"Az Operettszínház egy álomgyár" - Interjú Dancs Annamarival

Dancs Annamari az Operettszínház fiatal generációjának mindig vidám személyisége. Elsősorban operettek szubrett szerepében láthatja őt a közönség, mint a szeptember közepén felújított A bajadér Mariettája, de ő énekli a Miss Saigon címszerepét is. A pályakezdésről, mázliról, vágyálomról és álomgyárról, operett iránti szerelméről beszélgettünk.

Zenész családban nőttél fel. Az első pillanattól egyértelmű volt, hogy te is ezzel akarsz majd foglalkozni?

Egyáltalán nem volt tudatos, hogy zenei pályára lépek. Édesapám a Székely Mikó Kollégium zenetanára és karmestere volt. A kollégium népi együttesében kezdtem énekelni 1990-ben, én voltam a legkisebb, mindössze 9 éves. Négy év alatt bejártuk az egész Kárpát-medencét. Nekem természetes volt és főleg jó móka, hogy utazunk faluról falura, városról városra. Magyarországon is felléptünk Mohácson és Pécsen a sportcsarnokban. Öt évesen egyébként még lelkesen ragaszkodtam ahhoz, hogy takarító néni leszek. Akárhová mentünk a családdal, mindig takarítottam és sepregettem. Később divattervező szerettem volna lenni, tizenévesen nyelvészprofesszor. Annak ellenére, hogy zongorázni tanultam és énekeltem kórusokban, tulajdonképpen távol akartam tartani magam ettől az egésztől. De amikor 1996-ban apukám készített egy karácsonyi lemezt, majd egy szerzői albumot - a ’ 70-es, ’80-as években ugyanis zeneszerzéssel is foglalkozott – és ehhez szüksége volt egy női hangra, épp kapóra jöttem. Ezzel a lemezzel aztán elindult a könnyűzenei pályám. 1999-ben megjelent az első saját szólólemezem, melyet itt Budapesten vettünk fel, rendszeresen koncerteztem Erdélyben, de külföldön is. Gyerekkori mókából tini őrület lett. Amikor azonban rájöttem, hogy Erdély szerte rengeteg olyan magyar lakta település van, ahol 20-25 éve nem volt magyar előadó, én voltam sok év után az első, rádöbbentem, hogy ez már több mint egy jó időtöltés, egy jó móka. Hivatástudat alakult ki bennem: eljutni olyan országrészekbe, olyan magyarokhoz és kisebbségben élő magyarokhoz, akik értékelik a magyar zenét, a magyar szót. Volt olyan jelenet, amikor egy öreg néni hozta a házi tojást, fogadjam el, mert szeretné megköszönni azt az élményt, hogy valaki elment olyan messzire és a dalaival megmelengette a szívüket. Ez egy máramarosi településen történt. Könnyűzenei énekesnőként nagyon sok helyre eljutottam Kanadától Amerikán, Izraelen, Olaszországon, Hollandián át Svédországig.

Mégis operaénekes szakra jelentkeztél. Miért?

Sikeres előadó voltam, 12 év zeneiskola után megvolt a zongora-, és énekképzésem, tanultam zeneelméletet. Ott álltam, hogy az érettségi után merre menjek tovább tanulni? Romániában nem volt akkor jazz tanszak vagy musicalképzés. Ezért maradt Kolozsváron a Zeneakadémia. Arra gondoltam, ha már komolyzenei képzés, menjek egészen a kezdetekig vissza és a bel canto operaénekesi szakra jelentkeztem. 2006-ban diplomáztam. Közben javában készítettem pop dalokat, videó klipeket, román nyelvterületen is egyre ismertebb voltam. Én voltam az a magyar lány, aki ha Bukarestben egy tv show-ban szerepelt, mindig elmondta a gulyás receptjét.  (NEVET)

Komolyan gondoltad egy percig is, hogy operaénekes leszel?

