"Meg kell őriznünk szavaink hitelét" - 60 éves Závada Pál

December 14-én hatvanéves Závada Pál Kossuth- és József Attila-díjas író, szociográfus, szerkesztő.

Závada Pál pályájáról:

"Závada szlovákul annyit jelent, hogy gát, akadály, hiba. A Mária Terézia idején a békési Tótkomlósra telepített őseim is szlovákok voltak" - mondta egy interjúban az író. Apja téesztraktoros, majd gépcsoportvezető, anyja könyvelő volt. Ő Szegeden érettségizett, majd 1974-től közgazdaságtant tanult a pécsi tudományegyetemen, 1982-ben elvégezte az ELTE kiegészítő szociológia szakát is. 1978-tól Pécsett szociológiát tanított, 1982-től Ferge Zsuzsa hívására az MTA Szociológiai Kutatóintézetében dolgozott 1993-ig, 1990-1994-ben a Hiány, 1990-től a Holmi című folyóirat szerkesztője is volt.

Első műve, az 1986-ban megjelent Kulákprés. Dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez című szociográfia az író szülőhelye, Tótkomlós 1945-1956 közötti korszakát feldolgozó család- és falutörténet. A rendszerváltás után érdeklődése egyre inkább a szépirodalom felé fordult, 1996-ban adták ki Mielőtt elsötétül című első szépprózai kötetét, ez novellákat és egy kisregényt tartalmaz.

Az igazi áttörést az 1997-ben megjelent Jadviga párnája című nagyregény hozta meg számára. A nagy nyelvi leleménnyel megírt, naplóformájú regény egy különös házasság és szerelmi háromszög történeten keresztül érzékletesen mutatja be egy magyarországi szlovák közösség életét az első világháborútól a szlovák nemzeti ébredésen, a magyar Tanácsköztársaságon és a második világháborún át a közelmúltig. A művet, amely 1998-ban elnyerte Az Év Könyve díjat, 1999-ben szlovák nyelvre is lefordították, 2000-ben Deák Krisztina rendezésében film készült belőle, 2012-ben pedig színházban is bemutatták.

Závada következő regénye 2002-ben jelent meg Milota címmel. Ez is évtizedeken átívelő családregény, ezúttal két hangra komponálva, és egyes részeiben utal a Jadvigára is. A "trilógia" harmadik kötete, az öt évtizedet átfogó A fényképész utókora című regény 2004-ben jelent meg. Kritikusai szerint ez a könyv "hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és érzelmek iskolája". A nagyregények sorába illeszkedik az 1940-ben játszódó Idegen testünk, amely hőseinek sorsán keresztül próbálja megérteni, mit okoznak a szellem, a test és a lélek mélyén a 20. századi magyar traumák, hisztériák és botrányok, Trianon és a zsidóüldözés. A 20. századi magyar történelem legsötétebb napjaiba kalauzol Závada legutóbbi regénye, a 2014-ben megjelent Természetes fény is, amelynek hősei többnyire Békés megyei magyarok, szlovákok, zsidók, akiket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire vet.

A regények mellett Závada Pál publikált meséskötetet is Harminchárom szlovák népmese címmel. A fotóművész Korniss Péterrel közös könyve az Egy sor cigány. Huszonnégy mai magyar című irodalmi portrékötete. Első színpadi művét, a Diófák tere avagy Szólj anyádnak, jöjjön ki! című darabját 2004-ben mutatták be Szolnokon. Magyar ünnep című zenés drámáját Alföldi Róbert rendezésében 2010-ben nagy sikerrel játszotta a Nemzeti Színház. Színműveiből Janka estéi címmel jelent meg kötet 2012-ben.

 
Az író munkásságáért több rangos elismerést is kapott: 1998-ban József Attila- és Déry Tibor-, 2000-ben Márai Sándor-, 2004-ben Prima-, 2005-ben Palládium-díjjal tüntették ki. 2005-ben Kossuth-díjat kapott a magyar történelem állomásait bemutató, nagysikerű szépírói, szociográfusi, szerkesztői tevékenysége elismeréseként. 2010-ben megkapta a Radnóti Miklós antirasszista díjat.

