Homokember - Bábszínész hallgatóknak rendezett Szász János

Szász János rendezi a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry színpadán a harmadéves bábszínész osztály első nyilvános vizsgáját, amely E.T.A. Hoffmann A homokember című novellája alapján készült. A kísérletezésről és az őrület rémképeiről nyilatkozott az iskola tanára.

Ismerted a harmadéves bábszínész osztályt, amikor elkezdtél velük dolgozni? Láttál tőlük vizsgát korábban?

Nem is vizsgájukat, hanem a vizsgára készülődést láttam. Először csak pár órát ültem benn a próbáikon. Már akkor világos volt, hogy nagyon dolgozós osztályról van szó. Egy benyomásom volt: nagyon éhesek, nagyon akarnak tudni. És nagyon vágynak arra, hogy személyesen szólaljanak meg. Hallatlanul közel áll hozzám az a kivételes nyitottság, munkabírás, alázat, amivel ők jelen vannak. Láttam, hogy nagyon sokszínű, fiatal csapat, cseppet sem egységes, ami tök jó szerintem.

Mi alapján választasz anyagot, amikor vizsgaelőadást rendezel? Vannak olyan szövegek, amik kifejezetten alkalmasak arra, hogy vizsga készüljön belőlük?

Az világos, hogy nemzedéki darabot kell választani nekik, ami a saját korukhoz, a saját életükhöz kötődik, ami valamilyen módon személyes tud lenni. És akkor jön a német romantika, ami kedvenc korszakom, és, ami híres arról, hogy fiatalemberek felperzselődnek a szerelem meg a téveszmék máglyáján. Amikor Amerikában tanítottam, sok első előadást csináltam. Jó dolog az első előadás, nagyon veszélyes, és emiatt izgalmas tud lenni mindenkinek. Kétszer rendeztem A tavasz ébredését, Brechttel vagy Csehovval is sokat foglalkoztam vizsgákon, de, szemben velük, Hoffmann például cseppet sem komfortos területem. Ezért is érdekelt. És tudtam, hogy rengeteg meglepetést fog tartogatni.

Hogyan zajlott a munka? Hogyan lett a novellából dramatikus szöveg?

Fontos volt - és ez természetesen iszonyatosan kockázatos -, hogy A homokember minden elemében együttes munka legyen. Mindig úgy kezdem a munkát, hogy bemutatkozunk egymásnak. Nem azzal ülök be egy osztályba, hogy én vagyok a mester, és te azt csinálod, amit mondok. Nekem is el kell mondanom, hogy ki vagyok. Amikor meghallgatjuk egymást, nagyon sok minden kiderül. Igyekszem alaposan kérdezni. Az első héten még nem elemeztünk, hanem improvizációkat kértem a szövegből. Előtte természetesen beszélgettünk, próbáltam elmondani valamit a szöveg lehetséges mélységeiről, drámájáról. Ezután jött egy-másfél hét helyzetgyakorlat, amikor annyi féle módon esett szét az anyag, hogy azt mondtuk, kell egy rend. Akkor négy-öt napig semmi mást nem csináltunk, csak az asztal körül ültünk. Sorról-sorra elemeztünk, és nem lehetett színpadra menni. Nagyon fontos a darab és a szerző megismerése; az elemzés, a darabról való tudás nélkül nincs semmi. Azután persze azt csinálsz vele, amit akarsz, mint egy tavaszi kabátot, úgy fordíthatod ki-be. Ez fontos periódus volt, sokkal többet tudtunk meg az egészről. Ez alatt vált világossá szép lassan, hogy nincs darab. Akkor jöttek az író-dramaturgok, Fabacsovics Lili, Kemény Lili és Gábor Sári, akikkel kijelöltük a jeleneteket, hogy el tudjuk mondani a történetet. Itt egy levél formában íródott, kb. harminc oldalas novella van, tehát nem is olyan egyszerű ezt hirtelen átalakítani dramatikus formává, és beleírni a színészek improvizációit is. Nagyon kalandos a dolog, a szövegkönyv még tegnap is íródott. Ez labormunka, kísérlet. De a kísérlet mindig jobb, mint egy kipárnázott szobában ülni, ahova se zaj, se fény nem jön be, semmi, ami idegesít, és azt mondani, milyen tehetségesek vagyunk. A kísérlet azzal jár, hogy az ember megégetheti magát.

Más, ha egy egyetemen, egy osztállyal dolgozol, mintha színházban rendezel?

Az egyetemen rendezőtanárként sosem arra gondolok, hogy most magamat kell megvalósítanom. Nem a rendező szeretnék lenni, hanem az egyik kovács a sok közül. A gyerekeket kell megismernem és megvalósítanom. Azt gondolom, ezekben a munkákban mindig az a lényeg, hogy ne egy elvont dologgal, hanem magukkal találkozzanak. A homokember erre jó médium. Most, az utolsó héten össze kell szedni az egészet, formát kell neki adni, egy kicsit mégis csak rendezni kell, de alapvetően ők dolgoznak a jeleneteken. A színészek, és három dramaturg. Nagyon lelkesítő ez a folyamat, a közös munka, sokat tanulok, és remélem, hogy ők is haladnak. Mindig azt gondolom, nem is annyira a produkció milyensége számít, hogy átütő, fantasztikus legyen. Inkább az odavezető út a fontos.

