"A csoda támaszt ihletet" - Visszavonul Keleti Éva

„22 évi fotóügynökségi munkám, és negyedik dédunokám megszületése után visszavonulok” – írta a kollégákhoz és ügyfelekhez címzett levelében Keleti Éva, az Europress fotóügynökség vezetője, a magyar fotózás egyik legismertebb alakja. Utódja Steiner Kata lesz az ügynökség élén.

Keleti Éva 1931-ben született Budapesten, Balázs Béla-díjas fotós, érdemes és kiváló művész. A hatvanas években iskolát teremtett a színházi fényképezésben. Képei a hazai színháztörténet közelmúltjának kiemelkedő előadásait, nagyszerű művészegyéniségek különleges pillanatait örökítette meg. Dolgozott többek között az MTI-nél, az Új Tükör-nél, a World Press Photo-kiállítások hazai bemutatásainál és a Magyar Fotóriporterek Társasága elnökeként.

Keleti Éváról saját szavaival:

Vallomás: A fényképezőgép nem filmkamera, mozgást nem tud rögzíteni. A fényképezőgép nem magnetofon - hangot sem rögzít. De ha szakmája iránt érzékeny ember kezébe kerül, akkor ábrázol és vizionál: hozzáadja az előadáshoz a fotóművész vallomását a színházról.

Illat: Érettségi után az ELTE Természettudományi Karára kerültem fizika-kémia szakon, s lehetett volna belőlem egy négy fal között dolgozó, tisztességes vegyész, ha az élet vagy a sors közbe nem szól. Tanulmányaim során azonban a váci Forte-gyárba osztottak be szakmai gyakorlatra, s mivel fogalmam sem volt a fényképezésről, a Magyar Fotó Állami Vállalatnál igyekeztem megtudni, miről is van szó. Ott szagoltam bele először a fotólabor illatába. Megéltem azt a csodát, amikor egy cellulózszalagra egy világot lehet megörökíteni. Amint megláttam, hogy a hívótálban hogy rajzolódik elő a fotográfia, amelyet mint új valóságot kell fixálni, nagyon hamar kialakult bennem az a kötődés, az a szerelem, amely az egész életpályámat sorsszerűen megváltoztatta. Ezzel párhuzamosan jött a felismerés, hogy fantasztikus emberek közé kerültem.

Jenő: Világosítóként cipelhettem a nagyok táskáit. Vallom, hogy az ember életéhez szerencse is kell. A Magyar Fotónál volt egy nagyon kedves kollégám, Papp Jenő. Vérbeli riporter volt, de legalább ennyire szerette a lányokat is. Bohém életet élt, ezért az esti munkákra nem egyszer engem is küldött maga helyett. Másnap persze az ő nevével megjelent a fotó, de sokan tudták, hogy én készítettem, és egyre több munkával bíztak meg.

Hat: Valami hat rám, amit közvetíteni akarok. Persze olyan is van, hogy valami érdekel, és tudatosan készülök az ábrázolására. Azért mentem el egy színész otthonába vagy a balettintézetbe például, mert érdekelt, milyen emberek ők, hogyan élnek a hétköznapokban.

Pillanat: …pont a pillanat érdekelt! Akármennyire is mozgás a tánc, mindig van egy pont, egy holtpont, amikor áll. Ez lehet, hogy a másodpercnek egy századrésze, de megáll! Az egyik képen a balettes lányok mind a levegőben vannak, csak az egyiknek van még lent a spicce. Megállt az idő abban a pillanatban. Egy másikon Lakatos Gabriella ugrás közben a levegőben áll egyetlen másodpercig… a fotográfiának az a dolga, hogy ezt a pillanatot megörökítse!

