"Teljesen átértékelődött bennem a tánc" – mondja Varga Kriszta, az első fizikai-színház évfolyam végzett hallgatója. A vele készült interjú a „fizikaisokat” bemutató sorozatunk következő darabja.
- Mi volt az elmúlt öt év fontos tanulsága a számodra?
- Nagyon keményen kell dolgozni ahhoz, hogy bármilyen pici eredménye is legyen. Ezt mindenképpen megadja az egyetem, és nemcsak a mi szakunkra jellemző, hogy megtanulod, hogyan lehet tizenvalahány órában folyamatosan dolgozni. Napról napra. Ez teljesen más életforma, mint más szakmák esetében. Azt hiszem, nagyon megtanultam itt dolgozni.
Varga Kriszta (fotó: Tóth Ferenc, SZFE)
- Másképpen gondolkozol a táncról az egyetem óta?
- Teljesen átértékelődött bennem a tánc fogalma. Számomra régen emocionális dolog volt mindez. Megéltem a táncot - akkor is, ha én táncoltam, és akkor is ha csak néztem egy engem megérintő koreográfiát.
Aztán az egyetemen olyan darabokat, koreográfiákat készítettünk, amik konkrét témát/témákat dolgoztak fel. A mozgás már nem csak az érzelemkifejezésről szólt, vissza kellett adni egy hangulatot, valamit kommunikálni kellett a mozgáson keresztül. Mindez más irányba vitte el a gondolkodásomat a mozgásról. Változott, hogy mi a szép, mi a fontos, mi a kifejző a számomra.
- A színpad előadói oldala vagy pedig az alkotás, koreografálás áll hozzád közelebb?
- Mindkettőt szeretem. Elsősorban koreografálni szeretek, ilyenkor az motivál, hogy kitalálok valamit, amit aztán kidolgozok. Előadni is szeretek. Más emberként vagyok jelen előadóként, mint alkotóként. Az egyéniségemnek egy másik része dolgozik ilyenkor.
- A Persona című előadásodban együtt dolgoztál egy látványtervező szakos hallgatóval is. Mennyire jellemző a művészeti egyetemek közötti kapcsolat, a közös munka?
- Jó lenne, hogyha sokkal többet találkoznánk – ez sajnos még nem jellemző. Szerintem dolgoznia kellene ezen a művészeti egyetemeknek. Gelesz Hannát, aki jelmez, és látványtervezőként vett részt a Personában, teljesen más úton ismertem meg.
Fontos lenne, hogy ismerjük egymás munkáit, hogy egy térbe húzódjanak a művészeti ágak.
- Mi alapján választasz témát egy előadáshoz?
- Amikor a Personát csináltuk Makra Viktória bábszínész kolléganőmmel, két nőre kerestünk drámai történetet. Kerestük, hogy mit tudunk mozgásban úgy megfogalmazni és előadni, hogy legyen a történetnek egy dramaturgiai íve. Számomra mindig fontos, hogy legyen egy gerincoszlopa a mozgás-történetnek.
A Papírhajótöröttek című diplomamunkámhoz aztán egy nagyon mai témát kerestem. Emigráció, az emigrált személyek találkozása, magánya, talajvesztettsége. Ezt a témát közel éreztem magamhoz, hiszen a testvérem kint él Németországban, és sokat beszélgettem vele erről.
Egy évvel ezelőtt csináltam a Nemzeti Táncszínházban a Hosszútávfutárt. Ez is ugyan annak a generációnak a hétköznapi problémáit dolgzta fel, mint a Papírhajótöröttek: arra kerestem a választ, hogy hogyan élnek a mai fiatalok, hogyan keresik a saját útjukat. Dolgozunk egy világban, hogy megélhessünk, miközben megpróbálunk kiteljesedni a másik oldalunkban, a művészetetben. És közben nagy nehézségekbe ütközünk. A karakter, akit megformáltunk, egy rapper volt, aki éjszakánként rímekben mondta el véleményét a világról, miközben napközben pizzákat szállított.
- Amikor erre a szakra felvételiztél, milyen perspektívákat láttál magad előtt és hogyan látod most a lehetőségeket?
- Amikor elkezdtük a szakot, szerintem egyikünk sem gondolkozott azon, hogy ebből meg tudunk-e majd élni. Azért vágtunk bele, mert érdekelt minket, és mindenképpen ezt akartuk csinálni. Szerencsénk volt a Toldival, amit Horváth Csaba rendezett, mert rengeteg helyen megfordultunk vele, és mindenhol nagy sikerünk volt, komoly figyelmet kaptunk. Ez a darab segít nekünk, de persze küzenem kell, mint bárki másnak. Szerződésem nincsen színházhoz.
- Melyik szereped volt a legfontosabb?
- A legutolsó: A mi utcánkban Rozika. Szeretem a groteszket is: például a Kazamatákban, a három évvel ezelőtti vizsgánkban Hegymegi Máté osztálytársam rendezett nekem egy monológot, amiben egy idős néni voltam, aki arról beszél, hogy a házában milyen csontokat találtak. Ez a szöveg élőbeszédszerűen lett megírva, így nagyon jelenidejűvé vált a játék. Volt egy másik karakterem, amit nagyon szerettem, szintén egy groteszk idős néni. Ebben a szerepben sajnos csak az osztálytársaim láttak, a Lukáts Andor rendezte Hippolütosz próbáin kísérleteztünk vele Soós Attila osztálytársammal. Annyira szélsőséges volt, hogy nem fért volna bele a koncepcióba.
A mi utcánk című előadásban (fotó: Révész Róbert)
- Jelenleg min dolgozol?
Harangi Mária mellett koreografálom a második Madách musical pályázat nyertes darabját, a Dögkeselyű című új zenés darabot. A szövegkönyv András Ferenc azonos című filmje és Munkácsi Miklós Kihívás című kisregénye alapján készült. December 7-én lesz a bemutató a Madách Színházban.
- Mi fog hiányozni a Színház- és Filmművészeti egyetemen eltöltött öt évből, és mi az, ami egyáltalán nem?
- Valószínűleg minden jó és rossz hiányozni fog. Mindenkinek nehéz elhagynia a színművészetit, mert itt együtt voltunk.
Az interjút Bodor Panna készítette.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.