A jelenet, amit a tegnapi próbán láttam, erősen épült a fizikalitásra és a mozgásra. A munka elején egyértelmű volt, hogy ilyen irányba indultok, ezt az anyag hozta magával vagy a próbák közben alakult így?

Igen, ez egy alapvető dolog. Az előadás tere olyan, mint egy kifutó, két oldalon ülnek a nézők. Akkor is ezt alkalmaztam, amikor hét-nyolc évvel ezelőtt a Platonovot csináltuk a Máté-osztállyal. Ez a tér pedagógiai tér. Nem kukucskaszínpadon játszanak a színészek, itt nem lehet leülni, megnyugodni, itt folyamatosan meg kell felelni a rengeteg szögből figyelő nézői tekintetnek. Nagyon intenzív, és nagyon fizikai ez a tér. Hegymegi Máté, aki a mozgás kitalálásában segít - tavaly végzett az SZFE-n az első fizikai koreográfus rendező osztályban -, nagyon jó munkatárs. Nem szeretem az olyan színházat, ahol csak ülnek és beszélnek, azt szeretem, ami veszélyes, ami fizikailag is embert próbáló. Itt ennyi a díszlet: egy csillár meg egy homokozó. A homokozó, mint a gyerekkor allegóriája… na meg a legolcsóbb verziója. Homokot tudtunk szerezni, néhány kis parapetet, a csillárt pedig kölcsönkérjük valahonnan. Szép, velencei csillárt. Mert azért egy homokozó fölé nem akármilyen csillár való.

Téged mi érdekelt A homokemberben?

Mindig foglalkoztat az őrület, ha valaki megkattan. Biztos, mert én se vagyok teljesen százas. A homokemberben arról van szó, hogy valakit nem hagynak nyugodni a rémképei. A mi nyomozásunk arra irányul, hogy ez honnan jön. A történetben Clara nagyon fontos szereplő. Ő mondja ki, amit én is gondolok, hogy mi rontjuk el saját magunkat, bennünk van az a valami, ami tönkretesz. Hiába mondod, hogy más tehet róla, hogy rossz idegállapotban vagy, stb., valójában lehet, hogy te állítod elő ezeket a rémeket, amik tönkretesznek. Szembesülnöd kell vele, hogy milyen hibákat vétesz, hogy kicsoda vagy, ahelyett, hogy másokra tolnád a felelősséget. Ez egy világos Faust-történet, ahol az úgynevezett „homokember” költözik a lelkébe valakinek. Ilyen szempontból Mester és Margarita történet is. Ha a Bulgakovot figyelmesen elolvasod, van egy olyan leirata is, hogy nem történt meg semmi. Lehet, hogy az egész csak egy rémkép. Valahol öngyilkos lett egy asszony, valahol meghalt egy férfi az elmegyógyintézetben. Ki tudja, hogy oda bárki ellátogatott-e. Itt alapvetően egy megszállásról van szó. De az igazi olvasatom, olvasatunk benne van az előadásban.

A történetben kérdés, melyik világ valóságosabb: amit Nathanael épít fel vagy, ami kívül van. Elég komikus megfogalmazása ennek a szembenállásnak az a burleszk-szerű jelenet, ahol a barométerárus és a professzor összeveszik Nathanael szerelmén – aki egy fabábu; Nathanael arra érkezik meg a professzorhoz, hogy a nagytekintélyű férfiak egymás fejét püfölik az ő Olimpiájával.

Igen, sok benne a gúny és a komikum. Az egész második felvonást, Nathanael hazalátogatását G-ből, ahol ez a furcsa professzor oktatja, úgy próbáltuk megírni, hogy kicsit csehovos, de sokkal groteszkebb legyen a világa. Én, rendezőként vagy oktatóként úgy kezelem, hogy valóságos mind a két világ. Nem hozok döntést ebben. Azt gondolom, valamilyen módon mindenkinek szüksége van rá, hogy megszállja valami. Nathanael ebbe beleőrül. Marco Ferreri filmje jut eszembe, az I love you, ahol Christopher Lambert egy nagyon magányos embert játszik. Egy nap vesz egy kulcstartót. Ha fütyül neki, akkor mindig azt mondja a kulcstartó: „I love you.” Az egész a végtelenül irtózatos magányról szól. Nagyon vidám, nagyon groteszk és nagyon drámai. Egészen addig, amíg el nem romlik a kis kütyü. A homokember is erősen szól a magányról, az elhidegülésről és a démonokról. Hogy az ember miért szigetelődik el, ha egy kicsit különös és kicsit másképp lát. Még nem tudjuk, mi lesz az előadásban, lesz-e biztos válasz, mert A homokember érthetetlen és szövevényes mű, mi nem is akarjuk érthetővé tenni. De szerintem valahol hátul mindenkinek van egy megfejtése.

Készítette: Varga Zsófia / SZFE