Závada Pálról saját szavaival:

Öröm: Nekem azt jelenti az írás, hogy rátaláltam a mesterségemre, és borzasztóan rosszul érzem magam, ha nem dolgozok. Van például az elemi nem-dolgozás vagy hanyag lustaság esetén egy egészen viszkető rossz érzés, ami akkor szűnik meg, ha az ember csinálja. De hát ettől még nem biztos, hogy az mindjárt jó is lesz. De biztos az, hogy nem volt még más munka, amibe ennyire bele tudtam volna mélyedni. És amely örömöt szerez

Zsengék: Én egyáltalán nem bánom, hogy nem a húszas éveimben jelentek meg első zsengéim. A kollégák többségének mégiscsak legkésőbb már egyetemista korában nagyon kellett tudnia, hogy irodalommal akar foglalkozni. Főleg a költők, de prózaírók is elindultak már akkor. Azt kell mondjam, sokkal nehezebb dolguk volt, hogy bejárták az összes grádicsot, és hát, tisztelet a kivételnek, de meg kellett írniuk a zsengéiket is. Két kivétel van: aki már fiatalon sem zsengét írt, másrészt meg akinek volt annyi önfegyelme, hogy megírta ugyan, de nem adta ki, vagy hát ezeket ujjgyakorlatként könyvelte el. De többnyire kiadták, s akkor utána ezzel szembesülni, elkopni benne, megkeseredni, hogy nincs visszhang, hiába várja, hogy írjanak róla, hogy beválogassák, elismerjék. Én tényleg szerencsésnek mondhatom magam, mert az én életemből ez teljesen kimaradt a szociográfusi évtizedem miatt.

Siker: Tehát ambicionálni lehet munkát, de a sikert nem szabad elhinni, ha bejön, akkor sem. Ha éppen szerencséje van az embernek, akkor sem gondolhatja, hogy ez jár. Ez nem olyan, hogy elvégzek ennyit, és akkor jár ennyi. A művészetben nem így működik, nincs demokrácia, meg nem létezik a befektetett munka közvetlen elismerése, főleg nem a pénzzel való elismerése. És fordítva: időnként olyan dolgokért esnek le komoly összegek, főleg – ahogy szokták mondani – másoknak, hogy amögött az ember nem lát komoly munkát. De mondom, én örülök, hogy más sem sürgetett, és magamnak se kellett magamat sürgetnem. Nekem egy ilyen későn érő és magát lassan kitaláló figuraként mindig volt időm kikísérletezni azt, amit ki akarok gondolni, meg szeretnék formálni. Vagy addig gyúrni, amíg valahogy ki nem kerekedik az, amit el tudok képzelni vagy el tudok már én is fogadni, illetve amit ki tudok próbálni mint újat vagy mint magam számára megfelelőt, érdekeset, izgalmasat, kísérletet. Meg a kiadóm is megfelelően türelmes ehhez. Egy prózaírónak tényleg nem szabad sietni.

A szöveg: A szövegnek magának kell tudnia eldönteni, hogy ez akkor most ide kell-e, való-e vagy nem. Jó esetben azt a szöveg megsúgja, mit lehet vele kezdeni, hogy szabad-e vele azt csinálni, vagy érdemes-e vele azt csinálni, ami az embernek csak úgy eszébe jut, vagy nem szabad. Vagy ha csinálod, akkor rosszat teszel a szövegednek. Hát ezek ilyen menet közbeni dilemmák, hál’ Istennek, az embernek főhet a feje meg panaszkodhat, de hát örüljön neki, hogy ilyen gondjai vannak.

Ajánlat: Az ember örömmel kap egy ajánlaton: például a színpadi ajánlatok tudnak ilyenek lenni. Ez mindig nagy csábítás. Hát, bizonyos értelemben nagyobb, mint a film, mert komolyabb. A film annyi mindentől függ, és ott azért jobban eltörpül az írói szerep, mint egy színpadi műnél, gondolom én. (…) Ha jónak látszik az ötlet, meg fogadókészség is van, akkor az ember szívesen kiugrik, és ír darabot. Akkor persze félbehagyja a regényt.

Közvetlen cél: Aki regényt ír, mint én, még ha az történelmi tényregény is, elsősorban irodalmi ambícióit igyekszik beteljesíteni. Közvetlen célnak az látszik, hogy elolvassák, amit produkáltunk, és másodlagos az, hogy aztán ki, hogy és mit tud okulni belőle. Az ember nem tankönyvként gondol a maga munkájára.

Kell: Meg kell őriznünk szavaink hitelét. (…) Az embernek a munkája, a könyve, sőt, mondok nagyképűbbet is, az addigi életműve és neve kell, hogy szavatoljon érte.