A zenei részét igen, de az, hogy színházban dolgozzam, sosem szerepelt a kívánságlistámon. Mindig olyan távolinak láttam például a Budapesti Operettszínházat. Amikor feljöttünk Budapestre a családommal, nehéz volt jegyet kapni az előadásokra. Emlékszem a Rómeó és Júliára nem tudom hány ismerősön keresztül, milyen protekcióval sikerült jegyet szerezni.  Arra gondoltam, milyen hatalmas dolog lenne ide bekerülni, de teljesen elérhetetlennek tűnt.  Jobb, ha erről nem is álmodom. Szép sikereket érek el, ünnepelt énekesnő vagyok a hazámban és ez így pont jó. Igen ám, de nagyon érdekes az élet. 2007-ben kaptam egy lehetőséget, hogy egy itteni magyar énekessel, Tarján Pállal készítsünk egy operett lemezt, majd turnéra mentünk Erdélybe. A közönség jól fogadta, és szerette, hogy más műfajban is énekelek. Eleinte azt gondoltam, hogy primadonna vénám van, a hangom megvan hozzá, viszont az alkatom és a temperamentumom alapján inkább szubrett vagyok. De ezt nem is bánom. Ez egy nagyon hálás szerepkör. Alapvetően optimista és vidám ember vagyok és talán ezért is annyira rám szabott, hogy szubrett lehetek az operett egén. 2009-ben elhívtak egy meghallgatásra Bukarestbe, a Nemzeti Operettszínházban. Óriási mázlim volt, mert a meghallgatást követően egy hónap múlva kiderült, hogy a három szubrettjükből kettő teherbe esett és akkor gyorsan kellett valaki. Eszükbe jutottam. Egyből a mélyvízbe dobtak. Megkaptam a Csárdáskirálynőben Stázit, a Marica grófnőben Lizát. Ugyan énekeltem korábban szimfonikus zenekarokkal és különböző gálákon, de az, hogy színpadon egy szerepet eljátsszak, pláne román nyelven, óriási kihívás volt. Nem is tudom, hol volt a normális eszem, de mindig szerettem a nagy feladatokat, mert hiszem, hogy ha rám merik bízni, akkor látnak bennem valamit, amiről lehet, hogy még én sem tudok, de vagyok olyan erős és konok székely leány, hogy meg tudjam csinálni.

Hogy kerültél Bukarestből Budapestre?

A bemutató nagy siker volt. Ezen felbuzdulva vettem a bátorságot és Kerényi Miklós Gábor direktor úrtól 2010 júniusában kértem egy meghallgatást. Akkor épp válaszút elé értem a pályámon: szeretem a könnyűzenét, van már 130 saját dalom, lemezeket, videó klipeket készítettem, szinte mindent elértem abban a műfajban Romániában. De van itt egy műfaj, az operett, ami nagyon tetszik, amiben jól érzem magam.  Ez volt a választóvíz: ha sikerül, megerősít abban, hogy folytassam az operettet, ha nem, maradok a kis világomban, a könnyűzenében. Emlékszem, június 26-a volt, a társulat épp egy operett gálára készült. Az ügyelő bemondta, hogy itt van az új lány és meghallgatás következik. Mindenki, aki addig a színpadon volt, karba tett kézzel leült a nézőtérre azzal a „na, lássuk, mit tud!” arckifejezéssel. Én mindössze annyira emlékszem az egészből, hogy álltam a színpadon és azt gondoltam: „drága jó Istenem, köszönöm szépen, hogy életemben egyszer állhattam itt.” Majd a meghallhatást követően KERO megkérdezte, hogy lenne-e kedvem eljátszani Stázit itt, magyarul. 2010 októberében debütáltam Budapesten a Csárdáskirálynőben. Utána jött a Miss Saigon címszerepe, ami komoly fordulópontot jelentett az életemben, mert nem csak önmagamnak és a környezetemnek kellett bebizonyítani, mire vagyok képes, hanem meg kellett birkóznom egy hatalmas szereppel úgy, hogy musicalben egyáltalán nem volt tapasztalatom.

Színészileg mennyire tudtad megállni a helyed?

Azt hiszem, KERO-nak nagyon jó szimata volt és van: akiben megérzi a tehetséget és a potenciált, azt úgy instruálja a próbaidőszak alatt, hogy kihozza belőle a maximumot minden szempontból. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mi elsősorban énekesek vagyunk, nem színészek, de nagyon igyekszem sokat tanulni ezt is. Vannak olyan kollégák, akik Színművészeti Egyetemet végeztek, ők sokkal nagyobb rutinnal és tapasztalattal rendelkeznek nálam. Épp ezért felelőtlenség lenne azt mondani, hogy színésznő vagyok. Nyilván van bennem egy folyamatos tanulni vágyás és igény, hogy feszegessem a határaimat. Szeretnék mindig pluszt adni az előadásba.

Nagy álmod vált valóra azzal, hogy immár 4 éve tagja vagy a Budapesti Operettszínháznak. Hogy érzed magad?

Amit mi itt megkapunk, az maga a csoda. Valóban el vagyunk kényeztetve, nagyon sok mindennel ki vagyunk szolgálva, aminek nyilván az az ára, hogy sokszor reggel 10-től este 10-ig bent vagyunk, és ezer fokon kell égni reggel 11-kor is a próbán. De én azt mondom, érdemes megszületni azért, hogy ilyen színházban dolgozhasson az ember.

Miért?

Mert ez egy álomgyár. Olyan minőségi munkát végzünk és olyan minőségű produkciókban tudunk megnyilvánulni, ami szerintem nagyon kevés művészembernek adatik meg, legalábbis kevés énekesnek. Hogy a közönség rajongásáról ne is beszéljünk. Az a „sztárkultusz”, ami itt létezik, az a rajongótábor, ami itt van elképesztő. Rengetegen járnak vissza rendszeresen az előadásokra, lelkesek és kitartóak. Gyakran előadás után 1-2 órával is ott állnak a rajongók autogrammért a művészbejárónál. Szerintem ez ma nagyon kevés helyen van így Magyarországon.

