"Mindig is az identitásunkat kerestük" - Villáminterjú Kubik Annával

A Ratkó József-emlékév debreceni záróeseményeként mutatja be a szerző Segítsd a királyt című nemzeti drámáját a Csokonai Színház. A Gizellát alakító Kubik annával Mispál Attila beszélgetett.

István király öt gyermekét temeti el, köztük a trón várományosát, Imre herceget is, miközben egy ország kormányzását kellene átadnia fiának. A hatalomátörökítés vészterhes problémája hatványozottan jelentkezik egy olyan történelmi szituációban, ami Magyarországot az 1030-as években jellemezte. A darab rendezője Csikos Sándor. A főbb szerepekben Kubik Anna, Szalma Tamás, Bicskei István és Szélyes Imre látható.

− Hogyan látja az előadásban megformált Gizella királynét?

− Volt már korábban egy kialakult Gizella-képem, amit ünnepi beszéddé formáltam 2012 májusában a veszprémi Gizella napok alkalmából, s amely később nyomtatásban is megjelent a Hitel című folyóiratban. Íme:

„Így találkoztam először a magyar királynékkal is, hogy olvastam róluk, s a Séd akkor még valamennyire tiszta vizének tükrében − eskü alatt is vallom − láttam is őket! Persze hogy nekem a külhonból érkezett Gizella volt a legérdekesebb óriási szemével, előkelően keskeny orrával, magas, karcsú alakjával! Úgy képzeltem, szülőházamtól alig húsz kilométerre, reggeltől estig a később koronázási palásttá lett miseruhát hímezte kedves apácáival, mert akkoriban csak ennyit értettem még. Az, hogy mit jelent, hogy „messze földön híres vallási buzgóságáról, jótékonyságáról”, csak később tudatosult bennem, mint ahogy kegyetlen nehéz, „fájdalom-marta” sorsát is évtizedek elteltével fogtam fel. Értjük mi egyáltalán, milyen lehet politikai szövetség fejében kb. tizenkét évesen férjhez menni anélkül, hogy leendő férjünket csak ismernénk is, hisz még a portréfestés sem volt divatban akkoriban!? Idegen országba költözködni, szülőt, testvért, barátokat odahagyva… úgy tizenöt évesen Magyarok Első Királynéja lenni, aki aztán még életében eltemeti összes szülöttét, életet adva pedig talán ötnek is. István halála után, véres belharcok közepette Orseolo Péter megfosztja birtokaitól, maradék vagyonától is, de édesanyjától örökölt szelíd természetét dicsérik a krónikák mindezek után is! Életének utolsó évtizedét egy Passau környéki bencés kolostorban imádkozza át, míg csak Teremtője kegyes ölelésében békét nem lel.” (Hitel, 2012. augusztus, 40. oldal)

Az a Gizella, akit én most formázok meg, se nem szelíd, se nem jóságos. Két napja halt meg a gyermeke, még túl friss a gyász, sokkos állapotban van, minden fájdalmát és haragját Istvánra zúdítja. Nem az a szelíd kékszemű bajor úrnő, akinek ismerjük. Majdnem megbocsáthatatlan mondatokat vág István fejéhez, ami csak azért elfogadható, mert a lehető legsúlyosabb lelkiállapotban van. Mária szintű a gyásza, s ehhez mérhető a siratás is, amit hallunk tőle. Kibukik belőle az idegensége is, a magyarokkal szembeni gőgje, lenézése. Az összes gyermekét elveszíti. A darab szerint volt két lánya és három fia, közülük csak Imre maradt meg, s most az is meghal. Már nincs szülőképes korban, nem várhat rá több anyai öröm. Az óbéli öreg mondja, hogy a halál is jövő, ami izgalmas gondolat ugyan, de Gizella, az aktuális élethelyzetében, nem tud vele azonosulni. Legszentebb fájdalmában és legszentebb őrületében vág mindent a magyarok szemébe, és kívánja, hogy írmagjuk se maradjon. Egy rövidke német dalocskát énekelek majd az előadásban, amivel Gizella visszatér az eredetéhez. Fontosnak tartom, hogy a magyar sirató ellenében ez a bajor gyászdal is megszólaljon, amelyet Kobzos Kis Tamás, az előadásunk zeneszerzője talált és választott nekem, s amely vissza-visszatér Gizella végtelen monológjában.

István némán figyel ezalatt, ami az okosságát mutatja. Tudja, hogy csak a szellemével lehet jelen a lélek kitörésének végletes pillanataiban. Csak amikor már elmenőben van, tud és mer valamit mondani. Mindez színpadilag izgalmas helyzetté teszi a hosszú megszólalásomat, ami valójában nem monológ − s így mégis az. István nem szólalhat meg sem apaként, sem férfiként, sem királyként. Ennek elfogadása nagy bölcsességre vall a részéről.

Kubik Anna, Szalma Tamás és Csikos Sándor a próbán (fotó: Máthé András)

− Milyen eszközei lehetnek a színésznek egy ilyen lelkiállapot kifejezésére?

− Ez egy véghelyzet. Felfokozott érzelmi állapot, egyfajta extázis. Megfontoltságnak, logikának itt nincs helye. Az ítélkező napon épp Gizella figyelmezteti Istvánt, hogy ne merüljön a gyászába. Vagyis próbál józan és fegyelmezett maradni. Azért érkezik, hogy a sírt földíszítse, de nem sikerül, mert ott találja Istvánt. Kosztolányi novellája, A rossz orvos jut mindig az eszembe, amelyben akkora sebeket vájnak egymásba a gyászolók, hogy lehetetlenné válik a további közös életük.