Jellemző: Számomra hallatlanul izgalmasak a próbafotók. A fotós együttélése az előadással itt a legintenzívebb. Nagyon izgalmas ugyanannak a jelenetnek a megörökítése az előkészületek különböző fázisaiban. A színházi fotó nyomon követheti hogyan változik a jelenet, miként vázolja fel a rendező a szituációt, mit ad hozzá a színész, és kettejük együttműködéséből hogyan születik meg az élmény. A képek jellemzik a rendezők egyéniségét. Kiderül

belőlük, hogy ki az, aki tudja, mit akar, ki „szüli" próba közben az ötletet, mennyi a rendezésben az esetlegesség és a véletlen. A rendezőkről és a színészekről próba közben készült felvételek, sőt az úgynevezett „sztárfotók" is, amelyek a művész egyéniségét, gesztusait, viseletét és viselkedését ábrázolják „a kor foglalatai és rövid krónikái". Sok minden kiderül belőlük. Ezzel gyakran maguk az „érdekeltek" sincsenek tisztában. A legtöbb színész és

rendező nem tudja, milyen a jó színházi fotó.

Mitől lesz jó egy fotó?: Számos összetevője van, a legfontosabb talán, hogy legyen mondanivalója, és az, hogy az üzenet a másik ember számára is érthető legyen. Remek fotó ritkán születik, nem lehet elvárni a fotóstól, hogy minden nap felsőfokon teljesítsen, hiszen végtére ez is csak munka. (...) És bizony ehhez hozzátartozik a mindennapi robot is. A nap huszonnégy órájában képtelenség zseninek lenni!

Kicsi Plusz: A különbség a „kicsi plusz”-ban van. Hogyan tudja elmondani az egyik, és hogyan a másik. Közérthető-e a képi ábrázolása, tud-e belevinni személyes vagy inspiratív dolgokat, vagy sem. Egy széket vagy egy asztalt is nagyon sokféleképpen le lehet fotografálni. Ez a kicsi plusz az a látásmód, ahogy én azt tolmácsolni tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, s talán nem is a mi feladatunk. Nekünk csak készíteni kell a képeket, aztán majd mások eldöntik, hogy mit jelent az számukra.

Homály: Mindig a Latinovits-Ruttkai képet emlegetik az újságok, pedig nagyon sok híres embert fotografáltam. Kevesen tudják, hogy Gobbi Hildával együtt mentettük a Nemzeti Színház anyagait Dunabogdányba, vagy hogy Páger Antallal is jó barátságban voltam.

Homályba vész az is, hogy az igazi szerelmem a tánc, a mozgás ábrázolása volt. Persze a sajtó számára ez kevésbé izgalmas. Egyébként nem is lehet tudni, hogy a kép sikerül jól vagy a szereplők izgalmasak. Tegyük fel, hogy Latinovits és Ruttkai helyett Kis Pálról és feleségéről készítem el ugyanazt a képet. Vajon az kit érdekelne?

Idő: Mostani könyvemben viszont van egy Ruttkai–Latinovits-kép is, amelyet soha nem közöltem eddig. Házuk teraszán állnak, én már mentem el tőlük, s egyszer még visszanéztem, akkor készítettem a képet. Nem szerettem ezt a fotót. Mert arról szól, hogy Zolinak már semmi köze Évához, máshol jár, vége a kapcsolatuknak. De nagyon őszintén mondom: ott és akkor nem tudtam, mit csinálok. Gyakran csak visszamenőleg derül ki egy-egy képről, mennyit ér, mit is jelent. Megesett: egyes képeim csupán tíz-tizenöt év múlva kezdtek hatni. Mert amit ábrázoltak, az az idővel érett meg.

Hit: Hiszek a sorsszerűségben, abban, hogy mindennek oka és célja van. Tudom, hogy nem a véletlen alakítja életünket. Nem foglalkoztam még ezotériával, de egyre jobban vonzódom hozzá. Elég is erről ennyi, mert sokan azt gondolják majd, meghibbantam... 

Harcok: Az élet során a harcok, a szembenállások és a negatív hatások is képesek előbbre vinni az embert. Egyrészt jobban megedződik a jellemünk, másrészt arra késztetnek, hogy jobban végiggondoljuk, bátrabban felvállaljuk a dolgokat.   

