December 5-én mutatják be az Asszony a fronton című darabot a Vígszínház Házi Színpadán. A Polcz Alaine visszaemlékezései alapján készült előadás főszereplőjével, Halász Judittal olvashatnak interjút.
A cím sokaknak ismerős lehet – de elsősorban egy önéletrajzi mű címeként. Kérem, meséljen a darabról, a színházi változatról!
Igen, a színházi előadás fundamentumát Polcz Alaine 1991-ben megjelent Asszony a fronton című önéletrajzi műve adja. Ebből a terjedelemre rövid, de annál nagyobb merítésű és hatású prózaszövegből hozta létre fiatal kollégánk, Székely Kriszta a dramaturgja, Szabó-Székely Ármin segítségével azt a színpadi változatot, amit most próbálunk a Házi Színpadon. Az eredeti mű alcíme az, hogy: Egy fejezet életemből – és valóban, a történet szerint Polcz Alaine életének első 22 éve tárul fel előttünk megdöbbentő személyességgel.
A színpadi változat sem tér el ettől, azaz mi is a szerzőnek ugyanezt az életszakaszát dolgozzuk fel. Ezt azért hangsúlyozom, mert Polcz Alaine-t általában már mint sikeres, nemzetközi hírű pszichológust, a Magyar Hospice Mozgalom, illetve Alapítvány életre hívóját, Mészöly Miklós feleségét ismerjük, vagyis jóval kevesebbet tudunk élete első időszakáról. Arról a nőről, aki hozzáment első szerelméhez. Arról az életről, ami még korántsem az elismerésekről szólt. Sokkal inkább a magánéleti dilemmákról és problémákról, a háborúról, a megaláztatásokról, menekülésről…
Menekülésről?
Polcz Alaine ugyanis a második világháború alatt Erdélyből Magyarországra menekült – remélvén, hogy itt nem érheti el a front. Ám szörnyű fintora a történelemnek, hogy az erdélyi várost, ahonnan elmenekült, alig egy napig érintette a front, miközben Magyarországon a leghevesebb harcok kellős közepébe csöppent.
És borzasztó szenvedéseken ment keresztül…
A katonák folyamatos erőszakoskodása, a mindennapos kínzások, az éhhalál fenyegető réme szinte felemésztette – azt hiszem, nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is. A házassága is felbomlott, és végül egy borzasztó betegséggel került ki a háborúból.
Szinte csodaszerű életben maradás ez…
Igen, de az igazi csoda az, hogy Polcz Alaine nemcsak, hogy talpra állt a szörnyűségek után, hanem mintegy újrateremtette magát. Lediplomázott, munkába állt, vadonatúj kísérleti pszichológiai módszereket dolgozott ki, folyamatosan írt, majd életútja csúcsaként – és ez az igazi csoda! – létrehozta a Magyar Hospice Alapítványt. Saját hosszú szenvedéstörténetéből egy igazi „születéstörténet” lett. Egy folytathatatlannak tűnő életből új élet sarjadt. És ehhez elképesztő tartás, emberség és erő kell. Tulajdonképpen engem is az érdekelt leginkább a próbák elején, hogy vajon ez a szemtelenül fiatal csapat, akikkel dolgozom, hogyan látja ezt a nagyon összetett, mély, szívbemarkoló és csak különleges élettapasztalatokkal feldolgozható sorsot, vagyis Polcz Alaine fiatalságát. És azt tapasztaltam, hogy mindenki rendkívül árnyaltan, érzékenyen és bölcsen közelített ehhez a témához. Éretten – igen, ez a legjobb szó arra, ahogy a témát, az anyagot kezelik a kollégák.
És formailag, szakmailag hogyan kezelik az anyagot?
Ez volt a következő kellemes élményem, ugyanis az egész csapat nagyon invenciózusan és kreatívan dolgozik. Székely Krisztának egészen pompás – mondjam úgy: formabontó? – ötletei vannak, de semmit sem oktrojál ránk, így napról napra közösen gyúrjuk-alakítjuk az anyagot. Az ember néha felszisszen, hogy egy elsőre szokatlannak, idegennek, „betolakodónak” tűnő formai-stiláris ötlet milyen finoman és intelligensen szervesül a Polcz Alaine-szöveghez. Amiről csípőből azt gondolhatnánk, hogy „le fogja vetni magáról” a példány, az a próba végére a maga természetességében simul rá a kristálytiszta alapra. És az is fantasztikus, hogy mindenki maximális koncentrációval, odaadással és alázattal dolgozik. Nem, több is ez, mint „pusztán” szakmai alázat: öröm, valódi öröm sugárzik a próbákon.
Tulajdonképpen hány asszonyról szól az Asszony a fronton?
Mindenekelőtt egyről: Polcz Alaine-ről. Hiszen ez egy személyes sorstörténet, egy önéletrajz, ha úgy tetszik. De természetesen nemcsak a szerzőről van itt szó, hanem minden olyan asszonyról, akik átélték a háború borzalmait. És ami legalább ennyire fontos: azokról az asszonyokról is, akik átéltek a nőiség „Polcz Alaine-i„ borzalmait. Hiszen rengeteg nő volt – és van – érintve ezekben a kínokban; nemcsak a háború kínjaiban, hanem a házasság kínjaiban is. „A háború nem könnyű. A házasság sem” – mondja az eredeti mű és a mi előadásunk mottója. Ezek az asszonyok tehát mind ott vannak Polcz Alaine „alteregóiként”; mind bekapcsolódnak abba, amit az írónő lejegyzett. Tehát így válik az Asszony a fronton privát története egy nagy, jelképes történetté is.
Az ember szeme előtt súlyos sorstragédiák képe körvonalazódik. Mégis azt vettem észre magamon, hogy egyes jeleneteket direkt végigkacagok…
Akkor jó! Ez a célunk, és szerintem ez egy nagyon bölcs koncepció. Miért ne lehetne utólag nevetni azon, ami a maga idejében tragikus volt? Miért ne lehetne úgy feldolgozni egy történetet, hogy az a maga természetességében mutatkozzon meg – és ebbe a természetességbe a megdöbbentés mellett a humor is beletartozik. A próbák alatt sokszor eszembe jutott apám, aki ott volt a Don-kanyarban, és úgy mesélte nekünk az őrületes háborús történeteit, hogy közben a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Szerintem így természetes, így kerek a dolog. Hát nem ilyen a világ?! Sosem szabad letagadnunk, elspórolnunk a tragikus pillanatokat, de az abszurd és a derűs pillanatokat sem. Azt hiszem, mindezeknek az elegyéből áll össze egy emberi élet valóban tiszta és hiteles portréja.
Az interjút készítette: Deres Péter
Forrás, fotók: Vígszínház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.