Felvilágosítás: Ma már ódivatú elgondolás az, hogy "a jó olvasmány tanít, nevel és szórakoztat", a posztmodern óta nem lehet már így beszélni. Jó, hogy ezek az ambíciók elsüllyedtek, én azért mégsem bánom, ha sikerül a fejekben uralkodó némely zavaros történelmi nézeteket megingatnom. Miközben az elsődleges ambícióm irodalmi: hogy igazi olvasmányt kínáljak. A felvilágosításhoz túl nagy reményeket mégsem fűzök. A Jobbik megjelenése és a fiatalok körében elért hatása, annak növekedése miatt egy percig sem lehetünk elégedettek azzal, hogy valamit is elértünk a történelmi tudatformálás tekintetében például. Ellenkezőleg: folyamatosan kudarcot vallunk. (…) Számomra annál meggyőzőbb egy-egy könyv "tanításának" a példája, minél jobb az a mű irodalmilag is. Sőt, még a történészek szakmunkái esetében sem közömbös a megformálás mikéntje.

Magányos: A regény olvasása egyszemélyes, magányos cselekvés. Belehelyezkedni, megérteni, átélni - valószínűleg ez a leghatékonyabb szembesülés egy könyvvel vagy annak a mondanivalójával. Ami a nyilvános közbeszédet illeti, az a tapasztalatom, hogy noha nagyon örülnék, ha ilyesmi történne, a szépirodalom már önmagában nem tud így felborzolni kedélyeket manapság. A politikai vagy világnézeti ingerküszöb sokkal magasabbra kúszott, mint hogy regények beleszólhatnának ebbe a diskurzusba. Csak kiragadott mondatok, egy-egy megszólalás, durva gesztus tudja kivívni a közfigyelmet, olyan viselkedések, amelyek egyszerűek, egy mondatban összefoglalhatók.

Utána: Szoktam olvasóra gondolni, de inkább csak, ha már megírtam a könyvet. Addig rendszerint magamból indulok ki - ami engem érdekel, abba az irányba megyek, és ami untat, azt kerülni próbálom. (…) A regényíráshoz kell is személyes involváltság.

Múlt: Novelláim egy része nyilván kapcsolatban állt tematikusan is, módszertanilag is a szociográfusi múltammal, más része nem annyira, de mégis: amit az ember szociográfusként a világból megismert, vagy amerre mozgott, a különféle helyszínek, különféle figurák azért persze belejátszottak a novellákban megírt történetekbe, alakokba.

Szerencse: Ha belegondolok, hogy írás közben valaki nap mint nap megkérdezné, amit leírtam, az neki most mennyibe fog kerülni, akkor az meglehetősen megbénítaná a munkát. Milyen szerencse, hogy az irodalomhoz nem kell semmi, csak egy komputer, vagy még az sem: egy papír és egy ceruza is elég.

Érdemi munka: Márpedig dolgozni szerintem irodában nem lehet, ahová bárki bármikor benyithat, meg telefon csörög, meg jönnek a haverok, megy a dumálás. Szerkesztőségekben én még érdemi munkát nem láttam. Tehát mindezt az ember otthon csinálja, a szerkesztést is, nem beszélve az írásról.

Bármikor: Bármikor előkerülhet egy levelezés, napló, amely elindíthat egy ötletet. De nem úgy szoktam gondolkodni a következő regénytémán, hogy, mondjuk, akad-e még valamilyen helytörténeti esemény, amit nem írtam meg, hanem hogy találok-e olyan problémát, amely akár nehezen feltörhető magja lehet egy gondolatkörnek, és hogy el tudok-e képzelni ehhez figurákat és történeteket. Máskor nem a gondolat, hanem például egy-egy kép felől indul meg az írás. A Természetes fény írása közben például ráakadtam a neten olyan fényképekre, amelyek 1945 májusában készültek Brünnben, asszonyok és gyerekek romokat takarítanak el, vagy útra készen ücsörögnek a bőröndjeiken, és a poggyászukra, a hátukra vagy az arcukra horogkereszt van mázolva, miközben öltönyös-kalapos férfiak (cseh milicisták) puskát fognak rájuk - merthogy ők a helyi német nemzetiségű lakosok, akiket aztán deportálnak, gyalogmenetben indítanak el a városból. Ilyet addig én sem láttam - ahogy hősöm, a már hadifogoly Semetka István sem, akit az oroszok hajtanak el éppen arra.

