitt szót kell belopnom a beszélgetésbe, ez pedig a katarzis.
Hát persze. Szégyenlősen kerülgetjük ezt a szót, de ha mindent megteszünk érte, megtörténik, velünk is, a nézővel is. És akkor már nincs mit beszélni róla.

Az interjút készítette: Bérczes László