A műfajok közül melyik az, amelyik leginkább közel áll hozzád? A könnyűzene, az operett vagy a musical?

Minden, ami zene. A mai könnyűzenével az a problémám, hogy annyira leegyszerűsödött, mindössze két hang, három akkord és semmi énekelni való. Ezt nem érzem magaménak. Többre vágyom. Arra, hogy többet adhassak magamból, énekelhessek, a szó valódi értelmében zenét adjak ki magamból. Az operett az a műfaj, amiben azt érzem, hogy énekesként, táncosként, színészpalántaként is van lehetőségem arra, hogy különböző színeket, jellemeket éljek meg, énekeljek és táncoljak.

Szerinted a mai nézők miért szeretik az operettet? Mitől állhat közel a 21. század emberéhez ez a műfaj?

Az operett mindig optimista, reményt adó, vidám műfaj volt, amiben persze megvannak az értékek, a mondanivaló. És mindannyian alapvetően romantikus alkatok vagyunk. Ezt lehet tagadni, nem tagadni. Alapvetően vágyunk a szerelemre, arra, hogy szeretve legyünk és szerethessünk. Az operettek talán a 20. század szappanoperái. Az fülbemászó zene és a romantikus történet által az ember kizökkenhet a mindennapi rohanásból, a stresszből, a város szürkeségéből. Lehet, hogy illúzió, mégis az operettben olyan történetek elevenednek meg, amik megeshetnek bármelyikünkkel, könnyedén bele tudjuk élni magunkat a helyzetekbe és érzésekbe. Igenis közel áll hozzánk az operett. Egyébként pedig miénk ez a műfaj, a magyaroké és ezt tovább kell vinni.

Említetted, milyen fontos ügy volt számodra, hogy elvitted a dalaidat az erdélyi településekre és más országokban élő magyarokhoz. De 2008-ban az RMDSZ képviselőjelöltje is voltál, 2010-ben pedig Erdély és Háromszék kulturális nagykövete. Fontos számodra a társadalmi-, politikai szerepvállalás?

Erdélyben teljesen másképp kezelik ezeket a dolgokat. Ott másfél millió magyart kell összetartani és erősíteni. Azt hiszem, minden erdélyi embernek szívügye, hogy együtt maradjunk, és azok maradhassunk, akik vagyunk. 2008-ban a parlamenti választások alkalmával külföldi diaszpórában képviselőjelölt voltam Észak-Amerika, Dél-Amerika és Ausztrália körzetében. Nyilván fel sem merült, hogy bekerülök a román parlamentbe. Az összetartás erejéről volt szó és van szó mind a mai napig. Vannak olyan visszajelzések, amelyek mindig azt igazolják, hogy ha magyar dalt és magyar szót hallanak a messzi távolban, az tud lélekbalzsam lenni. Amikor egyébként van rá lehetőség, mindig elmegyünk az Operettszínházas kollégáimmal turnézni Erdélybe. Most épp az egész társulattal voltunk Kolozsváron. A mosoly országát játszottuk két alkalommal a Kolozsvári Magyar Operában.  Leírhatatlan élmény volt számomra, hogy abban a városban, ahol az egyetemet végeztem és abban az operában, ahol egyetemistaként fel sem merült bennem, hogy valaha színpadra léphetek, énekelhettem, mint a Budapesti Operettszínház tagja.  

Több darabban is, mint a Miss Saigon, A mosoly országa vagy a Csárdáskirálynő partnered, Kerényi Miklós Máté. Segítséget jelent, ha azonos a partner?

2010 telén szerepeltünk először együtt egy gálában. Négy év alatt úgy megismertük egymást, hogy most már nem is igazán tudunk elszakadni egymástól. Megvolt az eljegyzésünk is. De visszatérve, igen, fontos a jó partnerviszony. Nemcsak Mátéról beszélek, hanem Szabó Dávidról, Peller Kareszről, Dolhai Attiláról vagy Kocsis Dénesről is. Szerencsére megvan köztünk a harmónia. De az egész Operettszínház olyan, mint egy nagy család. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud a másik bújáról, bajáról, örömeiről, fájdalmairól.

Boldog vagy?

Teljes mértékben.

Milyen feladtok várnak rád legközelebb?

Jelenleg nyolc darabban játszom. Januárban lesz egy operett gálánk, amit februárban egy izraeli turné követ. A bajadérral megyünk a tel-avivi operába. Tavasszal pedig jön a Csínom Palkó, amit egyelőre nagyon nagy titok övez. Még nem tudom, milyen feladatom lesz benne, de biztos táncolni és énekelni fogok. (Nevet.)

Kérdezett: Spilák Klára