Dolga egy írónak, hogy politizáljon?: Nincs olyan írói munkaköri leírás, amiben ez benne volna. Nem is írói feladat ez, hanem állampolgári jog. Nem keresem az ilyen alkalmakat, de ha megkérdeznek, elmondom a véleményem. Nem tudom és nem is akarom azt sugallni magamról, hogy engem csak a munkám meg a magánéletem érdekel, és nincs közöm a világhoz, amelyben élek. Ha közvetlenül nem érint, akkor is szégyenletesnek tartom, hogy milyen sokan fogják be azért a szájukat, mert rettegnek az állásukért, fölháborít az egyre növekedő gyermekszegénység és az, hogy Ferge Zsuzsáék ezzel kapcsolatos törekvéseit és kísérletét megfojtották. De szülő is vagyok (és igencsak aggaszt, mit művelnek minden fokon az oktatással), kultúrafogyasztó is, néznék tévét (ha bírnék), szeretnék közszolgálati rádiót hallgatni (képtelenség), szeretnék új magyar filmeket látni (a filmgyártás megszűnt), kiakaszt, hogy a színházainkkal úgy bánnak a politikusok, mintha a hetvenes években élnénk. Szeretnék biztonságosan szavazni, szeretném, ha a kollégáimat, barátaimat nem aláznák meg lépten-nyomon azért, mert esetleg elmondják véleményüket külföldön, és szeretném, ha nem tipornák lábbal a kultúrát. Ha egy föltett kérdésre mégse válaszolnék őszintén, úgy érezném, hogy hallgatásom beleegyezést is jelentene.

Könnyebb: Vannak, akik úgy gondolják, hogy minden rendszerben, minden helyzetből ki kell hozni a lehető legtöbb előnyt és támogatást – például nem szabad hagyni, hogy a kontraszelekció és a politikai klientúra ölébe hulljanak a kultúra közpénzei és kitüntetései. És ennek fejében féket tesznek a nyelvükre, méltatlan helyzetben is kilincselnek, kérnek, várnak – mondván, hogy ők az intézményükért, az ügyükért, az embereikért is felelősséget viselnek. Én azt mondom – persze könnyebb nekem, szervezeten kívüli függetlenként beszélni –, hogy az ilyen kompromisszumkészségnek legyenek világos határai. Mert nemcsak tisztességesebb, hanem olykor célravezetőbb is olyan világos értékkövetéssel, karakánul és bátran viselkedni intézményvezetőként is, mint ahogy Alföldi Róbert tette, s ahogy ő szegült szembe a színházát, művészi koncepcióját és személyét érő nemtelen támadásokkal. És végül kitölthette a mandátumát – a színház nagysikerű korszakát teremtve meg. Egy normális országban nem lenne kérdés, hogy meghosszabbítják egy ilyen igazgató mandátumát. Alföldi nevéhez a Nemzeti Színház történetének páratlanul sikeres periódusa fűződik, egyetlen szakmai okot sem lehet mondani, ami ellene szólna. 

Értékrend: Megpróbálok az általam helyesnek tartott értékrendhez, illetve magamhoz hű maradni a műveimben is. Hogy ezekkel van-e valamely köröknek bajuk vagy nincs, azt nem tudom. Inkább a nyilatkozataim miatt szoktak elővenni. (…) A regényeim és a színdarabjaim nem parabolák, nem a jelen viszonyokról szólnak történelmi jelmezben.

Folyamatosan: Folyamatosan jelen kell lennie az ideológiai befolyástól mentes nézőpontnak, a kritikai helyzetleírásnak, dokumentálásnak. Ki-ki írja le, tegye közzé, ossza meg, mit tapasztal, mi történik vele és az övéivel, közösségeivel. Segítenünk kell egymást abban, hogy kinyíljon a szemünk, ne veszítsük el a tisztánlátásunkat, és ne hagyjuk félrevezetni egymást. Aki teheti (és sokan tehetik), őrizze meg józan eszét, végezze a dolgát a szakmája tisztességes normái szerint. Próbáljunk meg függetlenek maradni – szerintem többre juthatunk így, mint azt sokan hiszik.

Forrás: MTI, Színház.hu, Magyar Narancs, HVG, kötvefűzve.postr.hu, 168 óra, Origo, papiruszportál, stb.