Sorsszerűség: Nagyon következetes vagyok, forró fejjel nem ugrom bele semmibe. Talán egyszer tettem ilyet, amikor eljöttem az MTI-től. Hat hétig tanítottam Indiában, és amikor hazatértem, azzal fogadtak, milyen sokat kellett dolgozni helyettem. Úgy éreztem, csúnyán arcul csaptak. Épp hogy hazaértem, Kalmár György keresett telefonon. Éva, indul egy új lap, jössz képszerkesztőnek? Mondtam, persze. Szerencse és sorsszerűség - ez a kettő végigkísérte az életemet.

Pillangó: Rettenetes vihar volt Budapesten. A Budai Színpadra hirdetett előadások közönségét az Erkel Színház fogadta be. A közönség örült, mert a nézôtéri körülmények jobbak voltak, de én, mint az MTI fotóriportere kicsit kétségbeestem, hiszen a szabadtéri előadásra készültem  fel, teleobjektívek voltak nálam és egy tele Rolleiflex. Abban az időben az Erkel Színházban a nézőtérről nem lehetett fotografálni, csak a színpadról. Ha az ügyeletes tűzoltótiszt olyan hangulatban volt, akkor megengedte, hogy mellôle, a világosító torony alól fotografálhassunk. Aznap többször is szerencsém volt. (…) És akkor csoda történt. Megjelent egy hatalmas, néger asszony, hófehérben. Nem törődve a fizika törvényeivel, közel kétméteres magasságával és hatalmas testével, elkezdett röpködni a színpadon. Szállt, mint a pillangó. Kezemben a Practisix benne az Olimpia Sonnar 180-as objektív. És a pillangó felém szállt. Diagonálisan repült, a világosító torony felé. Exponáltam. Pont ott és akkor. Ez lett a Pillangó, későbbi nevén az Eksztázis.

Szolzsenyicin: Az 1970-es évek második felében, amikor az enyhülés irányába mutatott a világpolitika, valahogy összekerültem a World Press Photo elnökével, Joop Swarttal egy szófiai zsűriben. Ő azzal győzködött, hogy életcéljának tekinti a Kelet és Nyugat között lévő híd felépítését a fotográfia lehetőségein belül. Így lett az 1970-es évek közepén Magyarország az első keleti ország, ahol a hídlábakat leverték. A World Press Photo alapszabályában azonban az áll, hogy minden képet ki kell állítani, amit a zsűri a falra kiválasztott, ugyanakkor elképzelhetetlen volt itthon, hogy egy Szolzsenyicin-portrét a falra helyezzünk. A problémát úgy oldottuk meg, hogy én ott rohangáltam néhány képpel a galéria kiállítótermeiben. Ha jött a World Press Photo képviselője, akkor fölraktuk a Szolzsenyicint, ha az Aczél elvtárs érkezett, akkor meg levettük a Szolzsenyicint – néhány hasonlóan diszkriminált képpel egyetemben. Mindemellett iszonyatos sikere volt a kiállításnak. 

Értékek: Sokszor elgondolkoztat, bulvár volt-e, amit én csináltam. Állítom, hogy nem. Nem voltam tolakodó, nem loptam el a pillanatot, hanem együtt éltünk, közösen gondolkoztunk. Érdekes kérdés, hogy volt-e a régi korban bulvár egyáltalán. Sokszor kérdezik azt is tőlem, hogyan működött régen a cenzúra. Régen az belénk volt építve! Klasszikus példa, amikor az amerikai elnök megbotlott, és leesett a repülőgép lépcsőjén. Ha Kádár Jánossal történik, szemlesütve elfordultunk volna. A mostani helyzetben pont az értékek vesztek el. Régen a sztárok nem azért voltak sztárok, mert kineveztük őket annak, hanem azért, mert letettek valamit az asztalra. Teljesen más a gondolkozás ma. Szerintem ez nem jó irány, ugyanakkor a kor szelleme ezt igazolja. Első az olvasottság, a nézettség.

Alkotó: Sokévi tapasztalatom alapján mondhatom, hogy rossz vagy közepes előadásról nem lehet művészi erejű fotót készíteni. Ha nincs „csoda" a színpadon, bennünk, fotósokban sem támad fel az ihlet. Márpedig az igazi fotós, ha kielégítette a színházi dokumentáció igényeit maga is alkotóvá válik.