Ratkó saját gyászát és ambivalens lélekállapotát is kifejezi a darab. Gyermeke halála után súlyos önvád mardosta, mert az akkori legújabb gyógykészítménnyel próbálta őt súlyos betegségéből kigyógyítani − sikertelenül. Az a kérdés kínozta, mi történhetett volna, ha nem hisz az új szerben annyira. Most augusztus közepén Nagykállóban közösen emlékeztünk rá a tokaji írótábor résztvevőivel Serfőző Simon megrendítő versével, melyet Ratkó József búcsúztatásaként írt annak idején.

− Mi teszi ma izgalmassá a harminc éve írt drámát?

− Izgalmas benne ennek a furcsa állapotnak a megragadása, a lebegés kelet és nyugat határán. Izgalmas a folyamatos identitás-keresésünk; a darabból jól látszik, hogy mindig is ezzel voltunk elfoglalva. Ratkó azt írta saját művéről, hogy két dolgot akart vele elkerülni: hogy István életművét leszólja, s hogy bármely utána következett vagy következő uralkodó illetve országvezető azonosíthassa magát Istvánnal. Ne tudja megtenni ezt senki, még véletlenül se. Kemény és mindig aktuális mondatok hangzanak el a műben. Például arról, hogy mindig mások akarják a sorsunkat alakítani, s bár kis nép vagyunk, ezt nem szabad engednünk. A történelmi tudatunk folyamatosan változik, és a valóságról mindig csak annyi tudásunk van, amennyit épp adagolnak. „A halál is jövő. Új akaratnak ad helyet s teret.” Jellemző Ratkóra, hogy az óbéli öreggel mondatja ezt ki, pedig inkább a főpap szájába illene. 1985-ben még fontosabb volt ezeket a gondolatokat hirdetni, de fontos ma is. Csete mondja például: „A múlt nem délibáb, jön velünk.” Vagy az óbéli öreg másik mondata: „Ami történt, mindig történik az.” Ezek a kedvenceim, ki is írtam őket a darabból ide, a füzetembe. Nincs ma divatja, hogy nemzeti sorskérdésekről szóljon a színház. Azzal, hogy Debrecen után a budapesti Nemzeti Színházban is játszani fogjuk, végre méltó helyére kerül a darab.

Kubik Anna és Szalma Tamás (fotó: Máthé András)

− S mit ad a verses forma a színésznek?

− Egyszerűen gyönyörű. Szöveget ilyen könnyen nem tanultam mostanában. De gyönyörű a többi Ratkó-vers is, például az Egy ágyon, egy kenyéren. Amikor születtek, friss forrásnak számítottak, s megállják a helyüket ma is.

Ajánló a darab elé:

Meghalt Imre herceg, a trón várományosa, egy vadkan felöklelte. Az öregedő István királyt az egyéni tragédián túl a nemzete jövője iránti felelősség és az aggodalom is sújtja. Két korszak határán vagyunk; le kellett számolni a kalandozások korával, de még itt lüktet a múlt: „embernek ének őrzi az időt”, de fennmaradásunk érdekében, nagy áldozatok árán be kell tagozódnunk a keresztény Európába. A kisebbik király halála azonban kérdésessé teszi a jövőt! Az istváni, történelmi dilemma − merre menjünk, hová álljunk: a visszahúzókhoz vagy a haladókhoz. Hogyan lehet megőrizni a múltat, cselekedni a jelenben, és a megmaradás esélyét mérlegre téve indulni a jövőnek. Az Óbéli öreg figyelmezteti Istvánt, és a költő minket: „egyszerre műveld a három időt, multat, jelent, jövőt egyszerre láss.” Ratkó az 1031 utáni ezer évet sűríti össze drámájában. Sok egyéni érdeket ütköztető, torzsalkodásban, hatalmi harcban − magyar szokás szerint − ideológiai vitákban éleződő helyzetekben kell döntenie Istvánnak az ország, a haza érdekében. Ilyen kiélezett helyzetekre számos analógiát találunk történelmünk fordulóin: amikor sorskérdésekben kellett dönteni, hiszen nemzeti fennmaradásunk a tét.

Ratkó József:

Segítsd a királyt!

István, magyar király - Szalma Tamás m. v.

Gizella, királyné - Kubik Anna

Öreg, óbéli ember - Bicskei István m. v.

Főpap - Szélyes Imre m. v.

Csete - Bakota Árpád

Zerénd - Papp István

Vászoly - Garay Nagy Tamás

Décse - Kardos M. Róbert m. v.

Pető fia, énekvivő - Fehérvári Péter m. v.

Sebő - Olasz Szabó Soma m. v.

Őrök, katonák - Miklós Marcell, Nagy Olivér, Steuer Tibor

Díszlet- és jelmeztervező - Gyarmathy Ágnes

Szabados György műveiből és népzenei gyűjtésekből zenéjét összeállította -Kobzos Kiss Tamás

Rendezőasszisztens - Laczó Zsuzsa

Súgó - Lezó Ádám

Ügyelő - Karl József

Szerkesztette és rendezte: Csikos Sándor

 Forrás: Csokonai Színház