Váratlan: A magas technikai és művészi színvonalon készült felvételek sokszor váratlan részleteket tárnak fel egy előadásból. A kiemelkedő színészi alakításokról készült sorozatfotó, egy kéz, egy mozdulat, egy arckifejezés megörökítése hosszú leírásokat helyettesít. Kétségtelen, hogy nem lehet évente több száz színházi előadásról azonos művészi értékű felvételt készíteni. De a jó előadás, az érdekes rendezői felfogás a fotóst is különleges teljesítményre ösztönzi.

Bárcsak kéznél lenne a gép:  Milliószor, főleg színházban vagy az operaházban. Ezt nem lehet levetkőzni. Mint az alkoholista az elvonó után: nem iszik többet, de az ízét sosem feledi! Egyébként abban, hogy hatvanéves korom után nem fogok többet gépet a kezembe, nagyon következetes vagyok. Kezdő koromban volt ugyanis egy kedves, idős kolléganőm, akinek a háta mögött a fiatalok rendre sajnálkozva összesúgtak. Ez szinte belém égett, még akkor megfogadtam: ennek nem teszem ki magam. Enélkül is nagyon nehéz elfogadni az öregedést. Vannak dolgok, amik már elérhetetlenek, amik után már csak vágyakozni tudok. Ezt pedig nagyon nehéz feldolgozni, ez a vég nagyon nincs kitalálva még! Persze nem panaszkodom, gyönyörű családom van - két tehetséges gyerek és négy hihetetlenül jó fej unoka -, s ez a legfontosabb. És persze itt a férjem, akivel 54 éve élünk házasságban. Sokan egy közös évet sem jósoltak nekünk, annyira különbözőek vagyunk. Talán a hihetetlen kompromisszumkészségünk tartott össze minket, és az, hogy a szerelem nagyon szépen alakult át szeretetté. És ez mindennél fontosabb.

Elhatározás: Fiatalon határoztam el, hogy hatvan éves koromban – bármi is lesz akkor –, leteszem azt a fényképezőgépet, amelyikkel nyilvánosan dolgozom. (...) Fényképezőgép nélkül ugyan, de a fotográfiáról sok mindent, sokféleképpen lehet elmondani. Ha mások munkáival foglalkozom, ha kiállítást szervezek, ha könyvet szerkesztek, ez majdnem ugyanaz, mintha fotografálnék, csak más kifejezési eszközökkel.

Negyven: Fiatalon egy év igen hosszúnak tűnt, most pedig alig múlik el egy nyár vagy egy karácsony, s íme ismét forrón tűz a nap, s mintha csak néhány percbe telne, ismét a karácsonyi ajándékokon jár az eszem. Ahogy az ember idősebb lesz, úgy gyorsul fel az idő. Végül is nem annyira az évek számszerűsített értéke számít, hanem inkább a tartalma, vagyis ahogyan azt megéli az ember. Lehet valaki húszévesen is öreg és százévesen is fiatal. Ha orvoshoz kell mennem, az öregség gondolatával küzdök, de ha újra az alkotás öröme vesz körül, akkor a negyvenes éveimben érzem magam.

Sosem szabad feladni: Megleltem az örömömet abban, hogy képeket szerkesztek, nézegetek. Az MTI-ben nagyon sok olyan kép van, amit érdemes lenne megmenteni. Velem együtt egy korszak fog lezárulni, és vannak dolgok, amiket már csak én tudok. Ránézek a fotókra, és tudom, ki készítette, ki szerepel rajta és milyen apropóból készült. Most épp ezen dolgozom. Emellett egy kulturális fotóügynökség születésénél tanácsadóként voltam jelen, és az Axel Springerbe is mind a mai napig visszajárok. Amúgy nehéz évek után vagyok, egy súlyos betegség miatt sokat voltam kórházban. Ott is dolgoztam. Erős volt bennem a tenni akarás, és szerintem ezért gyógyultam meg. Sosem szabad feladni.

 Forrás: Színház.hu, Kreatív, Színház 1990/04, 168 óra, www.eletstilusmagazin.hu, tiszatajonline.hu, hetek.hu, www.fotoklikk.hu

Összeállította: Tóth Berta